Sorry, this entry is only available in Magyar.

 Dr. Alex Sternberg könyvet írt a szüleiről, akik túlélték a fokozhatatlan borzalmat, de megőrizték emberségüket, erkölcsi és lelki erejüket, életörömüket, s ezt képesek voltak továbbadni a gyerekeiknek is. (Recipes From Auschwitz. The Survival Stories of Two Hungarian Jews with Historical Insight. Published by Alex Sternberg. Woodsburgh, NY. 2020. 303 l.) Ennek a könyvnek a tizenkettedik fejezetét osztjuk meg olvasóinkkal Huszár Ágnes fordításában. Arról szól az írás, hogy édesanyja, a Dombóvárról elhurcolt Elek Olga hogyan élte túl a testi és lelki szenvedést, hogyan nyújtott neki vigasztalást, amikor visszagondolt szerető szüleire, velük töltött napsugaras gyermekkorára.
Azt mutatja meg ez az írás, hogyan őrizte meg egy fiatal lány tiszta erkölcsét és lelki épségét, hogyan segítettek neki ebben kedves költeményei. A megsemmisítőtáborban is erőt adott a foglyoknak, ha a múltra, a békés mindennapokra gondoltak. Amikor a barakkban a margarinból készített gyertya fényénél felidézték az otthoni ünnepeket, az ételek elkészítési módját, reménykedtek egy boldogabb jövőben. Ezt az üzenetet kapta Alex Sternberg édesanyjától, s ezt osztjuk most meg az olvasókkal Olga egy meggyleves-receptjével együtt.

Elek Olga: Túlélni Auschwitzban

A rettegéssel teli napok lassan múltak, hetekbe rendeződtek. A túlélés azt jelentette, hogy el kell kerülni a szelektálást. De hogyan? Minden napkeltének és alkonyatnak a szörnyű zählappell volt a középpontja. A délutáni és az esti zählappell megfélemlítésre szolgált. Voltak olyan napok, amikor elrendeltek még egy zählappellt. Addig számolták a foglyokat aggályos pontossággal, amíg nem egyezett a létszám. Mindig újra- és újrakezdve.
És persze ott volt a mindig jelen levő éhség. A gyomor legmélyéig hatoló éhség – amikor az ember szinte bármit képes lenne megtenni egy darab kenyérért vagy valami zöldségért. Az étel szenvedéllyé és a táborok valutájává vált. Néhány vagyonos nő megőrzött magánál értéktárgyakat cserekereskedelmi célból. De általában a napi leves-, kenyér- vagy margarinadaggal lehetett csereberélni. Néhányuknak sikerült a kezükbe kaparintani gyémántokat vagy más értékes ékszereket “Kanadában” (lásd később), de mit lehetett kezdeni egy gyémánttal? Megvesztegetni egy őrt, hogy szerezzen ételt, ruhaneműt vagy akár egy kanalat vagy bögrét. A gyémántnak önmagában nem volt értéke Auschwitzban. Végtére is: nem volt ehető.
Megvesztegetni az őröket vagy a táborba ki- és bejáró lengyel munkásokat – ez sem volt veszélytelen. Nem lehetett tudni, ha az őr elfogadta a megvesztegetést, nem veri-e meg az illetőt, ahelyett, hogy beszerzi a kért dolgokat. A csempészést Auschwitzban halállal büntették. Valójában mindent halállal büntettek. Minden ilyen vállalkozás veszélyes és kockázatos volt. Az “organizálás” mégis a túlélés egyetlen valódi lehetősége volt. 

Organizálás (Az élethez szükséges dolgok megszerzése)

Minden új érkező előbb-utóbb hallott az “organizálás” szükségességéről. Az organizálás az élethez szükséges dolgok megszerzését jelentette. Azt jelentette, hogy el kellett lopni, amit lehetett, vagy amire szüksége volt az embernek. Sok táborlakó még egy elemet font bele a szó jelentésébe. “Organizálni” nem egyszerűen azt jelentette számukra, hogy lopni, hanem azt: a németektől lopni. Tisztességes, törvénytisztelő, komoly emberek megtehették az addig elgondolhatatlant, hogy lopjanak. Úgy gondolták, rendben van a megvetett németeket megrövidíteni. Ily módon az “organizálás” az ellenállás egy fajtájává vált.
A bőröndöket, amelyeket a zsidók magukkal hoztak Auschwitzba, letetették velük az érkezéskor, mondván, később majd visszakapják. A németek megengedték a zsidóknak, hogy körülbelül 30 kilónyi személyes holmit magukkal hozzanak. Úgy tudták, áttelepítik őket valahova, és ott több hónapig dolgozniuk kell. Hozták tehát magukkal mindazt, amit egy hosszú tartózkodáshoz szükségesnek láttak. Az orvosok hozták az orvosi táskájukat, gyógyszerekkel együtt, az ácsok pedig a szerszámaikat. Mindezeket a holmikat, bőröndöket, táskákat, csomagokat teherautókra rakták és raktárbarakkokba vitték.
A lopott javak hihetetlen bősége arra késztette az SS-eket, hogy még több barakkot ürítsenek ki raktározás céljaira. Ezeket a 15-el kezdődő számozású barakkokat hívták „Kanadá”-nak. 1944-ben, amikor Olga megérkezett, az SS több mint kétezer férfit és nőt foglalkoztatott ezeknek a javaknak a gondos csoportosítására. Az értékes tárgyak, például ékszerek a Birodalomba küldött kofferekbe kerültek, a mindennapi használatra alkalmasak, mint ruhafélék és lábbelik a német polgárokhoz, akiket nem zavart az, hogy Birkenauban elgázosított zsidók holmijait viselik.
Úgy gondolkodtak a táborlakók, hogy minél többet vesznek el a németektől és visznek be a táborba, annál erősebben mutatják meg ellenállásukat a náci Németországgal szemben. Minél többet „organizáltak”, annál kevesebb maradt a németeknek. Bár a lopást helytelennek, sőt erkölcstelennek tartották, az „organizálás”-t nemes tettnek. Így működött a táborlakók gondolkodásmódja.
Persze az auschwitzi foglyok sem voltak azok, akik korábban. Az otthoni élet szabályait itt nem lehetett alkalmazni. Ami otthon elképzelhetetlen lett volna, az itt szükséges volt. Auschwitz a társadalom olvasztótégelyévé vált. A gazdagok és kivételes helyzetűek ugyanúgy nincstelenek lettek, mint bárki más. Senki nem törődött mások rangjával, tulajdonával, olyasmivel, amiért otthon megsüvegelték az illetőt. Mindenki egyformává vált itt Auschwitzban. Aki a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokáról jött, gyakran jobban boldogult, mint az, aki hozzá volt szokva a jobb élethez. Akinek a korábbi élete is keserves volt, könnyebben hozzászokott az auschwitzi nélkülözésekhez. Akik Auschwitzban a fogság túlélésére szövetkeztek, ezt társadalmi osztályra vagy rangra való tekintet nélkül tették. Akik elkeseredetten küzdöttek magányosan, azok sem különböztek egymástól korábbi társadalmi helyzetük szempontjából.
Auschwitzban semmire nem volt garancia. Ha valaki organizált egy meleg pulóvert és fizetett érte öt napi kenyéradagjával, az is elveszíthette az egy nappal későbbi zählappell alkalmából egy nála gátlástalanabb barakktársa jóvoltából. Az illető elcserélte valami másra az organizációs piacon.
A korábban jómódban élők gyakran nem voltak felkészítve a csalásnak és ravaszkodásnak erre a világára. Őket másra tanították. Az, hogy eljönnek olyan idők, amikor egy másik fogvatartottól kell lopniuk, elképzelhetetlen lett volna korábbi életükben. De Auschwitz mindenkit az alapszükségletekre redukált. Szembe kellett nézniük önmagukkal. Voltak, akik becsületesen viselkedtek, mintha otthon lettek volna, mások viszont elfogadták, hogy addig elképzelhetetlen dolgokat tegyenek a túlélés érdekében.
Auschwitzba érkezésekor Olga még nem értette az organizálás lényegét. A lopás számára idegen volt, de amikor megértette az „organizálás” bonyolult jelentését, úgy döntött, nem neki való. Semmilyen körülmények között. Soha. Egy ismerős dombóvári nő ügyes organizátor volt. Rengeteg élelme volt, miközben mások sorvadoztak, ő éjszakánként „organizációs” útra indult. Aztán meghalt szívrohamban, amelyet talán éjszakai kalandjai okoztak. A halála miatt megüresedett egy hely a csoportban, és a barátai elkezdték sürgetni Olgát, hogy vegye át a szerepét: szükségük volt még egy emberre. Olga visszautasította a kérést. De az állandó nyomásnak engedve, mivel a barátai nem fogadták el a visszautasítást, egy este beleegyezett abba, hogy velük tart.
Ketten alkottak egy csoportot, egyikük vitte a táskát vagy zsákot, a másik pedig előre ment, mivel ismerte az utat. Az éjszaka sötétjében kiosontak a barakkból és csúszva közelítették meg a következő faépületet. Olga vitte a táskát, a partnere ment előre. Hirtelen, mikor egy légi támadás hangjára mindenki kirohant a barakkokból és leszaladt a föld alatti bunkerekbe, a partner észrevette, hogy a zöldségraktár éppen az egyik bunker ajtaja mellett volt. Így megindult abba az irányba, a naiv Olga pedig követte zsákkal a kezében.
Ablakon átmászva és barakkok alatt kúszva próbáltak odajutni a célhoz. Hosszú, sötét út volt, soká tartott, amíg elérték a bunkert. Olgának erősen vert a szíve, felgyorsult a pulzusa, nehezen lélegzett. Végül odaértek a raktárhoz, megtöltötték a zsákot marharépával és retekkel, és visszaindultak csúszva-mászva a barakkjuk felé.
Olgának fogalma sem volt róla, mire vállalkozott és miért is tette. Most vált világossá számára, mekkora veszélyben volt és milyen közel állt a lebukáshoz. Ha elkapták volna őket, lelőtték volna őket szökevényként, vagy élelmiszerlopásért. Az „organizálás” eme egyetlen próbája után, Olga úgy döntött, inkább éhezik. Soha nem vesz részt még egyszer ilyen cselekményekben. És nem is tette soha.
Persze éhezett, mint mindenki más. Úgy határozott, amennyire lehetséges, önfegyelemmel űzi ki a gondolataiból az éhséget. Éjszakánként a barakkban verseket mondott fel magának megnyugtatásul. Amikor eszébe jutott az édesapja, visszaemlékezett a dombóvári napokra, amikor együtt szavaltak verseket. Olga gimnazista korában a verstanulás az irodalomoktatás fontos része volt. Hosszú verseket tanultak meg kívülről és szavaltak lelkesen. Olga nagyon szerette a magyar irodalmat, jól ismerte Petőfi Sándor, Ady Endre és Arany János életművét. Sokat tudott a verseik közül kívülről, ezeket ismételgette most magában. A költészet megnyugtatta és segítette abban, hogy bezárkózhasson a saját belső világába. (Évekkel később, amikor én cseperedtem, anyám gyakran szavalt verseket nekem. Ma is emlékszem a sorokra és hallom a hangját, ahogy Petőfi verseit tanította nekem.) Petőfi Sándor, Magyarország legkiválóbb költője, aki az 1848/49-es szabadságharcban halt meg, nemzeti hős volt. Költeményeit minden magyar iskolában tanítják. A következő verseket a feleségéhez, Júliához írta. 

Olga legkedvesebb költője Ady Endre volt, ezekkel úgy ismerkedtem meg, hogy felolvasta nekem a kedvenc könyvéből:

Kanada

 Egy Kanada-kommandónak nevezett fogolycsoportot azzal bíztak meg, hogy a naponta érkezett tizenkétezer áldozatnak a kocsikon vagy a rámpákon hagyott holmiját rendszerezze. Ők vitték a holmikat a Kanada-raktárnak nevezett barakkba, majd ott szortírozták őket és küldték el Németországba. Bár a hivatalos neve effectenkammer vagy tulajdontárgyak raktára volt, a foglyok egyszerűen Kanadaként emlegették. Az ő szemükben Kanada szimbolizálta a gazdagságot, a természeti bőséget, a korlátlan forrásokat és a gondtalan életet. A nyomorúságos körülmények között egy olyan hely után vágyakoztak, mint Kanada. Ironikusan nevezték el így a raktárépületet.
Általában irigyelték a Kanada-kommandóba beosztott rabokat. Megbízatásuk alapján jobb ruhákhoz és több ételhez jutottak. Bár elvinni bármit is szigorúan tilos volt, a foglyok találékonyak voltak és „organizáltak”. Messziről meg lehetett ismerni a Kanada-kommandós foglyokat jobb ruháikról és jól táplált arcukról. A Kanadában éppúgy volt szalámi, kolbász, viszki, cigaretta, mint nagy értékű ékszerek, ezeket szortírozták mindig elsőként.
Kanada északnyugatra feküdt az auschwitzi fő tábortól. Ez a nagy raktár több raktárbarakkból állt össze, ehhez csatlakozott egy Birkenauban felépített barakktelep, melyet Kanada II-nek neveztek. Ez külön barakkvárossá fejlődött. A magyar zsidók deportálásával a Kanada- kommandó létszáma meghaladta az 1600 főt.
A kommandó tagjai a Kanada barakkjaiban laktak, a tábor többi lakójától elkülönülve. Néhányan értékes dolgokat csempésztek ki a kápók vagy az őrök megvesztegetésére. A Kanadában dolgozni irigyelt munka volt, de nem veszélytelen. Akit csempészésen kaptak, azt a helyszínen főbe lőtték. Amikor a magyar zsidók deportálása teljes sebességgel folyt, a lopott javak már nem fértek el a barakkokban. A nagyon értékes tárgyakat, az aranyat, az ékszereket, a valutát azonnal átadtak az SS-eknek. Más, kevésbé értékes dolgokat kiválogatták és felhalmozták őket a barakkok mellett. Olga mindent tudott a Kanadáról, de nem dolgozott ott és nem is ismert senkit az ottaniak közül. Mivel megfogadta, hogy soha nem vesz részt az organizálásban, a felhalmozott javak sem érdekelték. Azért mesélt nekem a Kanadáról, hogy teljességében ismerjem meg az auschwitzi történetet.

A zsidó javak tervszerű kifosztása

Minden nácik által ellenőrzött országban szisztematikusan leépítették a törvényességet, és úgy alakították a szabályozásokat, hogy megsemmisítsék a zsidóknak minden tulajdonhoz fűződő jogukat. Magyarországon a négy zsidótörvény fosztotta meg a zsidókat a tulajdonuktól. A magyar zsidóknak lépésről lépésre le kellett adniuk minden tulajdonukat – műtárgyakat, ezüstöt, ékszert, szőnyegeket, bútort, autókat, kerékpárokat, írógépeket, ingatlanokat, üzleteket, házakat és lakásokat – a magyar állam javára.
A magyarok elvették a zsidók tulajdonát és kiosztották a vezetőség tagjai között és azok között, akiknek kapcsolatuk volt a csendőrséggel vagy a nyilaskeresztesekkel (magyar náci egységek). A magyarok sokáig irigyelték a gazdag zsidókat és a tulajdonukat, sóvárogtak mindarra, ami a birtokukban volt.
A zsidók természetesen elrejtettek mindent, amit tudtak: gyémántokat, órákat, aranypénzeket és más apró értéktárgyat. A zsidók deportálása adta meg a magyaroknak az utolsó lehetőséget a szerzésre. A csendőrség bejelentette, hogy olyan személyes tárgyakat, mint egy párna vagy egy takaró, magukkal vihetnek egy kis csomagban vagy bőröndben. Így a zsidók kicsempésztek magukkal mindent, amit tudtak.
Az orvosok és az iparosok magukkal vitték szakmájuk eszközeit.
Az Auschwitzba vezető négy napos úton a zsidók egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevés vizet kaptak. Minden állomáson megálltak a vonatok, hogy a halottakat kiemeljék a vagonokból. A magyarok vizet ajánlottak fel a zsidóknak, ha tudtak érte fizetni, sokan meg is tették ezt az értékeikkel. A magyarok ezt rendben levőnek találták, mondván: „Miért a németek gazdagodjanak, és mi miért nem?”
A fosztogatás minden transzporttal együtt nőtt. Babakocsik, gyermekjátékok, takarók, párnák, cipők, kalapok, kabátok, kesztyűk és fehérneműk tömegeit küldték el rendszeresen, ezek Németországban kiosztásra kerültek. Az orvosoknak égető szükségük volt azokra az orvosi műszerekre, amelyek halomban álltak a birkenaui Kanada raktárházban.
Az elrabolt holmik hegyei egyre emelkedtek. Himmler, miután látogatást tett Auschwitzban és Birkenauban, elrendelte, hogy a Lengyelországban és Ukrajnában letelepített németek is részesülhessenek az auschwitzi lopott holmikból. Több mint negyvenötezer német kapott a holmikból, többek között kabátokat, kalapokat, pulóvereket és más ruhaneműt. A németek ezen kívül kaptak zsidóktól lopott takarókat, lepedőket és paplanokat a Kanada-raktárházból. 

Imádság erőért

 Egy nap, amikor Olga a rebecinnel és néhány más társával beszélgetett, meglátott két ismerős dombóvári orvost. Bondi doktor, a gyermekorvos, Dombóvár kedvence Halmi doktorral együtt egy kordét tolt a férfitábor irányába.
Mivel a férfiak és a nők tábora szögesdróttal volt elválasztva egymástól, nem tudtak kommunikálni egymással, nem tudtak beszámolni egymásnak, ki van a másik táborban, és ki nincs. Olga nem hallott semmit az édesapjáról az érkezés óta. Ez régen volt, már vagy egy hónapja.
Az orvosokat látva megrémült. Bár a rebecin váltott velük pár szót, Olga csak fülelt, mintha transzba esett volna. A két férfi jól nézett ki és jó hangulatban volt. Olga később nagyon dühös volt magára, hogy nem mert érdeklődni az édesapja felől. Azon tűnődött, mi lehet vele. Megfogadta, ha legközelebb látja őket, bátrabb lesz. De most már távolodtak, tolták a kordét a férfitábor felé. Amilyen hirtelen feltűntek, olyan hamar el is távoztak. Sajnos, ez volt az egyetlen alkalom, amikor Olga látta őket.
Kezdődött a zählappell, mindenki feszült volt és igyekezett összeszedni magát. Akik rosszul érezték magukat, odamentek a körben álló vagonokhoz. Olga csodálkozott rajta, miért tolták ide őket. Csak ő nem tudta a választ?
A zählappellre készülve keresett magának egy árnyékos helyet. Erősen sütött a nap. Az édesapjára gondolt, és arra, hogyan viseli ezt. Hirtelen feltolultak a szemében a könnyek és sírni kezdett. Végső kétségbeesésében imádkozni kezdett azért, hogy Isten adjon erőt édesapjának a túlélésre. Ugyanolyan erőt, mint amilyent neki adott. Hogyan is tehette ezt velünk? – tűnődött.

Egy másik rettenetes nap

Olga ekkor már négy hetet töltött el Auschwitz-Birkenau poklában, de nem volt más dolga, mint szaladni, ha megszólalt a sípjelzés. Birkenauban a sípszó szabályozta az életet. Magyarországon azt mondták nekik, munkavégzésre viszik őket. De megérkezésük óta Olgát semmiféle munkával nem bízták meg, az egyetlen dolog, amit a csoportnak tennie kellett, az volt, hogy részt kellett venni a rettenetes zählappellen.
Minden reggel begördült egy vagon, kirendelt foglyok felrakták rá az éjszaka a kórházbarakkban skarlátban, tuberkulózisban vagy más betegségben meghalt lányok és asszonyok merev testét. Akik még éltek, tovább sorvadoztak a halál felé.
Reggeli, ebéd és vacsora osztották szakaszokra a nap többi részét. Olga megtanulta a kenyér- és margarinadagját beosztani. Apró porciókban ette meg, eltett egy darabot a hosszú éjszakára. De a kenyér megőrzése nem volt veszélytelen. A legelszántabb organizálók nem riadtak vissza attól, hogy ellopják, még akkor sem, ha a tulajdonos a cipőjében vagy a testén rejtette is el.
Olga egyszer ebéd után éppen a szabadban tartózkodott, mikor hirtelen megnyíltak az ég csatornái és rettenetes erejű felhőszakadás kezdődött. Hideg volt az eső, azonnal átázott. De nem volt szabad bemenni a barakkba. A szerencsétlen rabok reszkettek a hidegtől. A testüket fedő rongyok nem védték meg őket a szüntelenül rájuk zúduló hatalmas esőcseppektől. A talaj sárban úszott, átáztatta a cipőjüket. Végül egy órányi reszketés után bemehettek a barakkba. De ott sem volt törülköző, amivel megszárítkozhattak volna, tovább reszkettek a nedves ruháikban. Néhányan komolyan meghűltek, tüdőgyulladásuk lett és néhány nap múlva más foglyokkal együtt bekerültek a gyengélkedő-barakkba. 

A latrinák

Hogy minden korán reggel azonnal a latrinára kell menni, Olgába mélyen belevésődött a szabadulás utáni időre is. Emlékszem, gyerekkoromban anyám arra tanított, hogy mindig használjam a fürdőszobát, mielőtt elindulok az iskolába vagy máshova. Sose értettem ezt a szokást, amire annyira igyekezett ránevelni. De hozzászoktam én is ahhoz, hogy minden reggelemet a fürdőszobában kezdem.
Bár a latrinákat a legegyszerűbb lett volna a zählappell után felkeresni, az ember nem mindig tudja szabályozni a testi szükségleteit. Élelmezésük sovány volt és egyáltalán nem kiegyensúlyozott. A hideg, a legkevésbé sem tápláló étkezéssel együtt gyomor- és bélbántalmakat okozott. Mindenki hasmenésben szenvedett, sokan pedig vérhasban.
A latrinák felkeresése mindig sürgető szükség hatására történt. De kellett egy üres helyet is találni. A várakozás igazi életmódnak számított Auschwitzban. De ha az ülés alatti tartály tele volt vagy háromnegyedig tele? “Keress gyorsan egy másik helyet”, parancsolta a test.
Mindenkire rákerült a sor, hogy a tartályt átvigye a másik tábor kerítése melletti emésztőgödörbe. Nem lehetett úgy kiemelni és átvinni a tartályt, hogy a bűzös, undorító lé ne loccsanjon ki. És persze ráfröccsent a tartályt vivő emberre. Szerencsére adtak egy kis vizet, hogy le lehessen mosni.
Amikor befejeződött végre az utolsó zählappell, mindenki visszament a barakkjába. Vége volt egy újabb rettenetes napnak. 

Sabbath esték

 Péntek esténként beköszöntött a sabbath. A sabbath, amelyet a zsidók évezredek óta kivételes szellemiségben, szentként ünnepelnek. Auschwitzban a sabbathnak keserédes, melankolikus hangulata volt. Sokan, bár visszaemlékeztek az otthoni ünnepekre, túlságosan fárasztónak találták megünnepelni a táborban. De nem mindenki.
Voltak nők, akik napi margarinadagjukból gyertyát készítettek. Mindennap lemondtak egy kevésről, hogy péntek este gyertyát gyújthassanak. Letéptek egy darabot silány ruhájukból, kanócot sodortak belőle, ezt belették a margarindarabba. Volt, aki egy darab kenyeret ajánlott fel annak, akinek volt gyertyája. A gyertyát kettétörték, így már kettő világított.
Sabbath estéjén Olga nézte a pislákoló lángot. A nem vallásosok próbálták úgy tekinteni erre is, mint minden más estére. A vallásukat gyakorlók imádkoztak és énekkel üdvözölték a sabbath királynőjét. Olga, bár édesapjához hasonlóan nem volt túlságosan vallásos, de ő is részt vett péntekenként a sabbathi istentiszteleten. Még a kórusban is énekelt. A dallam meghitt volt, a szavak ismerősek, ő is elkezdte énekelni a többiekel együtt “Lecho Dodi”-t.
Barakktársai sok nyelvet beszéltek, különböző országokból érkeztek. De a “Lecho Dodi” mindenkié. Mindenütt éneklik zsidók péntek esténként, bármi legyen is az anyanyelvük. Nemsokára az egész barakk megtelt a sabbathot köszöntő boldog dallal. Miután befejeződött a szertartás, egy olyan énekbe fogtak, ami keserű könnyeket csalt mindannyiuk szemébe:

Hívnak engem messze völgyek, balzsamos hegyek,
Vége lesz a szenvedésnek és haza megyek,
Otthon, otthon meggyógyul majd minden, ami fáj,
Ám Yisroel Háj, Ám Yisroel Háj.

Édesanyám gyakran dúdolta ezt a dallamot péntek esténként. Amikor megkértem rá, akkor szöveggel is elénekelte. Örökre belém vésődött ez a dal.
A shabbat keserédes szertartás volt az auschwitzi szenvedés folyamában. Visszaemlékeztek a szabadságban és boldogságban töltött, Auschwitz előtti ünnepekre. Leültek egymással szemben, még a hangulat is jobb volt, mint máskor. Olga visszaemlékezett a dombóvári békés és nyugalmas napokra. Könnyekkel a szemében gondolt vissza édesanyjára és édesapjára. Milyen boldog is volt akkoriban, megvolt mindene. Mindent az auschwitzi idővel hasonlított össze. Visszaemlékezett érkezésük napjára, amikor elválasztották őket egymástól édesapjával. Még csak el sem tudott búcsúzni tőle.
Elhitte a nácik hazugságát, hogy nemsokára újra együtt lesznek. Édesapja lehajtott fejjel, szomorúan ment, ez volt az utolsó emlékképe róla. A többi nő is visszaemlékezett az Auschwitz előtti időkre. Sokan meséltek történeteket az otthonukról. Nosztalgikus hangulat fogta el a női barakk lakóit. Ez áradt szét köztük, amikor elkezdtek “főzni” – beszélni a legfinomabb ételekről, amelyeket ők maguk vagy édesanyjuk főzött sabbathra.
Olga csakugyan főzött otthon. Édesanyja évekig tartó betegsége alatt ő vezette a háztartást. Ő is elkészítette mindezeket az ételeket és biztos volt benne, hogy a szüleinek ízlett a főztje. De azért nagyon figyelt, amikor idősebb, tapasztaltabb nők kezdtek el mesélni a kedvenc ételeikről, amelyeket sabbathra készítettek.

 Sóletet szoktál főzni sabbathra? – kérdezte az egyik
—Persze! – válaszolta a másik.
—Hogy csináltad? – kérdezett vissza az első. – Babbal és krumplival?
—Dehogy! – vágott vissza a másik. – Egyetlen magára valamit adó magyar háziasszony sem tesz krumplit a sóletbe, csak babot. Ha van otthon, tehetsz bele többféle babot is.
—Mi egyebet teszel még bele? – kérdezett vissza az első.
—Nos, természetesen teszek bele egy pár velőscsontot és marhahúsdarabokat. Ha van kolbász vagy virsli, az is jöhet. Gerslit teszünk   bele. Ízesítésül feketeborsot, sót, édes paprikát, mustármagot… na még egy nagy hagymát és néhány gerezd fokhagymát.
Az asszony elkezdte magyarázni az étel készítését, mindenki figyelt.
– Péntek délután beáztatom a babot és hagyom egy kicsit. Megpirítom a húst egy kis libazsírban, hozzáadom a babot, a velőscsontot, a fűszereket, vizet öntök rá. Felforralom, aztán leveszem a lángot, fedőt teszek az edényre, és gyenge tűzön hagyom főni egész éjszaka. Figyelni kell, nehogy elpárologjon a víz a hosszú főzés alatt. Másnap sabbathkor ott van nektek egy finom, meleg étel, ami felmelegíti a szíveteket a hideg magyarországi teleken.

Sugárzott az arca, nemcsak a gyertya fényétől és a sabbath szellemétől, hanem az elégedettségtől is, hogy megoszthatta a receptjét mindenkivel. Az idősebb asszonyok helyeslően bólogattak. De mindegyiknek megvolt azért a maga kedvenc sólet receptje. Talán egy másik este alkalmuk lesz azt is elmondani.
Éhesen feküdtek le, de a főzési leckétől egy kicsit mégis jóllakottan. Másnap szólt az ébresztő síp, ők pedig felsorakoztak ötösével a zählappellre. Néhányan rászoktak arra, hogy az ablakon másszanak ki, így hamarabb érjenek oda és kedvezőbb helyet találjanak maguknak. Így akarták elkerülni a köztük cikázó őrültet, Mengelét, hogy még egy napot kapjanak az élettől.

Egy megmagyarázhatatlan esemény

Olga sokat gondolkodott. Rengeteg ideje volt, hiszen a mindennél fontosabb zählappellen kívül csak a reggeli kávé, a déli leves, és a vacsorára kapott kenyér és sovány margarin töltötte be a napját. Ezenkívül nem akadt más dolga. A barakk takarítása volt az egyetlen tevékenység. Olga úgy gondolta, érettebbé vált Auschwitzba érkezése óta. A tábor valósága egyre jobban betöltötte az életét.
Egy nap a blockowa észrevette, ahogy sirdogálva üldögélt.

– Mi bajod van? – kérdezte.
Olga egy kicsit szégyellte magát az elérzékenyülése miatt, de azt válaszolta, azon gondolkodik, visszalátja-e valamikor az édesapját.
A blockowa felnevetett, rámutatott a “pékség”-nek nevezett, állandóan füstöt okádó épületre, és azt mondta gúnyos, megvető hangon:
—Oda nézz! Ott van az apád. Füstté vált. Nem tudtad, hogy mindenkit, akit balra küldtek, elgázosítanak és elhamvasztanak?

Olga hallotta ezt már, de nem akarta elhinni. De most, miután heteket töltött ezen a szörnyű helyen, már nem tudott nem tudomást venni róla. Talán meghalt az édesapja! De ez nem biztos, biztatta magát. Talán mégsem halt meg.
Olga megtanulta, hogy a “normalitásnak” nincs helye Auschwitzban. Most már látta, itt minden kegyetlen és embertelen. Megtudta például, hogy bármilyen hihetetlennek is tűnt, de születtek babák Auschwitzban. Voltak nők, akik terhesen érkeztek. Az esetlen, sokszor túl nagy ruhák elrejtették növekvő hasukat. Amikor eljött az idő, más nők segítségével, akik között orvosok is voltak, megszülték a gyereküket. Csak pár másodpercig láthatták a babájukat, mielőtt elvitték volna. Auschwitz világában egyszerű volt a választás: vagy a csecsemő halt meg vagy mindketten az anyával együtt. A következő reggel a szép kisbaba ott feküdt a halottakat a krematóriumba szállító vagon tetején, az auschwitzi élet pedig folytatódott tovább.

Az auschwitzi-birkenaui körülmények

Olga gyakorlatilag a birkenaui táborban volt, amely az auschwitzi táboregyüttes legnagyobb részét tette ki. 1943-ban Birkenau vernichtungslagerré, megsemmisítő táborrá vált. A legtöbbüket rögtön a megérkezés után megölték, de a nácik mindegyiküknek ezt a sorsot szánták. Ezreket hagytak életben propagandisztikus célokból, miközben milliókat gyilkoltak meg. Birkenau lakóit gyakran választották ki elgázosításra. Pisztolylövéseket naponta lehetett hallani, a németek kiirtották azokat, akik nem feleltek meg nekik. Csak a munkát végzők kaptak ideiglenes haladékot. Az állandónak szánt ideiglenes barakkokat 1941-es háborús orosz hadifoglyok állították fel a nedves, mocsaras talajon, ez az építményeket állandóan nyirkosan tartotta. Miután elvégezték a munkát, mindannyiukat elpusztították.
A fabarakkok nem voltak alkalmasak emberi szállásnak. Sok közülük ablak nélküli volt, nem volt bennük fűtés és vízvezeték. Ha esett az eső, a harmadik szinten a tető beázott, a padló sártengerré vált, hiszen nem volt csatornázás. Ötvenkét ló elszállásolására alkalmas tizennyolc fülke helyezkedett el egy minden barakk közepén húzódó folyosó mentén, mindkét oldalon kilenc-kilenc. Két fülkét fenntartottak a barakk főnökének, a blockowáknak vagy a stubendienstet ellátóknak, ezek az épületben voltak, de a barakk fő részétől némileg elkülönítve. A többi tizenhat három sornyi priccsel volt felszerelve, mindegyik mindössze egy hosszú deszkából állt, ezen kapott helyet több mint tíz nő, bár soha nem tervezték ilyen sok emberre. Az egyenetlen priccsek deszkadarabokból készültek, köztük egy kis réssel. A tábor szükségleteitől vagy az érkező rabok számától függően gyakran 800 vagy 1000 ember is lakott egy ilyen, eredetileg 500 főre tervezett épületben. A barakkok annyira túlzsúfoltak voltak, hogy néhány nőnek a priccsek közötti átjáró padlóján kellett aludnia. 1943 után néhány barakkba beépítettek ablakokat, bevezették a vizet, és vécéket is rendszeresítettek.
Először ágynemű sem volt, a puszta deszkákon feküdtek. Valamivel később kaptak szalmát vagy egy vékony matracot és egy piszkos, bűzlő takarót – egyet az egy soron fekvő összes nőnek. Éppen e miatt a takaró miatt törtek ki rendszeresen a veszekedések. A hely szűkössége miatt mindannyian az oldalukra fordulva aludtak. Ha egyikük meg akart fordulni, mindannyiuknak követni kellett a mozdulatát. Ha valaki kiment a latrinára és visszajött, elkerülhetetlenül át kellett másznia másokon, ez sok kiabálást és szidalmazást váltott ki, gyakran előfordult az is, ha valaki visszajött, már nem volt helye.
Néha eltört az egyik priccs, és rászakadt az alatta levőre. Ha a legfelső szakadt le, az alatta levők is mind összetörtek. A nők sikoltozva estek ki a priccsükből, a rájuk szakadt deszkáktól sokan borda- és kartörést szenvedtek. A hangzavartól felébredt a blockowa, berohant a barakkba, a botját forgatta és lesújtott vele, ahova tudott. Reggel pedig a németek büntették meg őket “nem megfelelő viselkedésért”.
Sokan azt gondolták, a goromba, kegyetlen viselkedés arra irányult, hogy megtörje a zsidók lelkét és megsemmisítse őket. Talán, vélték mások, azért hagyták életben őket, hogy leplezzék Birkenau igazi célját: a mindennap érkezők tömeges elpusztítását.
Egy reggel soron kívüli zählappellt tartottak. Ahogy ott álltak a hetes barakk előtt, Shusanka, a barakk elöljárója 200 nőt választott ki. Senki sem értette a dolgot. Mostanában nem volt szelektálás, ez nem ígért semmi jót. Olga benne volt a 200-ban. Shusanka közölte vele: “Mostantól nem a hetes barakkban vagy, hanem az ötösben.”
Mind a kétszáz nőt átvezényelték az ötösbe Renata blockälteste – blokkfelügyelő – vezetése alá. A blockälteste pozíciójáért sokan vetélkedtek. Nagyobb élelmiszeradag járt vele és az illető a vezetőséghez tartozott. Azt várták el tőlük, hogy kegyetlenek és brutálisak legyenek a fogolytársaikhoz. Voltak közöttük azonban olyanok is, akik még az ilyen züllesztő körülmények között is megőrizték magukban az emberség szikráját. Olgának fogalma sem volt arról, milyen blockälteste volt Renata, így aggódva költözött be az ötös barakkba.
Renata az emberségesek közé tartozott, a 200 új beköltözöttet őszinte melegséggel és kedvességgel üdvözölte. Amikor megérkeztek a barakkba, rögtön kerestek maguknak alvóhelyet. Amikor ők is hozzáadódtak a barakk népességéhez, már minden ötös fekhely el volt foglalva az eredeti lakókkal. Az egyetlen hely a két priccssor közötti átjáró volt. Olgának sikerült találni egy helyet, és minden rendben is volt. A régiek azonban elmondták, hogy az ötös barakkot esős időkben teljesen elöntötte a víz, különösen az átjárókat. Ez nem volt jó hír.
Néhány nappal később egy délután hatalmas vihar tört ki. Az égből ömlött az eső, az átjáró elázott és csupa sár lett. Olga és a többiek felugrottak és a szomszéd barakkokban kerestek menedéket. Amikor elállt az eső, visszamentek az ötös barakkba és megkeresték a priccsüket. Sajnos, ezek mind eláztak és sárosak voltak.
Hol fogok én aludni? – kérdezte Olga magától. Aztán észrevette, hogy az élelmesebb nők kimentek és deszkákat, fadarabokat, kidobott, törött ajtókat hoztak magukkal, letették őket a földre, erre feküdtek.
Három fogolytársa dombóvári volt, együtt érkeztek. Ők is a kiválasztott kétszáz közé kerültek, sorstársak voltak a nehézségekben. Egyikük odaszólt Olgának, hogy menjen ő is ki és keressen valamilyen deszkát magának. Ő ki is ment, de mivel elvesztegette az időt, nem talált már semmit. Visszatérve a barakkba odament a barátnőihez. “Nem maradt semmi” – újságolta nekik.
Olga látta, hogy ők hárman kényelmesen fekszenek az ajtóikon, rengeteg hely volt még körülöttük. Ők nem hívták, Olga pedig nem akart kérni. Amikor látták a helyzetét, azt javasolták, menjen ki, keresse meg a blockältestét, hogy segítsen neki helyet találni. Olga kiment a külső helyiségbe, és beszélt Edithtel, a blockältestével. Elmondta neki, hogy tavasszal volt tüdőgyulladása, és fél a nedves, hideg talajon aludni. Megbetegedni most a halált jelentené.
Edith nagy együttérzéssel nézett Olgára és azt mondta: “Várj itt, drágám”. Magyar zsidó nő volt, akinek sikerült együtt maradni idős édesanyjával. Édesanyjának, egy elegáns idős hölgynek az ablak közelében volt a priccse, a lányának sikerült ezt elintéznie. Valami a hölgyben megérinthette Mengelét, aki életben hagyta magas kora ellenére. Edith azért jelentkezett blockältestének, hogy nagyobb adagot kapjon. Így sikerült neki édesanyját életben tartani.
A barakk nagyon zajos volt, mindenki igazgatta a helyét a vihar után. Edith bement és igyekezett helyet találni a foglyok között. “Menj arrébb, van itt több hely is!” – mondta nekik. “Mozdulj meg már egy kicsit, hagyj helyet a többieknek is”. A nők visszakiabáltak, hogy szorosan vannak, lehetetlen még egy helyet kiszorítani. Miután egy fél órát ácsorgott, Olga kétségbeesett és elvesztette minden reményét, hogy Edith tud neki egy kis helyet szerezni. Csendben visszatért az átjáróhoz és lefeküdt a nedves földre.
Olga a végsőkig elkeseredett. A Birkenauban töltött hónapok megtették a magukét. Lehúnyta a szemét, mély és keserű reménytelenség tört rá:

Mindenható Isten, minden nap kérek Tőled erőt és kitartást. Imádkozom Hozzád, hogy legyen bátorságom ezt túlélni. Imádkozom Hozzád azért is, hogy adj édesapámnak erőt és bátorságot, hogy ő is túlélje. Imádkozom, hogy a háború után tudjak gondoskodni idős édesapámról. Ő nekem atyai barátom, mesterem és tanítóm volt, akivel tudtam beszélgetni a költészetről, politikáról és minden más egyébről. Édesapámért akarok élni, ha visszatérünk Magyarországra, amikor véget ér ez a rémálom, hogy vele lehessek idős napjaiban. De most tudom, hogy nem fogom túlélni. Soha nem megyek haza és édesapámnak nem lesz gyámolítója. Ki gondoskodna róla rajtam kívül? Ki fogja támogatni rajtam kívül?

(Amikor édesanyám ezt mesélte, elhallgatott és elmerült a gondolataiba. Mélyet sóhajtott, úrrá lett az érzelmein, hogy folytatni tudja.) Olga hirtelen két erős kart érzett, ahogy felemelték a föld fölé. De nem érezte, hogy hozzá értek volna és nem is látott senkit. Mintha lebegett volna a talaj fölött. A kétségbeesést öröm váltotta fel, ez annál erősebb volt, minél mélyebb volt az előbbi szomorúság. Ahogy lebegett a levegőben, a magyar költő, Ady Endre szavai visszhangoztak benne.

“Mikor elhagytak.
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.”
(Az Úr érkezése)

Hirtelen kinyílt az ajtó és egy hangot hallott: “Lányok, hol van Elek Olga?”
Olga felkelt és válaszolt: “Itt vagyok, Edith:”
Edith kézenfogta Olgát és odavezette egy száraz priccshez, amely rá várt. Gyengéden segített neki az elhelyezkedésben és betakarta egy takaróval. Olga annyira meghatódott a kedvességétől, hogy úgy érezte, sose tudná meghálálni.
Olgának sokszor eszébe jutott ez az emlék. Nem tudta megmagyarázni sem magának, sem másoknak. Csak azt tudta, így volt, így történt.

Fordította: Huszár Ágnes