Sorry, this entry is only available in Magyar.

Miután jó hónapja a még – meddig? that is the, to be or not to be? question – világhatalomnak számító USA elnöke, Joe Biden 2024 január 1.-ig engedélyezte Izrael számára a Gázai háborút – hogy túszait kiszabadítsa, s olyan biztonsági és politikai helyzetet teremtsen, hogy darab ideig (évtized? évszázad?) a fekete szombat (2023.okt. 7.) ne ismétlődhessen meg – gyorsan lecsaptam egy olcsó one way  ticket-re, azzal reménnyel (ürüggyel?), hogy több fajta és rétegű azonosságomból fakadó küldetésemet (férj, Izraelért elkötelezett, valamint: [újság]író) teljesítettem, s ezért nyugodt(abb) szívvel térhetek vissza szülő kontinensemre, másfajta – erről később – feladatok és hivatások sürgetése okán.

Már csak a mondatkezdő hangütés, nevezetesen, hogy Izrael önvédő lépéseihez engedély szükségeltetik, s az engedélyt kiállítónak ez a pozíciója is veszélyben leledzik, jelzi a baljós évkezdetet, amely sok-sok rétegre lebontva kihat a repcsijegy árára, és egyáltalán az utazás lehetőségére. Ugyanis mi van, ha az év fordulója alkalmából Tel Avivra kilőtt Hamasz 30 rakéta – közel három hónap háború után erre még van lehetőségük, nos ez sem ad sok reményre okot a közeljövő fejleményeit illetően – a Ben Gurion repülőtér környékére záporozik, akkor hiába pakoltam el, s gyömöszöltem be a hátizsákba, a néhány magunk szüretelte és feldolgozta olajbogyós befőttes üveg mellé a számítógép-naplómat.

Az írásnál kifejezőbb a kép – annál is inkább, mert a nézőt (kép)olvasót újabb, s csak tőle függő asszociációkra készteti. Ezért mellékelem itt a „lieux de memoire (Pierre Nora) helyét és idejét, amihez tanácsos visszalapozni. (https://multesjovo.hu/vezer-cakk/kobanyai-janos-jobb-innen/ )

Bizony Ben Gurionnal a találkozás most kevésbé derűs képet mutat. Annál is inkább, mert az éjjeli sziréna és azt követő puffogások, az óvóhelyre szaladás (a feleségem ragaszkodik hozzá, én ezt a Szaddam Huszein rakétái óta, konyakkal szoktam helyettesíteni) nem hagytak aludni, rövid, Hamasz-al álmodó riadt szenderedés után, s ezen a maradék pezsgő elkortyolása sem segített.

S még kiábrándítóan előre(hátra)mutatóbb volt a túszok arcaival újra találkozás – ha közülük sokuk sorsával megismerkedhettem az itt töltött három hónap alatt. S akik élve megúszták a holokauszt sebeit feltépő kalandot, azok lassan kibontakozó traumaoldó, s vele traumát okozó elbeszéléseiből sem rajzolódott ki semmi happy end. S most egy két repülőtéri standard kép mellett az új keletű túsz fotók pedig a rövid 75 éves történelem új dimenzióit is megvilágították.

Mindezért hiába kívánnánk a költővel, hogy: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg”

Marad virrasztás. Helyünkön: két kontinens (és szék) között.

Még egyszer: Boldog(abb) Új Évet