Sorry, this entry is only available in Magyar.

Az alábbi posztot ide, a Múlt és Jövő honlapjára szántuk, a szerző héberül megjelent posztja alapján. De barátaink tanácsára elküldtük az Élet és Irodalomnak, amely le is közölte. (2023.  július 23.) (Hálás köszönet!)
Hátha valaki ezen a fórumon nem olvasta, ezért kivárva a szükséges időt, hozzuk itt is – már csak a képek miatt is.
Ezzel az írással is felvezetvén a hamarosan megjelenő őszi számunkat, amelynek központi témája a magyar holokauszt emlékezete lesz.

Ahogy magyarországi ittléteim alatt gyakran megesik, a könnyű szórakozás céljával induló találkozók/kirándulások során összetett érzelmi helyzetekkel találkozom, amelyek nem egyszer megrendítenek. Így történt az elmúlt szombaton is. Azt terveztem, hogy majd a Balatonfelvidéki kiruccanás után írok egy rövid posztot, romantikus képekkel illusztrálva. Azonban belegubancolódtam a magyar zsidó azonosság és történelem bonyolult hálójába. Egy megható és tragikus történetcsomóba.

Csepeli György szociológustól kaptuk az ötletet, hogy ismerjük meg a „magyar Toscanát”. Őt hívták meg, hogy tartson beszédet egy botlatókő avatáson, régi barátja, az újságíró Tardos János háza előtt Monoszló faluban. Gyuri mostanában a holokauszt emlékezetét kutatja, zsidók és nem zsidók közegeiben Magyarország több régiójában.

A botlatókő avatás egy folyamatos emlékezetprojekt különböző európai országokban. Gunter Demnig német szobrász nevéhez fűződik az emlékezésnek ezt a módja. A macskakövekre helyezett rézlapokat olyan a házak előtti járdákba mélyesztik, ahol a holokauszt áldozatai laktak valaha, hogy figyelmeztesse a járókelőket és a környék lakosait a nácik tetteire. (Nem csak zsidók, de cigányok, Jehova tanúi és homoszexuálisok is voltak az áldozatok között – őket is megidézik e mini emlékművek.) A réztáblákba bevésik a szikár adatokat: “Itt lakott …, a név, a születési év, valamint a deportálás, vagy az elpusztíttatás dátuma, s ha lehet tudni: a pontos helye”.

Demning „projektje” a múlt század kilencvenes éveiben indult Németországban, s 2007 áprilisában ért Magyarországra, amikor is Budapesten helyezett el három botlatókövet. 2023. július 8-án pedig először ezen a szép magyar tájon.

Nagyon megható volt közelről látni, hogy a művész nagy érzékenységgel készíti elő a botlatókő elemeit, miután megtisztította a terepet a betonmaradványoktól. (Demnig ma 76 éves. Aktív jelenléte az avatásokon egészségi állapota függvénye.)

Mielőtt elkezdődött volna a megemlékezési ceremónia, anélkül, hogy ismertem volna, a ház tulajdonosa, Tardos János személyes történetét, megéreztem, hogy mi viharzik át a lelkén, amelyek csak felerősödtek az ünnepség alatt. Miért olyan fontos ennek az embernek megszervezni a botlatókő lerakást ott, ahol minden nap találkozhat majd vele, amikor be- és kilép a házából? Ahol újra meg kell birkózzon ezzel az új valósággal a falubeliek környezetében. Ugyanis, ezzel a tettével elindította a nyilvános párbeszédet, amelyet általában nem igen akarnak kezelni: nevezetesen azt, hogy mi a magyar nép felelőssége a holokausztért?

A ház a falu központjában található, a Hegy utca 30-as szám alatt. Amikor odaértünk, nyitva állt a vendégek előtt, akik körbejárták és megcsodálták a több mint százéves épület eredeti stílusát őrző átalakítását. A bejáratnál vendéglátásban volt részünk. (A szárított datolya egyenesen Izraelből érkezett.) Aztán mindenki kitódult a ház elé, amikor Demnig belefogott szakrális feladata teljesítésébe.  (Nem volt egyértelmű, hány falubeli volt jelen, később értettem meg, hogy ennek mi a jelentősége.) A falu polgármestere, Simon György beszéde indította el az eseményt:

“Ez az avató ünnepség emlékezik a családra, amely az élete utolsó pillanatáig a faluban élt. Ettől kezdve a faluban közlekedőknek tudniuk kell, hogy nálunk is voltak holokauszt áldozatok. A családról és arról, hogyan kerültek a faluból a gettóba, az utolsó tanúk tudósítottak, akiket e téma iránt érdeklődő emberek kérdezte. Ma már nincsenek szemtanú-túlélők.

Az egyik tanúvallomás forrása Laura néni. Elmesélte, hogy a faluban két vegyesbolt volt, s az egyik a Grósz családé. ….”

Tardos János is szeretett volna Laura néninek feltenni néhány kérdést, de mire erre sor kerülhetett volna, az idős asszony meghalt (idén májusban).

A falu vezetője folytatja: „Egy másik tanúvallomásunk is van Zoltán bácsitól. 1943-ig két üzlet működött a faluban. (A másik egy sváb családhoz tartozott.) A Grósz családnak sárga csillagot kellett viselnie… Mindkét Grósz gyerek nyomoréknak született, kerekesszékben ültek a boltban és figyelték a vásárlókat. A gyerekeknek is viselniük kellett a sárga foltot, a csillag a szívük táján volt elhelyezve, kb. 10 centis lehetett. Grósz felesége is mankón járt egy pár éve, mert, amikor a libatollakat tépte, megbotlott egy vájdlingban. Úgy látszik, ő is gyenge csontozattal született, mert nem épült fel, így sántikált fel a szekérre, amely a családot a tapolcai gettóba hurcolta. Ezután egy keresztény férfi vette át az üzletet, amíg a kommunista rendszer el nem vette…”

A vallomások áttekintése után a falu vezetője így összegezte mondandóját:

„A rendelkezésünkre álló információk alapján a zsidók jóval Grószék előtt megtelepedtek a környéken. Valaha volt zsidó temető is a falu szélén. Tudjuk a helyét is. Jövőre felállítunk újabb két követ a Grósz gyermekek neveivel, hiszen őket is elpusztították. Úgy gondolom, hogy bárki, aki látja e köveket, felidézi magában a szörnyű holokausztot. Ezek a kövek szimbolikus emlékművek, s fejet hajtanak a környék egykori zsidó közösségei előtt. Tudjuk, hogy néhányuk visszatért szülőhelyére, de hamarosan felköltöztek Budapestre. A kommunizmus volt az utolsó felvonás, amely lezárta a zsidók történetét e vidéken. Hálámat fejezem ki Tardos Jánosnak, a ház tulajdonosának, akinek köszönhető a mai emlékünnepség, amely megtiszteltetés a falu számára. (A közönség tapsol.)”

A ceremónia leírása közben több kérdés merült fel bennem, s ezért már Budapestről a férjem révén megkerestem Tardos Jánost. Ő a következőkkel egészítette ki, ami megtudható az egyetlen monoszlói zsidó családról.

Grószék eredeti monoszlóiak voltak. Miksa apja, Grósz Sándor, felesége Schiffel Szidónia volt. Mindketten 1890. körül születtek. Miksán kívül Irén nevű lányukról tudunk, aki Stern Józsefhez ment feleségül Zalaszentgrótra, s a zalaegerszegi téglagyárban csatlakozott bátyjához az Auschwitzba tartó vonatra, ahonnan „nem jött vissza”. Miksa a faluban maradt és Steiner Arankával házasodott össze, aki Balatonfüreden született. Az asszony családjának üzlete volt a szomszédos és módosabb Köveskálon. Folyamatosan segítették Grószékat, akiket a két szerencsétlen fiúval áldott meg a sors. Grószék az üzletüket egy helyi nemesembertől bérelték. 1943-ban a helyi hatóságok kötelezték a családot, hogy költözzenek ki a házból és adják át egy kereszténynek, mert az ún. „zsidótörvények” értelmében ilyen foglalkozást már nem űzhettek. Akkor kerültek ebbe a házba, ahol most élek. A ház a nazarénusok tulajdonában volt, a Jézust követő szektáé, akik a megváltójuk tanait szó szerint értelmezve nem fogtak fegyvert, s ezért a Horthy rendszer kivetettjei voltak, mint a zsidók. 1939-ben be is tiltották egyházukat. A család egyetlen munkaképes tagja, Miksa elment napszámba dolgozni – kapálni, szüretelni –, hogy legyen betevőjük. (Egy éve összegyűrődött fotót kaptam egy helyi lakostól, ahol egy szőlő venyigét szállító szekéren ő is látható.)

A botlatókő avatás másik szónoka Csepeli Gyuri volt: “… Arisztotelész szerint a drámához három összetevő: hely, idő és karakter szükséges. Sajnálatunkra a dráma minden eleme készen állt a gyászos 1944-es évben. És ami még tragikusabb: az ország több ezer helységében, ahol egy időben zajlott ugyanez a dráma.

Miért olyan fontos ez 80 év elteltével?

Noha folyamatosan rendeznek hivatalos eseményeket és ceremóniákat e „tárgyban”. Sőt, egy-két órában iskolásoknak is tanítják a holokauszt történetét.

Mindezzel az a probléma, hogy éppen az hiányzik ezekről az eseményekről, amit ma itt tapasztalhattunk. Ahol egy konkrét helyszínen, konkrét emberekre emlékezünk.  Csak így lehet tudatosságot teremteni az emlékezetből.

Majd így folytatta: …

Az esemény helyszíne lehetővé teszi, hogy érezzük a tragédia nagyságát, és összekapcsolódjunk a vágyunkkal, hogy ilyen gyalázat ne történjen meg újra. Ezért nagyon is tanácsos hasonló eseményeket rendezni, hogy ne felejtsük el a holokausztot, különösen lényegbevágó, hogy mindezt az új generációk számára adjuk át. Nekik nem kell félniük attól, hogy ilyen katasztrófa érje őket. Lehet, ez utópia és fantázia, de nem szabad elveszítenünk a reményt. A reflexekig kell magukévá tenni, hogy minden ember egyenlő. Így kell harcolnunk ennek az emlékezetnek a megőrzéséért, amelyet e hely felidéz, s amely e kövekben rögzült.

Ez az út. (Mindenki tapsol) (A beszédek közben észrevettem és pszichológiailag érdekesnek találtam, hogy csak a házigazdánkon látszott a nyugtalanság és zavartság. Talán a történet bonyolultabb annál, mint az emelkedett ünnepség sugallja.)

Tardos János, a háztulajdonos, nyugdíjas újságíró, jelenleg 70 éves. Zsidó apától és keresztény anyától született. Felesége (Isten nyugosztalja) hasonlóképpen zsidó apától és keresztény anyától származott. Tardos apja, Tardos Márton (Budapest, 1928 – 2006, Budapest) is újságíró és író Párizsba emigrált. János fiát hatéves korától az édesanyja nevelte fel az öccsével, aki már szintén nem él.  Fiatal értelmiségiként ő is Párizsban talált menedékre a Kádár rendszer elől (1981-ben), ahol apja kapcsolatai révén talált munkát, s kitanulta a számítógépes tördelést. A rendszerváltás után a fiú visszatért Budapestre, abban a reményben, hogy munkájuk a pozitív változásokat szolgálhatja. (Apja ugyan nem jött vissza, de műveit újra kiadták.)

Már a ’70-es években, az „urbánus” (azaz javarészt zsidó származású) értelmiség elkezdte felfedezni a Balaton északi részét, a “magyar Toscanát”. Először csak házakat béreltek nyaralás céljából, majd lassan meg is vásárolták őket. Ez a jelenség aggodalmat váltott ki a „bennszülöttek” körében, akik nem értették, hogy mit akarnak ezek a furcsa emberek itt, akik életükben nem láttak élő kakast, vagy traktort. Valójában a különbség a budapesti és a falusi emberek között nemcsak az életmódjukban van, hanem a valóság értelmezésében is. Mindez később a politika nyelvére is lefordítódott: a falusiak jobboldaliak, míg a „bebíró” (helyi nyelv így nevezi őket) értelmiségiek (írók, művészek, politikusok) liberálisok, s nem szimpatizálnak az Orbán kormánnyal.

Tardos és felesége az utóbbiak közé tartoztak. Jánost kirúgták a Magyar Hírlaptól, mert a lap irányzata éles fordulatot vett (2006-ban), s a végkielégítésből házat tudtak venni kedvenc nyaralóhelyükön. Hozzáfogtak, hogy felújítsák a romos, gazzal felvert udvarú házat. (Szerencséjükre egy nazarénus építőmesterre találtak, aki szívügyének tekintette ezt a munkát.) Már, akkor érezték, hogy a falusi emberek nehezen fogadják el őket és életmódjukat – kivéve a magányos Dezső bácsit, aki örült, hogy meghallgatják a történeteit. Egy nap Dezső bácsi sok bort ivott, és egy pillanatban megtörte a csendet: “Szekér jött értük, és elvitték az egész családot, a ház üres maradt 1944-1996 között…”

Három évvel a ház megvásárlása után a feleség rákos lett. A betegsége alatt sok időt töltöttek a faluban. Nem beszéltek a halálról soha, ezért arról sem, hol szeretne nyugodni, ha elmegy.  János, úgy gondolta, hogy szép gesztus lenne az emlékére, ha ez a hely itt, a falu temetőjében lenne, amelyet annyira szeretett. A református lelkész szép beszéddel búcsúztatta, s ők befizették a sírhelyet, s a temető fenntartási hozzájárulást évente. Nem sokra rá szállongani kezdtek a pletykák, hogy: “… A városiak már ide is temetkeznek, mert itt olcsóbb, mint Budapesten.” Az értelme az volt – néha ki is mondva –, hogy a zsidók megint uralják a falut, amihez sem viselkedésük, sem viseletük nem passzol. Jánost ezek a történetek, persze más politikai változásokkal egyetemben, arra késztették, hogy nemcsak a falut, de Magyarországot is elhagyja. Ebben a magát kereső elhagyatottságban egy falubeli barátja, neves szociológusnő, győzte meg, hogy szembesítse az érzéseivel és a véleményével a falusi embereket. Összehozott egy „kerek asztalt”, ahol a polgármester is részt vett. A találkozó íratlan megállapodást eredményezett, amelyben a falusiak és a városiak megígérték, hogy igyekeznek elfogadni egymást, és megpróbálnak hidat építeni a közöttük lévő szakadék fölött.

Tardos életének e drámái után találkozott a magyar Maccabi VAC (Vívó és Atlétikai Club) tagjaival, fiatal üzletemberekkel, akik többszörös tulajdonosváltás után megvették a szomszéd falu több mint kétszáz éves zsinagógáját. Kővágóőrs volt valamikor a Balaton felvidék bortermelésének a központja, már az 1700-as években telepedhettek le itt zsidók. A helység zsidóit, mint Grószékat is, a Tapolcai gettóba vitték, s néhány hét itt tartózkodás után a zalaegerszegi téglagyár érintésével Auschwitzba, ahonnan kevesen jöttek vissza, s akik igen, hamar szét is széledtek innen. A Cseh Tamás utcában magányoskodó épület sokáig raktárként funkcionált, a rendszerváltás után többen is megpróbálták megmenteni, de kevés sikerrel. Az új csapat szerint egy millió euróba kerülne a felújítása. Amíg ez az összeg összejön, foltozgatják, megóvó munkákat végeznek rajta – és időnként a hely szellemének megfelelő kulturális rendezvényeket szerveznek az épületben, vagy az udvarán. Ide esett be János két-két és fél éve egy hanukai rendezvényre.

A zsidó szellem megőrzése iránti odaadás nagy hatást gyakorolt rá.  Ekkor határozta el, hogy felderíti a közben állandó lakhelyévé vált ház és lakói történetét. Kutatásai eredményét a Pesti Sólet című újságban (a Budapesti Zsidó Hitközség havilapja) közölte. S ami még fontosabb: a fénymásolt oldalakat kifüggesztette a polgármesteri hivatal hirdetőtáblájára. Tardos János szerint érezhetően pozitív változás következett be: nyíltabb párbeszéd. Nem sokra a cikkek kifüggesztése után megszólította egy látásból ismert, 1958-ban született helyi férfi, akit nem igen kedvelt szélsőséges nézetei miatt: „Hozzám lépett és elmesélte, hogy anyja a Grósz család mellett lakott, és a Grósz néni, mielőtt a gettóba került, két pár arany fülbevalót adott az anyjának és a nővérének ezekkel a szavakkal: „Ha visszatérek, adjátok majd vissza nekem, ha nem, maradjon a tiétek.” (Az illető jelen volt a botlatókő ünnepségen.)

Tardos az emlékfoszlányok és a dokumentumok gyűjtése során – barátai útján New York-i és Jeruzsálem-i archívumokban is nyomozott – merült fel, hogy a Grósz család emlékére  botlatóköveket kellene állítani. Megkereste ötletével a polgármestert. Nem válaszolt azonnal, hanem csak egy hónap múlva. De akkor teljes mellszélességgel kiállt a „projekt” mellett. (Ugyanígy a másik falusi nem zsidó értelmiségi, akitől elindult a nem helyiek temetkezése elleni nemtetszés hullám.) A megvalósításra és a rávaló előteremtésére beszállt az önkormányzat és néhány barát is.  A német művész utaztatását a MAZSIKE intézte.

Az ünnepség befejezése után a résztvevőket meghívták az önkormányzat épületébe egy kis borra, süteményre, pogácsára. (Az önkormányzat állta.)  Itt lehetőség nyílt arra, hogy közelről találkozzak pesti értelmiségiekkel –egykori miniszter is volt köztük, többen parlamenti képviselők (persze az egykori SZDSZ-ből). Vagy baráti hívásra jöttek, vagy nekik is van nyaralójuk a magyar Toscanában. Itt elegyedtem beszélgetésbe Haraszti Miklóssal, aki Jeruzsálemben született, a Nahlat Ahim negyedben, ami egykor jemeniek lakhelye volt. Innen származnak első emlékei, két és fél éves korában tért vissza Magyarországra a szüleivel. Parlamenti képviselősége előtt hosszú, lázadó történetet tudhat magáénak a Kádár rendszer ellen. (Remélem, hogy egyszer majd folytathatom és meghallgathatom teljes történetét …)

Magyarország sokféle történetet rejt magában. Nem volt könnyű megírni ezt a hosszú posztot: a történelmi események fejlődésének megértése, a párhuzamos időbeli részletek, a nyelvi különbség…, de örülök, hogy nem adtam fel, mert számomra ez egy “itt és most” fontos történelmi tanulság – különösen a legutóbbi izraeli események tükrében.

Héberből fordította: Kőbányai János