Past and Future in the present

The Past and Future online annex

Kőbányai János: Torkon forrott szó, a Szimhat Tórai háború második hetében

Posted on

Sorry, this entry is only available in Magyar.

Napok óta elhallgattunk, nem azért, mert – ígéretünkhöz híven – nem követjük, hogy mi történik Izrael legújabb háborújával, ama Szimhat Tóra-ival, hanem azért, mert mást sem teszünk, mint, hogy azt követjük. És amit a hírekből hallunk, s főleg, amit azokból kihámozunk, torkunkra forrasztja a szót.

Persze maguk az egyre szélesebb mezőben feltáruló tények is elegendőek ahhoz, mozdulatlanná dermedjünk. Az ember, s főképp az emberiség ellen elkövetett fokozhatatlannak tűnő bűnök oly friss keletű leletei megfosztanak a beszédkészségtől. Izraelben komoly vita folyik arról, hogy helyes -e bemutatni a perverz tömeggyilkosságok dokumentumait? (Hála az okos telefonok, rejtett kamerák szemeinek, mindenre azonnal vizuális fény derül.) Nem lesz -e túl nyomasztó e a társadalom számára ennyi atrocitással szembesülni? (Feleségem a most szünetelő tanítás helyett zoom fejtágítókon vesz részt, ahol azt oktatják, hogy oldják majd a háborús traumákat – szülőkét és gyerekekét egyaránt – ha majd visszatérnek az iskolákba.)

Vagy/azonban: éppen ezek a föltárt és nyilvánossá tett tények igazolhatják – mind az izraeli, mind az egész világ előtt – hogy nincs ár, amit ne kellene megfizetni, a most felbuzgott gyűlölet-láva kioltása érdekében.

Maradva a hasonlat eligazító törvényénél: a lávát nem lehet eloltani. Az változtathatatlan. Szunnyad, s időnként kitör, s nincs ember kezelte erő, amely megfékezhetné. Hiszen a természet része, amelyet még nem kerített hatalmába az ember. (Legföljebb finom szeizmográfjaival jelezheti a veszélyt, de a kitörése előtt olyan rövid idővel, hogy menekülni már nincs mód.) S éppen ezért még az is elképzelhető, hogy a már a nemzetközi szóhasználatban „izraeli-palesztin konfliktussá” szelídült aljas terrortámadás vége – lehet egy nemzedékkel később – magának Izraelnek a végét is jelentheti. Mégsem túlszárnyalva az ókori produkciót, amikor Izrael független államként létezhetett százvalahány évig.

Az ókori Izrael is azért pusztult el, mert Mózes olyan földre vezette népét, amely később világhatalmak (később: pólusok) ütközőpontjává vált. A második, a mai, az 1948-al kezdődött Izrael is két világhatalom ütközőzónája körüli kompromisszumoknak köszönhette kínnal-keservvel történő megszületését. (A holokauszt akkor még friss tapasztalata nem sokat játszott – maximum a zsidók körében, akiket meggyőzött, hogy számukra „e világban” nem tanácsos máshol „tanyát ütni”.)

A Szovjetunió felbomlásával átrendeződő világrend számtalan háborút – s vele az izraeliek számára, „mindennapi” halált hozott. (Emlékezünk még Szaddam Huszeinre és Öbölháborújára? – 1990 -, akkor kezdtem az izraeli háborúim krónikájába.)  S most, az egyoldalú pólusú világ újabb pólusokra váltása során, lehet, Izrael sem dacolhat tovább azzal, hogy milliárdnyi sokaság akarata ellenében sokáig bukdácsoljon, a láva tetején. Beáldozódik a fordulatba, amelynek során egy USA-Európa irányító pólust egy Orosz – Kína- Irán váltaná fel.

A terrortámadásnak már meg is van a százszázalékos politikai hozadéka: Szaúd-Arábia már nem penget baráti húrokat Izraellel, sőt: az USA külügyminiszterét és helyke barátságtalansággal fogadta. (Újabb hírek e sorok kopogtatása során: a Palesztin Hatóság feje, Abu Mazen, nem hajlandó találkozni a térségbe látogató USA elnökével, s majd a jordán király is lemondta a meetinget – az Iszlám Dzsihád buhera rakétáival elpusztított gázai kórházért érzett megrendülése okán. Jaj! – ezek valamit tudnak. Vagy: akarnak.)

S minderre csak ráhajaz az első napok rettenete utáni előállt „józan” politikai mederbe terelés hangja és nyelve, amely a kormányok részéről is békekötést, tűzszünetet céloz és penget, humanitárius gyolcsokat tekergetve csecsemők, családok legyilkolása, civilek túszejtése fölé. Ahelyett, hogy azt követelné – egyedül Ferenc pápa teszi, neve legyen áldott – hogy minden, emberi, sőt: háború törvényei szerint is aljas módon ejtett túszt azonnal bocsássanak szabadon. Ez az áram, a víz, a bombázások szüneteltetésének a minimális feltétele. Az élet. Életért élet. Amit következmények nélkül nem lehet elrabolni, kioltani.

Egy ilyen – szerintem egyedül humánus – fölszólítás, ha nem is oldaná meg a helyzetet, de megvilágítaná a láva anyagát és természetét. Hiszen a tisztánlátás minden megoldás – ha van – kulcsa.

Például kiderülhetne: kit képvisel a Hamasz? A palesztin népet, Gáza lakosságát? E sajátjaitól is elkülönített övezet lakossága szenvedéseit, életlehetőségeit minimális szinten fenttartó lehetőségek biztosítása, vajon nem lenne -e fontosabb, mint a legtörvénytelenebb eszközökkel fogva ejtett túszok szabadon engedése?

S ez felvet egy még kellemetlenebb, de a dráma kibontásához, ábrázolásához elengedhetetlen kérdést. Ki az áldozat? Áldozat -e az a nép, amelyet egy olyan szervezet vezet, vagy akárcsak ural, amely évtizedeken keresztül mészároltatja, romboltatja magát, vezetői a mostanihoz hasonló típusú – külföldről pénzelt és irányított – akciói miatt. Lehet, mindezzel egyetért? Legitimálja? Haszonélvezi? (Egy iszlám „mártír” családja kb. 2,5 millió dollár juttatást kap.) Ugyanis: miért nem kelt fel ellene? Vagy akár most? Ahogy százezrével útra kelt bombabiztosabb szegletek felé, ugyanennyien a Hamasz irodái (alagútjai) elé seregelve követelhetnék, vagy szelíden kérhetnék – adják vissza a túszokat. Hiszen az ő életük biztonsága is lehetne megfontolás tárgya. Lehet egy ilyen követelés/probléma felvetés életekbe is kerülne – de nem vesztenének vele sokat, mert a bombatámadásokban sokkal többen elpusztulnak. (Izrael ugyanis a saját népe, így katonái életével spórolandó, – inkább a drága repülőkről leszórható bombákat vet be a terrortámadásokra válaszul, s nem a körültekintőbben célba találó szárazföldi mozgó egységeket.)

Igen, nincs szó, érv, magyarázat. Csak oly szorongtatóan, a régi és még újkeletűbb tapasztalatok meghosszabbítása.

Amelyet már nem fedhet le semmilyen „virrasztó éji felleg” a világ so called humánumát alakoskodó „nagy szárnya”.