Sorry, this entry is only available in Magyar.

Könnyű (vagy inkább: nehéz) kellemes, vagy örömteli ünnepeket kívánni rutinból – amikor semmi nem garantálja, semmi sem előlegezi meg az ünnepi érzést, hangulatot, elvonultságot. Sőt! Amikor egyre többen fertőződnek meg és halnak meg – és ennek következményeként egyre többen veszítik el hozzátartozóikat – nem akármilyen körülmények között –, ünneprontó lenne ünnepi hangulatba, vagy annak illúziójába kergetni magunkat.
Pedig a szukot az örömünnepek közé tartozik, sok gasztronómiai és társasági  vígassággal. Ahogy a Purim is, amikor a koronavírus első hulláma elkezdődött. Tudós analízisek ki is derítették, hogy a járvány gyors terjedését éppen a már akkor is tiltott közösségi együttlétek hatványozták meg – itt Izraelben, ahol most a próbára bocsátás folyamatáról tanúskodok. (Hasonló emelkedéseket mutatnak a rosh hasana utáni fertőződés statisztikák – annak dacára, hogy aznap kezdődött az ország második teljes zárlata.)
Azonban minden zsidó ünnep sok-sok réteget, mélységet rejt magában, amelyekből kibontható mindaz, amit a változó mindennapjaink kérdeznek, vagy vetnek fel. Most az ideiglenesség, a vándorlás eredeti tartalmai türemkednek fel a tudatunk felszínére. Hiszen a szuká – a sátor, alkalmi kalyiba – arra a sivatagi vándorlásra utal – vezet vissza –, amikor eleink úgy vetették estére ágyukat, hogy nem tudták, holnap-holnapután merre veti őket sorsuk-„sorstalanságuk”. A koronavírus általánossága – már az amerikai elnököt is elérte – arra az alapvető vándorlásra figyelmeztet, aminek magát az életünket kell(ene) felfogni. Hiszen az is pusztában bolyongás, aminek minden napja ideiglenes, minden perce túlélés. Erre figyelmeztet a koronavírus ideje – lassan korszaka a következményeivel mindenképp –, hogy pályánk, amin végighaladtunk, s ami előttünk áll, milyen kiszámíthatatlan feltételek, események mozaikjaiból rakódott/rakódik össze. S ez az út minden fordulatában más irányba – föl, vagy le a szakadékba – tarthatott volna. S tart most – ki tudja hová és meddig?
Ha ennek a rettentőségében fenséges előreláthatatlanságnak a dimenziójából nézzük a magunk és világunk életét – a kétségbeesés helyett eljuthatunk az ünnephez, ami Mihail Bahtyin nagy gondolata szerint – nincsenek itt a művei velem, fejből összegzem – az ember igazi lényének, hivatásának e földön a kifejeződése, s ami a hétköznapok „elidegenedett” rutinjából föl-fölcsillan.

Igaz, az ünnep emelkedettségével, vagy feneséges letargiájával párhuzamban van, ami feleleveníti itt tartózkodásunk (Magyarországon ittlétünk) ideiglenességét, sőt: határait. S nemkülönben a(z) (el)vándorlás – lehet hamari – lehetőségét.
Nemsokára – Szimhasz Tóra másnapján – egy magyar városban, Szerencsen, időközi választásokat tartanak. Ezen egy sokszor körülírtan, vitathatatlanul antiszemita képviselőjelölt is indul. Ez miért lehetne téma egy ünnepi hírlevélben? Különösen, ha az oly letargikus körülmények között próbál kezet nyújtani – ha ezen a digitális úton is – címzettjeinek. (Mennyi hasonló eseményt láttunk az elmúlt 30 év alatt, amikor abban bíztunk, hogy visszaboronálható a magyar zsidóság a szülő televényébe.)
Azért említendő meg itt (és most) mégis – ha már a vándorlás, sőt: az innen elvándorlás gondolata is felmerült –, mert Magyarország egyesült ellenzéke, ama kétharmadot megtörni szövetkezett csoport egyöntetűen e „bocsánatkérésében” is agresszívan megrögzött antiszemita mögött sorakozik fel. („Orrot befogva”, vagy teljes tüdővel, ezt majd későbbi korok történészei fogják kimutatni.) Ez azért üzenet a javából. Illik a maga súlya szerint fogadni. Mert akár elvándorlásra is biztat! Ugyanis elég egyértelműen lemezteleníteni a helyzetet, a helyet, ahová ama pusztából vándorlásunk során eljutottunk.
Nemkülönben ennek a színes elegynek a hangja (sajtója) tölt el reménytelenséggel. Ami mára eggyé asszimilálódott-szervesült a politikával, ami mögé besorolt . Ugyanis kitiltja a nyilvánosságból megdöbbenésünket a számunkra létkérdés jelensége felett. Hasábjain és oldalain nem mondhatjuk el – lehet a kóserságot a „mindennapi életben” nem betartó, de kultúrájában nevelkedve bennünket eltöltő – megbizonyosodásunkat: aki a szerencsi antiszemitával azonosult – bármilyen megfontolásból – az elvesztette legitimitációját, hogy képviseljen bennünket, nemcsak a Parlamentben, de akár egy lakógyűlésen is. Mert az nem kóser, azaz lemoshatatlanul tréfli-tisztátalan.
Úgy látszik, ez a legalább nyomot hagyni kívánó tiltakozás, helyzet megállapítás is ránk, a Múlt és Jövőre maradt – amíg itt vagyunk. (Sietünk is – „ünnepek után” – e helyzet analízisét, s az analízis sorsát – megosztani veletek.)