Sorry, this entry is only available in Magyar.

Lehet –e másról írni-gondolkodni, mint ami ma Ukrajnában történik? Idáig is nehezen szabadult ki a képzelet, vagy az évekre előre beprogramozott munkarend rutinja a Covid fojtásából. Az elhalálozottak statisztikai trendjei, s ami sajnos majdnem ugyanaz: a lélegeztető gépre kerülők száma, s az abból levonható prognózisok követése közben egészen más dimenziót – bizony fontosság, sőt: világmegváltás csökkentő hatásút – kaptak az élet- és a napi feladatok. Azonban a vírus sárkánykák láthatatlanul végezték (s félreértések elkerülése végett: végzik most is) gyilkos munkájukat – ezért fel lehetett fogni ránk szabadulásukat misztikusan sötét végzetként is. Ezért a koronavírus korszak előtti programokhoz ragaszkodás erőltetése felfogható volt, akár ellen- vagy ki- állásnak e komor sorstalansággal szemben.
Azonban a határaink mellett dúló, de már százféle egzisztenciális, lelki, erkölcsi hatásaival teljesen Magyarországra átharapózott, s ezért dögletes levegőjét egyre jobban éreztető ukrajnai háború – az ember, s nem a természet háborúja – egészen más magatartás elé állít bennünket. Végezni a napi rutin hivatást, vagy akár az ún. missziót is, most olyan színezet kap, mintha nem osztoznánk több millió embertársunk keserű sorsában, s legalább nem lennénk szolidárisak velük. Sőt: egyfajta kulturális tagadás számba menne úgy alakoskodni az életünket, mintha a vérző Ukrajna nem lenne. A maga nyers agressziójával, apokaliptikus tüzeivel – amivel szembesülni mégiscsak más, mint a Vezúv kitörését szemlélni drónfelvételről.
A rengeteg első és második világháborús regény (nem magyar szerzők tollából – s ez a tény azért igen elgondolkodtató), film (itt már több magyar alkotás is akad) akkor vajon, milyen hatást gyakorolt ránk, mit változtatott rajtunk, közel századnyi sulykolásban? Mert a 21. század vívmányainak köszönhetően a TV híradókban, és más site-ok riportjaiban kísértetiesen megelevenednek a „kollektív” vagy kulturális emlékezetbe beépült történetek, képek, könnyek és szenvedések. Megbűvölve vonzanak a képernyők elé, ugyanakkor épp a képernyő az, amely színházi zsöllyék megváltott jegytulajdonosaivá alacsonyítanak le. Akik a dráma szükséglet fogyasztása után felszabadultan tódulnak a ruhatárba, vissza az úgynevezett normális életbe.
Mit tehetünk? Mert, ha szigorúan nézzük, még a közvetlen segítségnyújtás is csak egy kompenzáció, ha a legnemesebb is, egy ilyen helyzetben.

Lapunk szerzője, Czingel Szilvia (Hamarosan könyvet is megjelentetünk tőle, Auschwitzot megjárt nőkkel készített interjúiból) a zsidó standon önkéntes munka közben.

Putyin az Erec Nehederet szatirikus műsor purimi különszámában

Klicsko, kievi polgármester angol nyelvű interjúja az Arutz 12 hiradójában

Tanácstalanok vagyunk – és a legtöbb, amit tehetünk, hogy ezt bevalljuk. Lebénít ez az állapot.
A mindennapi jelenbe bénultság jövőtlensége talán csak egyetlen kiút-irányt mutat: elmélyedni a múltba. Ezer éves mértékbe átolvasni-élni, megérteni a történelmet. Kiszabadítani a szakma akadémikus felhőiből, s megérteni, hogy legalább ezeréves ittlétünk – cselekedeteink, választásaink – közvetlen következménye, ami itt folyik. S csak olcsó és csábító illúzióba ringatjuk magunkat, amikor Fukuyamának elhittük, hogy „vége a történelemnek”. (A kapós szlogen kitalálója is belátta már tévedését.)
Nem. A történelem nem arra való, hogy tanító üzenetét megértsük. Pedig a lecke elsajátítása nélkül nem megyünk át a vizsgán.
Ahogy most oly látványosan elbuktuk. S osztály-, s legalább egy évszázad megismétlésére ítéltettünk.
Újra beleütve az orrunk a tananyagba – vajon mikor törjük meg az átkot, amit Hegel állapított meg e elsajátíthatatlannak mutatkozó stúdiumról: „A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.”