Sorry, this entry is only available in Magyar.

Miközben nemcsak Magyarország, de az egész világ a koronavírus apokaliptikus korszakát éli, s a halottak száma Globusunkon milliós nagyságrendűre emelkedett, s már Magyarországon is alig van valaki, akinek valamelyik rokonát, ismerősét ne kapta volna el a járvány gyilkos gépszíja – tehát front már a hétköznapi életünkig hatolt – akkor a magyar sajtóban, a magyar írott és (könnyű)zene kultúráért – sajna – a totális központosítás folytán felelős személy egy holokauszt túlélőre aggatja Hitler szerepét, valamint a magyar holokausztért felelős magyar társadalom utódait azonosítja a nemcsak az általuk (pl. a magyar parlamentben meghozott törvényekkel, valamint több száz kormány rendelettel) elpusztításra ítélt, hanem ténylegesen el is pusztított zsidókkal.

Ezzel a merénylettel apokaliptikusabb – kafkaibb – vízió örvénye nyílt meg előttünk az érzékeny korszak kezdet, nevezetesen a koronavírus korszak traumasorozatában, mint amit a lopakodó vírus előidézett,- hiszen az azért a betegek és orvosok, ápolók hősies küzdelmét is felmutatja, nemkülönben a kigyógyulás katarzisos felszabadulásáét. Azonban a pandaménia sötét depresszióját kihasználva az elkövetői és áldozati szerepeket suttyomban felcserélő igyekezet olyan területet fertőzött meg szinte jóvátehetetlenül, amely minden túlélés záloga: a „kollektív tudat és emlékezet” érzékeny lebenyeit, a nyelvet, a fogalmakat – amelynek tisztánlátásától még a vakcinák előállítása, s vele a posztkorona korszak újrakezdése is függ.

Ugyanis a metafora fogalmához hozzátartozik, hogy a benne foglalt hasonlat igaz legyen. Arról nem beszélve – és ez a fő bűn! – hogy az ún. metafora gyakori hangoztatása – Goebbels receptje szerint – majd az igazság erejével lép fel egy idő múlva.

Azonban nem állítható, hogy mindez váratlanul ért. Noha az ún. „mennyiségiből minőségi” ugrás-változás – ez elvitathatatlan – megrendítő kegyetlenséggel roppantotta szét eddigi világunk talapzatát. Ugyanis – ezértl nem értek egyet sok reagáló kollégával – ez nem, vagy nemcsak egy elmebeteg, túllihegő figura megnyilvánulása, hanem épp ellenkezőleg, egy korszakváltó tendencia logikus következménye. Ami nem kisebb szereplők, mint Ady Endre, Kassák Lajos, vagy éppen a holokauszt tapasztalatát Nobel díjas regénybe emelő Kertész Imre kiiktatási kísérleteivel kezdődött, s szökkent most ilyen rettenetes szárba. Lehet a hatás azért ilyen döbbenetes, mert túl mohón bontották le az áldozati és elkövető szerepek közti gátat – nem várták meg, míg a már Adytlanított, Kertész Imrétlenített immunrendszerű tömeget fertőzhetnek meg.

Az öngyilkos tendencia ellen sem a Takaró Mihályt és Raffay Ernőt kitüntető kormányzat, sem a legutóbb a nyíltan antiszemita szerencsi képviselőjelölt mögé felsorakozott ellenzéki pártok és sajtójuk nem állt á lá „No Pasaran”.

A borsodi választások kapcsán a korszaknév gazda kormányfő rákérdezett, hogy a zsidó közösség vezetősége miért nem határolódott el az antiszemita jelöltől? S ezzel megalapozta ezt a végzetes, sőt: a mostaninak megágyazó szerepfelcserélést. Ugyanis az lett volna elvárható, hogy a keresztény egyházaknak címezte a számonkérést. Azt, hogy egy zsidó számára tűrhetetlen, de legalábbis zavaró egy szinte becsületesen nyílt antiszemita bejutása a parlamentbe, az kollektív tapasztalataik okán nyilvánvaló, noha cinkos hallgatásuk olyan elerőtlenedésről tanúskodik, amely egyben a magyar zsidó történelem végét is megsejteti. (Akik ma Magyarországon zsidóként azonosíthatóak – túlélők és leszármazottaik – azok különböző szerencse sorozatnak köszönhetően úszták meg a magyar kormányzat, s bizony a társadalomnak az őket „kiszántó” döntését, s puszta életüket külső, Magyarországgal ellenséges hatalmak hadi sikereinek köszönhették.) Azonban a keresztény egyházak, amelyek ma is a magyar társadalom legnépesebb „civil szervezetei” szinte teljes egészében lefedik a zsidóikat a magyar televényből kiforgatókat. Ezért álláspontjuk, netán elhatárolódásuk lett volna a döntő – de ez fel sem merült.

A kérdés, hogy lelkiismeretes kontaktkutatással, a gócpontok fölszámolásával, a magyar társadalom, s az ő megbízásból kormányzó hatalom föl akarja -e számolni ezt az egyre terjedő, s most oly végzetesen belobbant vírus-terjeszkedést?

A „nagy szárnyait ránkborító égi felleg” föloldó enyhét fölösleges tovább várni, mert a most dögletes denevér leheletben magát megmutató náci kór újra kérdésessé tette, hogy nekünk itt „honunk lenne a hazában”.

Budapest, 2020. 11. 28.

P.S.

Szociografikusan jó lenne megismerni az okokat, hogy Demeter Szilárd miért határolódott el magától másfél nap után, noha így is kényszeredetten. Vajon arcát, vagy állását, vagy csak a vele azonosítható fölöttesei imázsát igyekszik menteni? De ez csak percléptékű zsurnaliszta kérdés, vagy hatalomtechnikai fortélyosság dilemája. A szerintem az indító ökrendezésénél is súlyosabb vírus támadás a MAZSIHISZ-nek küldött fogalmazványából osztódik-hatványozódik teljes pályás eszkalációba: „A Holokauszt, és mindaz, ami a XX. században történt a zsidósággal, kisajátíthatatlan. Mindannyiunk közös öröksége. És mindannyiunk közös felelőssége, hogy soha többé ne forduljon elő még csak hasonló sem Európában.”

Azaz a magyar (és európai) zsidóság még a saját elpusztítását sem tekintheti sajátjának. Még azt se, még abba sem kapaszkodhatik. Apokalipszisában egyaránt van felelőssége az őt a magyar és az európai televényből kiszántókkal. Magyarul: nincsenek szerepek, elkövetők és áldozatok. Az ismételt elkövetés elkerülése fenyegetettségében is osztozik: a maradéknak vigyáznia kell, hogy ne adjon okot az ismételt máglyára hurcoltatásra. (Vagy: ódzkodnia kell, hogy magát máglyára hurcolja?)

S ezzel Kertész Imrénk egy címbe homogenizált próféciája – „Sorstalanság” – beteljesedett.

Budapest, 2020. november.29.