Néhány napja ollóztuk ki ezt a cikket a Haaretzből. A mesterséges intelligenciával szerettük volna gyorsan lefordíttatni, s utána megigazítani a szöveget – de az MI visszautasította politikai korrektségre hivatkozva. Így Tamás Dénes barátunkat kértük meg rá. A fordítással eltelt két nap is új aktualitást nyújtott. A keserves tűzszünet – megalázó alkudozások gyerekek, anyák élete felett – megszakadt, s újra fellángolt a háború.
Ez a riport közelebb visz mindahhoz, ami most a szemünk előtt folyik. S ami még fenyegetőbb: amihez a világ aszisztál.
Dor Shachar hátrahagyta Gázát, és jelenleg Rishon LeZionban él.
„Gázának nincs olyan lakója, aki szemben állna a Hamásszal. Ha szükséges, zsidókat, keresztényeket, sőt muszlimokat is meggyilkolnak” – mondta a 46 éves Dor Shachar a Maarivnak adott interjújában. Shachar a Gázai övezetben, Khan Júniszban született Ayman Abu Suboh néven, majd később Izraelbe szökött, betért,és ma is Rishon LeZionban él.
Shachar szerint „Gázában sokan olyan szervezetekkel állnak kapcsolatban, mint a Hamász, az Iszlám Dzsihád, a Fatah vagy a Népi Front Palesztina Felszabadításáért [PFLP]. Ezek a csoportok támogatják a zsidók meggyilkolását, és sokan közülük beszivárogtak a Gázai övezetbe. Ez egy vallási háború, amiben meg akarják hódítani az egész világot.”
Gyerekként Shachar azt tanulta, hogy a zsidók gyilkosok, akik elfoglalták ősei földjét, és harcolnia kell ellenük. „Emlékszem, egyszer izraeli katonák szálltak be hozzánk egy focimeccsre a környékünkön. Talán 6 éves lehettem” – emlékezett vissza. „A játék után egy katona félrehívott, és a kezembe nyomott valamit. Amikor kinyitottam a markomat, egy cukorkát találtam benne. Kibontottam és megettem. Nagyon ízlett. Hazavittem a csomagolást, és megmutattam apámnak, mert azt akartam, hogy vegyen nekem ilyen cukorkát. Apám megkérdezte, honnan szereztem ezt a cukorpapírt, és elmondtam, hogy a zsidóktól, a katonáktól kaptam. Felpattant, és dühösen figyelmeztetett, hogy legközelebb ne vegyek el tőlük semmit, mert a katonák megmérgezhetik.”
A gázai oktatás a mártíromságra összpontosított, nem az életre nevelt
Shachar felidézte, hogy 7 évesen új tanárt kapott az iskolában, aki különleges órát ígért nekik aznapra. Shachar örült neki, mert azt hitte, orvosnak fognak tanulni. A tanár azonban arról kezdett szónokolni, hogy a zsidók gyerekek, férfiak, nők és idősek gyilkosai. Azt mondta: „A zsidók elvették nagyapáitok földjét, ti azonbanharcolni fogtok érte, és aki meghal, abból mártír lesz, és a paradicsomba kerül.” Még azt is hozzátette, hogy a zsidóknak három lába van.
Felkavaró volt ez a fajta indoktrináció ilyen fiatalon, különösen egy tekintélyes személyiségtől.
„Borzasztóan éreztem magam” – ismeri el Shachar. „Az imént még boldog voltam, most meg egy rémálomba csöppentem. Szóltam a tanárnak, hogy nem érzem jól magam. Megpofozott, és bevitt az igazgatói irodába. Az igazgató a falhoz állított, és rám vágott egy gumicsővel. Nagyon fájt. Rám parancsolt, hogy hívjam be apámat az iskolába. Másnap apám velem jött, és bement az igazgatói irodába. Miután kijött, leszidott, és kijelentette, hogy zsidókat kell ölnöm.”
Vajon Shachar édesapjára hatással volt az akkoriban aktív ellenállási szervezet, a PFLP ideológiája, vagy őszintén hitt abban, amit tanítottak neki? Megváltoztatta valaha is a nézeteit?
„Apám 27 évig dolgozott Izraelben, ám ennek ellenére otthon ugyanúgy ágált a zsidók meggyilkolása mellett. Még a tankönyvek is erre buzdítottak, mondván, hogy a zsidók elvették a palesztinok földjét. Amikor hazaértem, láttam, hogy apám egy kötelet lógatott le a mennyezetről, és azzal fenyegetőzött, hogy felakaszt. Sőt, a gáztűzhelyhez is odavonszolt, és megfenyegetett, hogy megéget. Anyámnak nem volt szabad közbeavatkoznia.”
Apja fenyegetései ellenére Shachar nem hódolt be a követeléseinek. „Olyan ez, mint Ábrahám apánk története. Mint a Lech-Lecha [Isten bibliai utasítása Ábrahámnak]: »Hagyd el a szülőföldedet, és menj atyád házából arra a földre, amelyet megmutatok neked.« Úgy érzem magam, mint a zsidó nép hírnöke. Az én küldetésem, hogy figyelmeztessem a zsidókat a veszélyre. Mindannyian hírvivők vagyunk ezen a világon.”
Visszatérés Gázába
Shachar 11 évesen találkozott újra izraeliekkel, amikor szülei tudta nélkül felszállt egy Izraelbe tartó buszra. „Kíváncsi voltam a három lábú zsidókra. Reggel 6:30-kor szálltam le, és megláttam egy házaspárt, akik Rishon LeZionban sétáltak. Elmentek mellettem, én pedig alaposan megnéztem őket, hogy hol a harmadik lábuk” – mesélte Shachar. „Estefelé hazaértem, és megláttam apámat. Furcsa volt, mert csak csütörtökön kellett volna hazajönnie. Megkérdezte, hol voltam, és azt mondtam neki, hogy a bárányokat tereltem. Ne hazudj! – figyelmeztetett. De nem büntetett meg, csak elzavart aludni. Tudta, hogy Izraelben jártam, mert a buszon ülő ismerőseink elmondták neki. Másnap magával vitt az építkezésre, ahol dolgozott. Megengedte, hogy betont keverjek és vödrökben cipeljem fel-alá. Nagyon nehéz volt, de ő nem törődött vele.”
12 éves korában Shachar építkezésekre járt az apjával. 13 évesen elszökött otthonról, és csak jóval később, 19 és fél évesen tért vissza a Gázai övezetbe. Biztonsági őrként helyezkedett el egy építkezésen Rishon LeZionban. Itt ismerkedett meg Nissimmel, aki később örökbe fogadta. Rajta kívül Shacharnak egy másik örökbefogadó családja is van, Gur és Amira Tzabar. A mai napig mindkét családdal tartja a kapcsolatot.
Nissimről azt mondta: „Ő egy angyal. Nekem ő az apám. Ilyen embereket nem lehet bárhol találni. Ezért mondtam, hogy mindannyian hírvivők vagyunk, és én azt gondolom, Isten egy angyalt küldött hozzám. Nissim és a felesége megtanítottak héberül írni és olvasni; megtanítottak szeretni.”
Nissim meghívta Shachart, hogy vele és családjával együtt ünnepelje a szédert. Shachar ekkor döntött úgy, hogy zsidó lesz. „Mondtam neki, hogy zsidó akarok lenni. Na várj csak, mit mondtál? – kérdezte, mire megismételtem. Megleptek a saját szavaim. Nissim erre azt mondta: aki zsidó, az zsidó marad, aki muszlim, az muszlim marad, és aki keresztény, az keresztény marad, de én ezt nem fogadtam el.”
„Nissim megértette a szándékomat, és megbeszélt nekem egy találkozót a rabbinátussal. A rabbi beleegyezett, hogy betérjek, de külön levelet kért a családtól, mert kiskorú voltam. Elmagyaráztam neki, hogy nincs kapcsolatom a családommal, és ha ilyen levelet kérek tőlük, megölnek. Azt tanácsolta, hogy várjam meg, amíg betöltöm a 18-at. Csalódott voltam. Egy évvel később [1992-ben], amikor 17 voltam, egy palesztin meggyilkolt egy Helena Rapp nevű lányt Bat Jamban, ami az egész országot megrázta. A kormány úgy döntött, hogy kiutasítja az összes arabot, hogy ne állhassanak bosszút. Valahányszor megláttam a rendőrséget, elfutottam. Három-négy hónap elteltével a kormány úgy döntött, hogy csak 40 év feletti munkavállalókat enged be az országba, vagyis én már csak feketén dolgozhattam.”
„18 évesen elmentem egy rabbihoz, elmondtam neki, hogy betöltöttem a 18-at, és megkértem, hogy térítsen meg. Elmondta, hogy a biztonsági helyzet miatt külön állami engedélyre van szükségem az Izraelben tartózkodáshoz. Visszatértem az építkezésre. Egy napon egy rendőrjárőr megjelent az építkezésen, és letartóztattak. Meztelenül futásnak eredtem, mert éppen zuhanyozás közben ütöttek rajtam. Amikor megkérdezték, miért szöktem meg, azt feleltem, azért, mert félek.”
„Mondtam nekik, hogy zsidó akarok lenni. Visszavittek az építkezésre, és rám parancsoltak, hogy maradjak ott. Megadták a telefonszámukat, és meghagyták, hogy ha illegális arabokat látok, jelentsem őket, amibe én bele is egyeztem. Hangsúlyozták, hogy ha újabb rendőrök jönnek, mondjam azt nekik, hogy Kafr Kasszimból származom, mert az ottaniak szabadon jöhetnek [mivel ez a település nem Júdeában és Szamáriában található, hanem a zöld vonalon belül].”
Shachar elbeszélése alapján azonban hiba csúszott a tervekbe. „19 és fél éves voltam, amikor az építkezésen megsérült a lábam, és kórházba vittek. Nem volt biztosításom, és a rendőrség elkezdett vizsgálódni, hogy honnan származom. A kórház magas összeget követelt a kezelésért, én pedig megkértem az engem foglalkoztató vállalkozót, hogy fizesse ki legalább az összeg egy részét, amibe végül beleegyezett. Elkérte a címemet, majd 40 másodperc múlva felhívott, és azt mondta, lejön a földszintre, hogy átvegye a pénzt. Amikor lementem, négy-öt rendőr várakozott ott, akik feltartóztattak. Mondtam nekik, hogy Kafr Kasszimból származom, mégis elvittek egy négyórás kihallgatásra, ahol megkértem őket, hogy vegyék fel a kapcsolatot a tartótisztjeimmel, akik azonban letagadták, hogy ismernek. Bíróság elé állítottak, ahol kijelentettem, hogy hét éve vagyok az országban, és be akarok térni. A bíró 45 nap börtönbüntetésre és további tíz hónap feltételes szabadságvesztésre ítélt, három évre felfüggesztve. A bíróságon a palesztin arabok, akik tárgyalásra vártak, minden szavamat hallották, és már kész is volt a tervük. Elvittek a beersebai börtönbe, az arab foglyok szárnyába, a gyilkosok közé, ahol alaposan megvertek. Aztán a rabok áthurcoltak a zsidó cellába.”
„45 nap után az erezi átkelőhöz deportáltak, ahol egy kis cellában helyeztek el. Emlékszem, hogy a cellába folyton bejött hozzám egy gyilkos tekintetű férfi. Utána elvittek kihallgatásra a Gázai övezetbe, és megkérdezték, mit csináltam az országban eltöltött hét év alatt. Elmondtam, hogy őr voltam. Fejjel lefelé felakasztottak, megvágtak, megrúgtak, forró és hideg vízzel fröcsköltek le, majd ismét leengedtek, és arról faggattak, hogy mit csináltam Izraelben.”
Ez így ment fél évig. „Végül elvittek egy családhoz Khan Júniszba. Egy egész hónapig kóboroltam Khan Júnisz körül, éhesen, egy szál ruhában. Bementem a házakba és ennivalót loptam: kenyeret, hagymát, paradicsomot, amit csak találtam. Gázában dolgoztam, megtakarítottam egy kis pénzt, és megint elszöktem onnan. Egyiptomba mentem, Egyiptomból Törökországba, onnan pedig a Palesztin Hatóság útlevelével érkeztem Izraelbe. A rendőrök elkaptak, és visszavittek az erezi átkelőhöz. Szerencsére a rendőrök kicsivel az átkelő előtt leszállítottak, így megszöktem, taxiba ültem, és visszatértem Rishon LeZionba. Csodával határos volt a megmenekülésem” – mondta Shachar.
Arra a kérdésre, miért ugyanonnan kezdte elölről, Shachar azt válaszolta, ezúttal más volt a helyzet. „Biztonsági őrként kezdtem dolgozni Rishon LeZionban, egy bevásárlóközpontban. Két hónap után betörés történt a raktárakban, ahol dolgoztam, és bejelentettem a betörést. A rendőrök megdicsértek, és tanúskodni akartak mellettem. A nyomozó elismerően kijelentette, hogy jó állampolgár vagyok, de hozzátette, hogy őrizetbe kell vennie, mire megbilincseltek. Másnap bíróság elé vittek. A bíró felszólított, hogy tegyek vallomást, ezért felálltam, elsírtam magam, és beszélni kezdtem. A bíró végighallgatott. Mindent elmondtam neki, a gyerekkoromtól egészen addig a napig. Végül a bíró az örökbefogadó apámnak megengedte, hogy óvadékot fizessen értem.”
Hét év után Shachar engedélyt kapott a judaizmus tanulmányozására és a betérésre. Tanulni kezdett egyjesivában. – Tíz hónap után vizsgázni küldtek, de nem tudtam mindenre válaszolni. A rabbi azt mondta, menjek el a Machon Meir Jesivába [hogy tovább tanuljak a betérés előtt], ezért összepakoltam a táskámat, és azonnal felkerekedtem. Uri Sherki rabbinál tanultam, és néhány hónap múlva sikeresen átestem a betérésen.”
Shachar izraeli személyazonosító számot és kártyát is kapott. „A behívóm is megérkezett a postával. Az IDF-profilom 97 volt [kimagasló pontszám, amit az IDF besorozás előtti orvosi vizsgálatán szerezni lehet], ezértejtőernyősnek szántak. Ez idő alatt interjút adtam egy izraeli újságnak, és megkérdezték, mit tennék, ha katonaként utasítanának a telepesek evakuálására. Azt mondtam, megtagadnám a parancsot, mert csak az ország határait akarom megvédeni. Ezt követően jobbnak látták, ha nem soroznak be.”
Arra a kérdésre, hogyan választott magának héber nevet, Shachar elmagyarázza: „A Dor [ami héberül nemzedéket jelent] a békét és a jóságot képviseli, a Shachar pedig a reggelt.”
Shachart, aki „Khan Júnisztól a Sínai hegyig” címmel könyvet írt az életéről, valamint előadásokat is tartott, nem lepte meg, hogy a Hamász fegyveresei milyen kegyetlenségeket követtek el október 7-én. „Amikor gyerekkoromban a piacra mentünk anyámmal, a saját szememmel láttam, ahogy az állítólagos kollaboránsokat lefejezték. Levágták a fejüket és a kezüket, villanyoszlopokra akasztották fel őket, vagy az autókhoz kötözve vonszolták őket az úton. Egyáltalán nem vagyok meglepve” – mondta Shachar, hozzátéve, hogy nem sok békeszerető ember él Gázában. A legtöbben már nem ott élnek, hanem más országokba emigráltak.
Shachar megosztott egy emléket arról, mit mondott neki a nagyapja gyerekkorában: „Ha felnövök – hajtogatta –, zsidókat kell ölnöm, és vissza kell szereznem Jaffát, mert az a mi örökségünk. Nemzedékeket nevelnek fel ebben a szellemiségben.”
A biológiai családjával kapcsolatban Shachar kifejtette: „az sem érdekelne, ha történne velük valami. Az éncsaládom itt van Izraelben. Megtanítottak szeretni a gyűlölködés helyett, és az élet élvezetére neveltek az öngyilkos merényletek és a mártíromság helyett.” A palesztinokról Shachar azt mondta: „Gyerekkoromban kövekkel dobálták őket [az izraelieket], aztán aláirták az oslói egyezményt, mert Izrael békét akart a palesztinokkal. A fegyvereket, amelyeket [a palesztinok] kaptak, az izraeliek ellen fordították. Kivonultunk a Gázai övezetből, és cserébe azóta is szenvedünk a rakétáktól.”
Arra a kérdésre, hogy optimista-e az izraeli-palesztin kapcsolatok jövőjét illetően, Shachar határozott nemmel felelt: „Gyerekként sok erőszakot láttam, és súlyos jeleneteket, amelyeket leírni is fájdalmas. Ha a saját népükkel így bánnak, akkor pontosan megértheti, hogyan bánnak és fognak is bánni a zsidókkal.”
