Description
A magyar holokauszt hatvanadik évfordulója arra nyújtott alkalmat és késztetést, hogy elbeszéléssé homogenizálódjon, s ezáltal beépüljön a magyar nemzet kollektív tudatába. A tét szinte a megtörténtekével azonos súlyú. Ha a narratíva igazul beszéltetik el, mód nyílna megszabadulni a bűntől, s a bűn okozta betegségtől – az igazság gyógyító ereje, s médiuma a kultúra – illetve a kultúrába szervülés/oldódás folyamata révén. Az elpusztítottak így nemcsak végtisztességet kapnának, de haláluk is értelmet nyerhetne. Az égető aktualitás egyaránt vonatkozik a még köztünk élő szereplőkre, de még inkább az utánuk következő nemzedékekre – amelyek az eredeti résztvevőkhöz hasonlóan a meg nem emésztett múlt foglyai és ártatlan elszenvedői. Az évforduló inkább két kijegecesedett narratíva szála – "magyarok követték el a bűnt magyarok ellen", illetve "az elárult állampolgár" – kevés igazságot (gyógyszert) nyújt. A tettet valóban magyarok követték el (s ez akár előrelépésnek is tekinthető a németekre hárítással szemben), de nem magyarok, hanem egy olyan népcsoport ellen, akik asszimilálódni kívántak a magyarsághoz – vagy itt, ezen a földön, ebben a sorsban, ebben a kultúrában szerettek volna boldogulni a 19. századelső felétől. (1944 előtti történetük mindössze huszonöt éves állampolgári jogegyenlőséget mutat fel, s a holokauszt elkövetésekor jogaik messze a feudális jogosítványaik alatt maradtak.) A magyar holokauszt ugyanis egy közel kétszáz éves be(nem)fogadás történet végére kitett pont.
A holokauszt mint elbeszélés címen sorba írt és rendezett esszéknek ugyan a történelem a témája – de nem annak többé-kevésbé föltárt, úgynevezett tényei, hanem az elmondásuk problémája.
A 21. század narratívájának egyre meghatározóbb médiuma a múzeum és emlékhely, illetve: a hiteles helyen felállított múzeum. Az eredetileg Magyar Holokauszt Múzeumnak indult Páva project a rendszerváltás utáni kor történetét jeleníti meg. A hazugság helye cikkekből, feljegyzésekből, levelekből állt össze az emlékezéseltérítés szociográfiájává.
"Végtelenül belekeveredve – nem az emlék, de az ezzel egyet jelentő élet(em) helyéért küzdve – csak tanú lehettem. Ha nem is az ítéletet, de a tanulságot levontam: életnek nem lehet helye ott, ahol nem engedik az emléket a helyére. A szembenézéssel, a mágikus-szimbolikus újrajátszással a megkönnyebbítő katarzisba. Ennek a katarzisnak helye van. Földrajzilag megragadható, szakralizált térben, és a lélek tereiben. Mindkettőnek szüksége van vagy inkább: lett volna egy szilárd és szent pontra.
Nekem e szent és szilárd hely hiányának, a hiány helyének és állapotának a körbejárása adatott meg. S a fájdalma. A tanúság persze nem élet. De bízom abban, hogy egyszer, valahol az fakadhat belőle" – zárja szavait (és történetét) a szerző.
