Kőbányai János: Izrael EgyiptombanAhonnan soha nem szabadult ki
Posted onSorry, this entry is only available in Magyar.
Több, mint egy hetes kihagyás után folytatom az 2023. október 7.-ével indult, s onnan oly nyomasztóan csordogáló háborús naplómat, most 2024. május 4.-én. A bejegyzések befejezhetetlen távlataira nem számítottam, – ahogy szinte senki sem. A kiszámíthatatlanság a torkomra (idegeimre) forrasztja-szorongja a szót. Ugyanakkor arra kényszerít, hogy végre nézzek (nézzünk!) szembe, hogy miben is áll az összecsúszó időkben, a lokális háború maszkjában, de annál inkább univerzálisan ránk telepedett átok?
Lehet, mostani megdöbbenésünk és türelem vesztésünk csak az eszeveszett felejteni akaráson alapul. Ahelyett, hogy a befejezhetetlenség tudata „nyugalmával” tekintenénk a Szimhat Tóra ünnepének az anti-ünnepek láncolatába történő beilleszkedésére. Az Apokalipszis parázsló tűzére, amely a rágereblyézett avar alatt csak lassan füstölgött közelmúltunk kényelmében, de mihelyst viharosabb szél érte, régi kegyetlenségével lobbant fel, hogy újra lángba borítsa a néhány emberöltőnyi szélcsendet globalizálódásra (ki)használó Globust.
Csak hadd szembesüljünk a tényvalósággal, hogy az állítólag a Messiási kort megelőző kegyetlen korszak, a Rossz uralma nem ért végett a második világháború/Soá -val, s egyik látható eredményével Izrael állama kikiáltásával 1948 május 14.-én. A tankönyv ízű, s már-már rutinná merevedett dátumhoz fűződő munkaszüneti nap megemlékezéseit félretolta a történelem. Mégpedig a jelen idejű történelem, amely a holokauszt emlékezetét, gyász- és trauma oldó munkáját rapid módon elvágva, újra napihír(folyam) rutinná emelte a holokausztra hajazó sorozat gyilkolást és gyászt.
Az elmúlt félévben az ó- és modernkori Apokalipszis egybeért, hogy ismét Izrael és Egyiptom határos övezetében lávázzon fel, rideg fényeiben felmutatandó az embert, 21. századi civilizációjával egyetemben.
Ezekben az órákban a világ – ó, hány millió számítógép/okos telefon kattan monoton idegbajossággal a hírforrásokra (jómagam a Jerusalem Post és a Haaretz honlapjára, az Arutz 12 képernyőjére), hogy vajon Jahia Sinuár hogyan dönt a Fekete Október 7. -én elrabolt túszok/vagy hulláik becseréléséről, zsíros váltságdíj – az őt, és Hamászát felszámolni kívánó háború befejezése, sokszoros gyilkosok százai szabadon engedése – fejében. Az egész so called művelt, demokratikus, és humánus világ a lábai előtt hever, s térdre ereszkedve kényezteti, lihegi körül az apokaliptikus Rossz, a gyilkos, az erőszaktevő megtestesítőjét. (Hitlert legalább nem kérdezte senki a bunkerjében, míg le nem vonta a vele egyet nem érők eltökélt akaratából a rá háruló következtetést.)
Azonban a Pax Americana vezérképviselői, az agg elnök, s a röpködő külügyminisztere (magyar származású zsidó) egyre hevesebben és eltökéltebben simogatják az eleddig kielégítetlen kéjében egyre legitimebbé avanzsálódó döntés-gazdát, – s hasonlóan viselkedik Európa szinte valamennyi vezetője. (Lehet, – biztos – sok olvasót/szimpatizánst vesztek vele, ha dokumentálom: a magyar kormány örvendetes kivételt képez e társaságban.)
Ez az igazi katasztrófa! Messze fölötte, vagy vele párhuzamban a zsidó nép sorsának „sorstalanságába” való visszavedlésével.
Ugyanis, ami a szemünk előtt játszódik, az „Az ember tragédiája”.
A holokausztot idéző Fekete Szombaton elkövetett bűntett, ahelyett, hogy a még friss emlékek révén tevőleges szolidaritást váltott volna ki a zsidó nép mellett, némi tétovázás után felizzította az antiszemitizmust az egész világon, – mégpedig olyan részein is, ahol ez nem volt mainstream gyakorlat. (Mindenekelőtt az USA egyetemein – a virágos mezőn, amely valaha az éppen a második világháború társadalmai, valamint a gyarmatosító mohóság ellen lázadt – lásd. Antonioni: Zabrinskie Point című kultusz filmjét -, s ezzel az ellenkultúrának, s vele a beat költészetnek- és zenének, hippi életmódnak – a zsidóság és magyarság mellett meghatározó azonosságomnak – teremtve humuszt.) (Magyarországon, ha nem hivatalosan is, de a gyalázat-diskurzus fölszította a zsidóellenség tüzét – elég a minden irányú médiumok kommentjeit olvasgatni.)
A Gázai háborúnak nevezett jelenség-cunami ismét egybe forrasztotta Izrael és a diaszpóra népét, rádöbbentve a közös „sorstalanság” perspektíváira, ami alól – nem kevés példa ellenére – oly szégyenteljes lenne kibújni. A sorsfordulatnak azonban semmi köze a jelenlegi izraeli belpolitikához, dacára, hogy az izraeliek is hajlamosan belemenekülni ebbe a kibúvó-illúzióba – és ezzel csiklandozni az izraeli börtönökben szocializálódott, s ott a héber nyelvet is elsajátító Sinuár kifinomult kéjsóvárságát. (Izrael, a jelenlegi konfliktusnak megágyazó háborúit baloldali kormányzatok alatt vívta, míg a kompromisszumos területvisszaadások, – a Sinai félsziget, sőt: maga Gáza – pedig ikonikus jobberek – Begin, Sharon – nevéhez fűződnek.)
Ha valami pozitívumot adódott – de ellentmondásos ezt kimondani – az a „sorstalanság”unkkal való kényszerű szembesülésből nyert megvilágosodás. (De kár, hogy ezt a mozzanatot, Imrével nem vitathatom meg, – ezt elemezte a Nobel díját közvetlen megelőző, 2002. áprilisában az Élet és Irodalomban megjelent önéletrajzi vallomás-esszéje: „Jeruzsálem, Jeruzsálem…. KÖTELEZŐ OLVASMÁNY!!!- mert, mint minden jó írás – az időben előrehaladva, mondandója új és új aktualitásrétegét tárja föl. (https://www.es.hu/old/0218/feuilleton.htm)
Bármilyen vészterhes igazság felismerése sokkal egészségesebb, mint hamis illúziókban fulladozni. Talán még akkor is ha ez az igazság, a méltóságunk megtartásán kívül, semmi jót nem ígér. Ugyanis leereszkedve a 200, vagy 2000 éves múltba jól kidomborodik az igazság-elbeszélés íve: Izrael létét a világ, soha nem günnolta. (Kívánta.) S nem csak az arabság-muszlimság ellenezte, amely a Balfour nyilatkozat óta (1917) egyértelműen a mai napig tiltakozik ellene. Hiszen Európa (előbb a keleti, majd a nyugati fele) vetette ki, mészárolta le zsidóit, s exportálta, ha módjával is maradékukat a Közel-Keletre a Török Birodalom felszámolása utáni új gyarmatosításai során. Fél szívvel, és „oszd meg és uralkodj” alapon. Erre az ambivalens attitűdre oly leleplező az 1939-es brit Fehér könyv, vagy a holokauszt alatt és után a zsidó menekültek Exodus-kezelése, s majd ciprusi és más afrikai koncentrációs táborokba zárása. (Ajánlatos olvasmány – a tíz évvel az első magyar változatának megjelenése után most újra kiadott, s ezzel megannyi új aktualitásra szert tett Arthur Koestler mű: Ígéret és beteljesedés, a zsidó állam születésének története.)
Most a világ szellemi és egzisztenciális – nagyhatalmi – helyzete úgy alakult, hogy a fél szív visszabillenjen az el nem fogadásába.
Ennyi. Se nem több, se nem kevesebb. Ezzel kell – ha lehet – élni.
A felvezetőben megemlített dátum egy sokkal lokálisabb, de vele univerzálisabb eseményre is figyelmeztet. Ma, máj.5.-én adják elő a budapesti Művészetek Palotájában (Müpában) Handel Izrael Egyiptomban című örök érvényű oratóriumát. Ez a mű, az európai magas kultúra egyik csúcsa, s ennek az érzelmi háttere, a zeneszerző azonosulása a zsidó néppel nemcsak vígaszt és kikapcsolódást nyújt, de töprengésre is okot ád. Miért csúszott le idáig a világunk, amely ilyen alkotásokat tudott kivirágoztatni magából? És a Messiás hit (Handel másik nagy oratóriuma is ezzel foglalkozott) miért apadt le ilyen sekélyekbe?
Amely még a Bibliai elbeszélést is képes újra-, sőt: az ellentétére írni.
Ugyanis.
Nem! A zsidó nép, még az önálló állama – meddig tarthatja fel az egész világ ellen? – 75. évében sem szabadult ki az egyiptominak keresztelt fogságából.
*
A holnapi (mai? tegnapi?) koncert kapcsán jutott eszembe egy régi relevációs élményem és a róla szóló beszámolóm https://multesjovo.hu/wp-content/uploads/aitfiles/1/2/122_125_israelfestival_2011_04_1.pdf
Ennek a felemelő emléknek ad új értelmet az évtizedes távolság. Ugyanis a 2011-ben Jeruzsálemben – és nem Ramallahban, vagy Gázában – bemutatott és értelmezett műnek az a mai aktualitása, hogy ilyen összefogás ma már elképzelhetetlen. Viszont legalább örök dokumentuma annak, hogy az itt újra hazát kereső – lehet, a gyarmatositás hullámán ideérkezett, vagy ide kilökött nép nem a gyarmatosítással, de a kultúrával igyekezett megvetni a lábát itt.
Mostani gyászmunkámként, előkerestem a régi felvételeket, és régi ígéretemet beváltom, fölteszek az archívumból újabb részleteket a youtubra – sajna a filmvágást még nem sajátítottam azóta sem el. (De előttem az élet.)
