Többször nekiugrottunk a kollégákkal, hogy az ez évi Múlt és Jövő számot a nyomdába adjuk. S noha – mint tudjátok – az Ünnepi Könyvhét szeptember elejére tolódott, de mégis szeretnénk néhány könyvet a kezetekbe adni a nyárra.
Azonban az események nem hagyják, hogy visszatérjünk a normális élethez, munkához, amit a járvány enyhülése ígér számunkra.
Tegnap még egy rendkívüli terrortámadásról számoltunk be, ami kiragadott a koronavírus korszakból. Ma este – rendszeresen a TV híradók ideje alatt, hogy meglegyen a médium-hatása – már kimondhatjuk: háború tört ki a Szentföldön.
A híradó kezdetén csak a szokásos célpontok, Sderotot, Asdodot, Askelont árasztották el a rakéták, majd a kommentátorok elemzéseit félbeszakítva Tel-Aviv, Rison LeCion, és Holon és több tucat gyilkos szivarkát kapott. Halálos áldozatok, égő autóbuszok – a háború képei. S ezúttal – bizonyos Rubicont átlépve – nem a szokásos déli városokban, hanem az ország szívében.
A riporter kollégák is erre fűzték fel tudósításaikat: Tel-Aviv kávéházai, szórakozó helyei teli voltak még egy fél órája – és pillanatok alatt kiürültek. Azaz: még nem jött el a fölszabadulás korszaka a sikeresen legyőzött Covid sárkányok fenyegetése után. Az oktatás holnap az egész országban szünetelni fog. A „szeger”, az elzárás marad – ha más indokból is.
Természetesen mindettől függetlenül lehetne a magyar zsidó kultúra ügyeivel foglalkozni, hiszen a figyelmünk sokat nem segít – pláne ilyen távolságból. Csak nem életszerű: sőt nem becsületes.
Az 1991-es Öböl háborútól a terepről tudósítottam az összes izraeli konfliktusról, s most is rosszul esik, hogy most az azóta meglódult technikai lehetőségeknek köszönhetően távolból követem a minapi veszélyhelyzetet. Pláne, hogy a feleségem WhatsAppon érzékelteti a fenyegető robbanásokat, miközben az óvóhelyiségbe vonul. S e pillanatban a repülőteret mutatják, amit időlegesen lezártak. Vajon péntek délelőttig kinyitják, amikor meg kellene érkezzek – eredeti tervek szerint a savuot ünnepét együtt töltendő. (A Nagycsarnokban már megvettem a finom sajtokat az ünnepi asztalra.)

A TV híradók végére szokott esni a Cahal (az izraeli hadsereg) válasza. Ami a mai támadás arányait és céltábláit tekintve, kemény és elrettentő lesz. A katonai szakértő tábornok megjegyzése is ezt sejteti – nem szeretne gázai lakos lenni ezen az éjszakán.
Amire majd biztos jön egy válasz …. (A Híradót megszakítva Benjámin Netanjahu miniszterelnök és ellenlábasa Beni Ganz hadügyminiszter ezt erősítették meg, hogy a válasz kemény és hosszan tartó lesz.)

Miért nem nézem a másik oldalt? A másik fél fájdalmát, dühét, érzelmét?
Azért, mert ennek a háborúnak nincs értelme. Buhera rakétákkal elárasztani megfélemlíteni a világ egyik legerősebb katonai hatalmát – ennek nincs racionális fordítása. Csak a szenvedés kiprovokálása, tartósítása, az normalitáshoz visszatérés ellehetetlenítése. Egy olyan érzékeny nemzetközi helyzetben, amikor ezt az Irán bérenc Hamasz viszonylag olcsón – a saját népe jóléte soha nem esik latba – megteheti.
Lerombolni egy járókeretre szoruló holokauszt túlélő házát (Askelonban), s megölni az indiai segítőjét – ennek csak egy üzenete lehet.
Ama virrasztó fellegnek pedig esze ágában sincs ránk borítani nagy szárnyait.
E hasábokon – innen, vagy onnan – csak az új fájdalmakról, sebekről fogunk beszámolni az elkövetkező napokban.