Sorry, this entry is only available in Magyar.

Miután „megnyugodtam”, hogy semmi úton-módon nem tudok repülőgépre ülni, hogy Izraelbe utazzak, abbahagytam a híreken való kóros, már-már az egészségre ártalmas csüggést, s csak este hétkor (izraeli idő szerint nyolckor) ültem a TV elé (Arutz 12), különösen azért, hogy az egyszer már a „mácáv” (a helyzet) miatt elhalasztott Erec Nehdederet humoros adásról le ne maradjak. A hírek szokványosan azzal kezdődtek, hogy felsorolták a déli városokra mennyi rakéta eső hullott az elmúlt fél nap alatt. Amiből írói fantáziámmal arra következtettem, hogy a messzebb hordókból már kifogytak a fiúk. Majd rutinszerűen mutatták a lerombolt házakat, kiégett autókat, megszólaltatták a kétségbe esett kárvallottakat. Ezután az ulpán (szerkesztőség?) kerekasztalánál a nyugalmazott tábornokok, akik napok alatt sajátították el a televíziós újságírás mesterségét – elemezték a „helyzetet”. Különösen a „hafszakat es”, azaz a tűzszünet esélyeit, de inkább annak, értelmét és hasznát latolgatva. Ugyanis a téma nem az volt – soha nem az – hogy milyen mélységben, s hány nap alatt kényszeríti térdre az izraeli hadsereg az ellenséget, hanem, hogyan lehetne pontot tenni a 12 éves támadás sorozatnak, aminek az a narratívája, hogy a Gázából induló támadás félig-meddig megbénítja Izraelt, különösen annak a déli részét, majd amikor jönnek Izraeli részről a felerősödő csapások, akkor a világ rákényszeríti Izraelre a tűzszünetet, s a Hamasz győzelmet kiáltva nekikészülődik a következő terrortámadás kivitelezésének. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a mostani rakétázás súlya, s annak belpolitikai következményei – polgárháborús pillanatok, lincselések – egy olyan befejezést kellene előidéznie, ami egyszer, s mindenkorra elejét veszi hasonló rémisztgetésnek. Ezek után azt is bejelentették, hogy ismét lezárják a Ben Gurion repteret, mert a feszültség fokozódásával Tel Aviv megszórása ismét várható. (Tőlem … már lemondtam az utazásról, a bőröndömből visszapakoltam a sajtokat és a felvágottakat a hűtőszekrénybe.)
Ezután jött a számomra megváltó Erec Nehederet műsor. Ami, a most állítólag a minden előbbinél eredményesebben működő hadsereg teljesítményénél is lenyűgözőbb, megnyugtatóbb hatást érte el. Egy ilyen kettős tűz-helyzetben, ennyi kifigurázó – de a feszültségeket, traumákat fel is oldó – humor sziporkát kilőni, s ilyen fantasztikus színészi teljesítményeket produkálni – nos ez az izraeli társadalom, kultúra valódi és meggyőző erődemonstrációjának számított. A túlélése zálogának. Ezt bizony nem befolyásolja az amerikai elnök, európai vezetők egyöntetű, önfeladásra biztató- nyomasztó fenyegetései. (Hogy ebből Magyarország kimaradt, arra büszke vagyok.)
Miután felszabadítóan kiröhögtem magam, éreztem, hogy a valóságshownak még valamit nyújtania kell.
S nyújtott is.
Még csak hirdetés szünetet sem tartva jelentették be, hogy a szatirikus műsor adása alatt – ahelyett, hogy maguk is ezt nézték volna, sokat tanulhattak volna belőle, pláne, hogy a fél kabinetet is kifigurázták, élen a miniszterelnökkel – az izraeli kormány meghozta a döntését, hogy az egyiptomi (azaz USA) közvetítőkön keresztül elfogadja a tűzszünetet, ami péntek hajnak kettőkor fog életbe lépni.
A feleségem felhívott, írjak a jegyügynöknek – már szabad repülni. (A savuoti sütiket akkor nem fogyasztja el, várhat még néhány szelet a frizsiderben.)
Miközben a sorokat kopogom, a helyszíni tudósítók újabb heves bombázásokat jelentenek, mindkét oldalról. Abszolút legálisan – hisz még van egy óra a háborúból.
A rengeteg pusztítás mit ért el, min változtatott?
Erről fogunk még beszélni.
Lehet teljes szűklátókörűen – mit tehetnék? stratégiai elemzéseimre azt vágja a szemembe a feleség, hogy „kár, hogy nem te vagy a miniszterelnök, én: „bizony kár” – most megint arra koncentrálhatok, hogy milyen gyorsan reagálnak a hírre a repülőtársaságok? Hogy bírják a sajtok a hisztérikus hőmérsékletváltozásokat, s nemkülönben, hogy marad –e nekem a savuoti (szintén sajtos) sütiből?

Szatírikus műsor az Arutz 12 csatornán