Sorry, this entry is only available in Magyar.

Végre két túszunk kiszabadult a Hamasz fogságából. Ami nem csak két ember életének adott új reményt és értelmet, hanem fölcsillantott valami hasonlót a Szimhat Tóra-i háborúval kapcsolatban is. Nevezetesen azt, hogy csak a terror szervezet elleni háború adhatja vissza a túszok életét és Izrael biztonságát, bármilyen nagy árat is kell érte fizetni. (Hogy meddig tarthat majd az áhított és kiharcolt nyugalom? – ez oly szorongatóan kétséges.) Azonban a Hamasszal (a Sátánnal) való tárgyalás, „megegyezés”, „tűzszünet” egyenlő a bestiális gyilkosságok, a túszszedés mint harcmodor, mint problémamegoldás legitimációjával. (Történjék e tárgyban nyomásgyakorlás bármely oldalról is.)

A Múlt és Jövő fóruma nem foglalkozik magyar belpolitikával. Csak a magyar kultúrával, amelynek a magyar és az egyetemes zsidó kultúra is a része. Ügyünk és tárgyunk Izrael kultúrája is – kivéve, ha annak egzisztenciája forog veszélyben.

Azonban a mai magyar belpolitikai fejlemények átszakítják az inger- és érdeklődés- küszöbünket. Nem teszünk úgy, mintha a magyar államfő lemondása olyan esemény és jelenség lenne, amelynek követése, értékelése ne foglalkoztatná valamennyi olvasónkat – Magyarországon és szerte a világon. S persze egyre érezhetőbben a kultúra rovására. Annál is inkább, mert maguk az események is a szellemi fölülemelkedettség szerepének hanyatlását érzékítik meg.

Az oly sok szálú korrupció és megosztottság lasszójával túszul ejtett magyar intézményrendszer nemcsak az egzisztenciánkat fenyegeti, de annál is többet – szellemi és közérzeti biztonságunkat. Túszul ejtvén a magasztosabb ügyeket és célokat szolgáló képességeinket és energiáinkat a „Nekünk Mohács kell” tradíciókat folytatva.

Erről szól alábbi – szamizdatnak bizonyult – hozzászólásunk a „témában”.

Kőbányai János: „Nekünk Mohács kell!” again

Államnők lemondásai félrecélzó harcok tükrében

A médiumok, de ezúttal merem állítani, az ország közvéleménye az államfő, Novák Katalin, s a volt igazságügy miniszter Varga Judit, s majd EP Fidesz listavezető jelölt – ezúttal a jelző nem üres – drámai lemondásával foglalkozik szombat délután óta, s bizonyára e történet kivesézése még darab ideig uralja a köz- és magán beszédet.

Mi is a téma? S mi a tétje? Természetesen a hatalom birtoklása, amelyen váratlan kincsként most szorító (fojtó) fogás lehetősége találtatott. Ahogy a sztár elemző, Török Gábor megállapította: végre az ellenzék jól használta ki a talált tárgyban rejlő lehetőségeit. (Bár a kivédő lépésekről is ejtett elismerő szavakat.)

Ezt az értelmezést és diskurzust – erről szól a nóta, ha a legkülönbözőbb hangszerelésekben is – tartom végtelenül ártalmasnak. Félrehordó fegyverkezésnek és harcmodornak.

Ugyanis.

Egy ország ügyének, diskurzusának nem a hatalom kellene, hogy legyen a fő kérdése. Hanem társadalma állapota, sorsa – vagy (kihagyhatatlan, ha e szót/fogalmat leírom) „sorstalansága”. Igen, nem kell kiokítani, a társadalmat a hatalom vezeti, szorítja keretek közé, vagy kordába. Azonban ezt a hatalmat a társadalom emeli maga fölé, hogy problémáit, jólétét, netán még jókedvre derülését is megoldja, előmozdítsa, miközben a tagjai mással foglalatoskodnak. (Egy mesterem szerint: a hatalom akarása és oly fárasztó gyakorlása a szexuális vágyhoz és kiéléséhez hasonlítható, ezért akadnak mindig, akik erre kaphatóak.) Mindezért a lemondás-dráma vihar felhői és zúgása az ország előtt álló ügyek és létkérdések szempontjából vakító porfelhő csupán.

Ugyanis itt nem pedofil botrányról van szó. S nem a most nagyot bukó hölgyek (ilyen szavunk/fogalmunk van: államférfi, vajon mi lenne nőnemű megfelelője?) képességeiről vagy irányultságáról. Sőt: az oly végzetesen megosztott politikai elit az államnők lemondásával elégedetlenül a tényleges hatalom birtokosát, Orbán Viktort támadja vagy védi.

Noha.

Az elbeszélés egyetlen értelmezése sem szól arról – ezt a legvehemensebben a jelenlegi hatalomért perlekedők sem állítják –, hogy az államelnök, a volt igazságügyminiszter egy pedofil ügyben érintett elítéltet támogatott volna. Vagy – ilyen pedzegetésekkel is lehetett találkozni –, hogy a miniszterelnök tudott volna döntésükről, s csak az ügy véletlen és késői kipattanása miatt hozott vezér áldozatokat. Akkor meg ….?

Akinek van valami köze a jelenlegi mindennapokhoz, az világosan tudja, hogy a legfelsőbb körökig ható cunamit a hivatali rutin eljárás alsó szegmenseiben becsúszó hiba, vagy e rutin-figyelmetlenséget kihasználó korrupció okozta. (Inkább Budaházy és (bűn)társai ki(ránk)szabadításáért kellett/illett volna, a kegyelmezőknek megbukniuk, ott ugyanis nagyon is élesen kimutatható a „megosztó” gesztus.)

Feltételezem, mind két közhivatal ellátása több elfoglaltsággal járt, mint a Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó vezetése. Miután egykori élettársam a betegsége miatt kidőlt a szerkesztőség vezetéséből, s az őt követő változó munkatársak bizalmát sok minden kikezdte, nekem kell az adminisztrációval foglalkozzak – ahelyett, hogy Szomory Dezső életművébe mélyednék továbbra is, vagy a friss háborús (ama Szimhat Tórai) élményeimet és gondolataimat írnám le tisztességesen –, egyre több adminisztratív, gazdasági, sőt: sajnos stiláris hibát is vétek.

Azonban új államfőt választani – roppant kül- és belpolitikai kárral, költséggel jár. S ami még rosszabb: semmi sem változik általa, s ha ennek az illúzióját kelti, az jóvátehetetlen szemfényvesztés. Hiszen nem idéz elő jobbító változást sem a hatalom felállásában, s ami valóban elkeserítőbb: a magyar társadalom állapotában. Sőt: csak a jelenlegi elszegényítő megosztottságot – a „Nekünk Mohács kell!” fátumot – ássa még mélyebbre a társadalom humuszába. (Felöklendeződött-rímelődött most a Schmidt Pál ügye is. Miért lenne ez a Fidesz felelőssége, hogy egy kétszeres olimpiai bajnokról feltételezze, hogy két olimpiai aranyéremnél többre becsül egy mindenki által megszerezhető címet, s ezért kisdoktoriját – szerkesztőként hány ilyet olvastam, bizony nem nagy erőfeszítés egy ilyet összehozni – mástól lopta. S, miután napvilágra került a plágium – a hatalom le is vonta a következtetéseket. De ettől mi változott? Ha a kétszeres olimpikon nem emelkedik közméltóságra, élete végéig viselheti a dr. címet érdemtelenül, mint annyian, a kutyát nem izgatja, hogyan szerezte.)

A mostani lemondások kikényszerítése azt a hiányt leplezné tovább, hogy: az ellenzék nem nőtt fel odáig, hogy olyan karizmatikus személyiségeket termeljen ki magából, olyan lényeges programmal, amivel útját állhatná a további, valóban egészégtelen kétharmadnak. Az ilyen ügyek nyárson forgatásával megperzselheti a jelenlegi hatalom imázsát, noha valódi eredményt csak a vonzó, a társadalom érdekeit jobbá tévő programok kidolgozásával érhetne el.

Ugyanis a működési hibák felbotrányosítása semmit nem helyettesít. (Egyik oldalon sem.) Ezen az ösvényen még az sem elérhető, hogy az államfőt ne közvetve válasszák meg, s ezzel az államfői intézmény funkciója alkotmányosan független, hatalmi, vagy társadalmi érték orientáló fórummá válhasson.

Nem kétlem, hogy az oknyomozó kollégák az elkövetkező napokban kiderítik ama égig érő botrány forrását. (Az egyik ok feltétlen az, hogy a Kúria döntése előtt hogyan és kik juttatták a papírokat az aláírók asztalára?) Fel is kell tárni ezt az elbeszélés szálat, s még bizony hány és hány ilyen novellát. S a Mikszáth Kálmánunkat, Zsolt Bélánkat manapság nem igen követő irodalmunk pedig a kultúrába, „kollektív emlékezetbe” emelhetnék e 21. századi narratívát, hogy „rutinból” és erkölcsből ritkuljanak az effajta „hibák”, vagy korrupciók. S ezáltal a vezetők, és a döntéseit előkészítők felelősebben végezzék a munkájukat.

De mindennek nincs köze párthoz, oldalhoz, táborhoz, hatalmi (vagy ellenzéki) buborék-klientúrákhoz.

Ez a társadalom, sőt a hatalomgyakorlás közös ügye. Amelyet most totálisan szétszakított az államnők lemondása, és a ráhullámzó kincskereső diskurzus meddő, az igazi változások lehetőségeit elvetélő félrehordása.