Sorry, this entry is only available in Magyar.

Csokiból formált Eichmann-fej, amelyből valaki kiharapott egy darabot – ez a kép szerepel Bikácsy Gergely új kötetének címlapján, amely Magyarország német megszállásának 75. évfordulójára jelenik meg, és 1944 forintba kerül. A bizarr külsőségek nagyon is illenek a kötethez, az Eichmann-csokoládé című esszéregénynek ugyanis anyanyelve a szatíra.

Már maga a narrációs helyzet is a morbiditás felsőfokát képviseli. Maga a szerző ugyanis csak a regény első öt fejezetében beszél – felidézi 1961-et, a Jeruzsálemben lebonyolított Eichmann-per évét, a nyilasokkal együttműködő dr. Berend Béla főrabbi figuráját, valamint azt, hogy Páger Antal, a világháború éveinek színészlegendája hogyan vált kollaboránssá és emigrált Argentínába, majd hogyan rehabilitálta és fogadta vissza a Kádár-rendszer. A regény további negyvenöt fejezetében azonban Adolf Eichmann osztja meg emlékeit a szerzővel, aki mindössze lejegyzi ezeket, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a kortárs szerb irodalom fenegyereke, Svetislav Basara közli Ferenc Ferdinánd szellemének képzeletbeli feljegyzéseit A merénylet angyala című regényében. Ha folytatni akarnánk a Bikácsy-kötettel rokon művek sorát, akkor Timur Vermes Nézd, ki van itt című regénye kívánkoznék még a listára, amely azzal a gondolattal játszott el, mit szólna Hitler korunk Németországához, ha hirtelenjében feltámadna Berlinben.

A Vermes-kötethez hasonlóan Bikácsy regénye is mindvégig következetesen használja a megidézett alak elbeszélői pozícióját és logikáját. Eichmann figurájával a szerző remekül szemlélteti azt a személyiségtípust, amelynek kapcsán Hannah Arendt a gonosz banalitásáról értekezett – azt az attitűdöt, amelyet a feladatok maradéktalan végrehajtását célzó gépies kötelességtudat jellemez, valamint a végtelen konformizmus, amely mindig a többség és a felsőbb autoritás feltételezett elvárásaihoz igazítja az egyén véleményét.

A kötet remekül szemlélteti a gonosztettek mögött megbúvó hivatalnoklélek kisszerűségét. Bikácsy Eichmannja ugyanis feladatainak pontos végrehajtásánál talán csak nőügyeire büszkébb, gyermeki örömmel szól a balatoni nyaralásról, a lovaglásról, a motorozásról és a magyar vörösborokról, és csak akkor ragadja el az indulat, amikor a nyilasokról beszél, akik rendszertelenül, szenvedélyből öltek, nem pedig professzionális alapon, vagy amikor azt panaszolja fel, hogy a jeruzsálemi per során argentínai éveiről nem beszélhetett. Jellegzetesen kispolgári, kissé narcisztikus, a konformizmust világszínvonalon művelő alakként mutatja be Eichmannt a regény, amely film- és színháztörténeti kuriózumokban és egyéb triviákban is bővelkedik, és gazdag történelmi-kulturális ismeretanyagot mozgósít a zsidódeportálások fő szervezőjének fiktív monológja mögött. Az olvasó pedig azon kapja magát, hogy rendre felkacag az önmaga életével elégedett hivatalnok-gyilkos eszmefuttatásainak kifacsart logikáján. Provokatív, elgondolkodtató, és – horribile dictu – nagyon szórakoztató Bikácsy fiktív Eichmann-memoárja, amely radikálisan újraértelmezi kortárs irodalmunkban annak a határait, melyek azok a témák, amelyekkel viccelődni lehet.

(Bikácsy Gergely: Eichmann-csokoládé. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2019. 1944 Ft.)

Forrás: Magyar Hang, a szerző engedélyével