Sorry, this entry is only available in Magyar.

Az idei tubi svát előtti nap a Nemzetközi Holokauszt Emléknapra esett. Ezért nehéz a bukolikus ünneppel konform hangulatba ringatni magunkat. A két film, amit a honlapunkon is ajánlottunk,  még sokáig bennünk fog dolgozni. Mind a kettőben közös, hogy a holokauszt történetek gyökerei a jelenig ágaznak szét, ha a köztudat és „kollektív emlékezet” felszínére 76 év után sem emelkedtek. És ezért virágot is – a traumákkal való súlyos megbirkózás után – csak a másik kontinensen bonthatnak, ha igen.

S persze a koronavírus is beárnyékolja a Fák új évét. Ez az egyetlen az évi ünnep-rendben, amelynek nincs tavalyról koronavírusos emléke – a Purim már abban telt és robbant. Azt senki nem feltételezte, hogy egy kerek év telik el, s a koronavírus megfojtotta ünnepek majd az elmaradásban prolongálódnak.

Pedig ez a természet, a mezőgazdaság – s vele a bőség, az élet – kiemelt újrakezdési alkalma, amit az ókori és a mai Izraelben fák ültetésével nyomatékosítottak, valamint gyümölcsük fogyasztásával. – Mindez vajon nem az egészség mágikus-szimbolikus megtestesülése is egyben?

Azonban ma Izrael a világelső oltottság ellenére is a harmadik lezárás, s annak meghosszabbítása korát éli – hermetikusan lezárt ütőér-repülőterestül. A Szentföld lakói, ha akarnának, sem tudnának az ültetés hagyományának hódolni, mert keveseknek adatik 1000 méterre lakniuk a termőföldtől. A holokauszt megemlékezéseket és konferenciákat is zoomon tartják – a Haaretz publicistáját joggal keseríti el, hogy ezzel a digitális pótcselekvéssel ez az emlékezés-lánc talán kihal, mint a gyökérsorvadásban szenvedő fa. Igaz, egy humorista (persze magyar származású, a magyar holokauszt örökségével terhelt) úgy nyilatkozott: ahogy Mózes kivonulásáról Egyiptomból 3000 éve emlékezünk, úgy kell majd 3000 év múlva is emlékezzünk a soá-ra.

Az igazi zsidó hagyomány zavartalan folytatásának egyedül a humor maradt meg, ami a legtragikusabb körülményekből is gyógyító viccet csíráztat. Az Eretz Nehederet című TV műsor – amelyről csak én tudom hogy gyökerei Budapestről indáztak át a Földközi tenger túlpartjára: Ágai Adolf, Nagy Endre és Karinthy Frigyes szellemét Avigdor Hameiri és Efraim Kishon ültette el úgy, hogy ott kipusztíthatatlanul meghonosodjék. Ez a nonstop kabaré-krónika ad okot egyedül reményre, mert amíg hétről hétre új viccek, karikatúrák születnek, addig joggal lehetünk optimisták. A fának a leglátványosabb folytatása a gyümölcse. Pedig az alapja – a szem előtt többnyire rejtve maradó gyökere. Azt ültetjük el, honosítjuk meg. A talajba. A magyar zsidóság fáját kihúzták Magyarország humuszából gyökerestül. S a megmaradt gyökércsonkok, darabkák, ez ma egyre nyilvánvalóbb, nem hajtanak sem új gyökereket, s még kevésbé teremnek gyümölcsöket. Lehet, a totális kiszántás okozta gyökérvesztés nem predesztinál termékeny folytatást, de az biztos, hogy az éghajlati változások atmoszférája is a virágzás-gyümölcshozás ellen szólnak. A Gyilkosok emlékműve című film vajon kinek teremt kedvet palántázásra? Itt és most. Ezért üres pufogtatás a magyar zsidók biztonságával való kérkedés. Nem nagy durranás biztonságban lennie annak, aki nincs. (Akinek életfunkciója – mint már lassan két évtizede kibuggyant metaforám szerint – „a halott arcán növekvő szakállé”.) (De ma már az sem nő.)

Igen, „vissza a természetbe” a nem metaforikus gyökerek, fák és gyümölcsök közé. Távol a hírektől, felkavaró emlékektől, amelyek más kontinensen, más nyelven is oly telítettek trauma-töredékkel. S nem különben oly vigasztaló internetmentesen távol lenni a vakcinák származási országa, elosztása, érte sorban állása megosztó és felkavaró híreitől.

Ott, csak ott érezhetjük még magunkat mindig nemcsak biztonságban, de otthon.