Kertész Imre írta Hosszú, sötét árnyék című esszéjében: „Valószínűleg mindannyian ismerjük Adorno nevezetes mondását: Auschwitz után többé nem lehet verset írni. Én ezt, ugyanilyen tágan értve, úgy módosítanám, hogy Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni.”

De mi a helyzet a versírással Auschwitz közben? Ezt a kérdést teszi fel Zoltán Gábor Szép versek 1944 című kötete, amely az Abszurd antológia alcímet kapta. Zoltán már Orgia és Szomszéd című munkáival is olyan nézőpontba kényszerítette az olvasói figyelmet, amelyből 1944 véres eseményeire nyílott brutális élességű rálátás. A szerző történelmi nyomozásának drámai ereje abban rejlik, hogy a fókuszában álló események nem a Viharsarok valamelyik mélyszegénységben élő településén történtek meg, hanem a Városmajor, tehát a budai hegyvidék egyik, a polgári elit szinonimájaként is tekinthető körzete vált a nyilasok tobzódásának terepévé. Zoltán a Szép versek 1944-gyel tovább emeli a tétet – itt ugyanis az elitek elitjének, a korabeli íróknak-költőknek a felelősségét és szerepvállalását veszi górcső alá.

Zoltán az (elővetett utóhang) című indító fejezettel helyezi kontextusba a kötet vizsgálódásainak tárgyát. „Mi volt az a kérdés, amelyben Magyarországon ezerkilencszáznegyvenhétben egyetértett egymással kommunista filozófus, polgári demokrata és katolikus költő, szociáldemokrata újságíró, írói pályára készülő népi kollégista, fiatal újholdas költő és idősödő nyugatos prózaíró, olyan határozottan, hogy egyetértésüket nyíltan vállalták a világ előtt?” – veti fel a szerző a kötet nyitányában. A korabeli értelmiség ugyanis nem azt tartotta szükségesnek, hogy a koncepciós perek, vagy a koncentrációs táborokból hazajutottak elleni pogromok ellen emeljenek szót, hanem Weöres Sándor Eidolon című, a Magyarok 1947. januári számában közölt – később, a Tűzkút című kötetben Az áramlás szobra címmel szerepeltetett – verse verte ki a biztosítékot az elitnél. Többek között a társadalmi felelősségvállalás hiánya okán érték bírálatok a művet. A válasz tehát, hogy 1947 Magyarországának értelmisége egy szürrealista Weöres-költeményt talált annyira hallatlannak, hogy kötelességének látta felemelni ellene a szavát.

Ez a válasz pedig maga a kérdés, amelyet Zoltán Gábor a kötet további háromszázegynéhány oldalán át boncolgat, arra keresve a feleletet, ugyan miféle korábbi mulasztást látott szükségesnek a kor írótársadalma efféle pótcselekvéssel túlkompenzálni. Miről írtak 1944-ben a költők, miközben számos pályatársuk a nyilasok, vagy a haláltáborok áldozataként végezte – nem mellékesen a kortárs irodalmat olvasók többségével együtt?

Nos, a kötet öt fő fejezetének legterjedelmesebbike, a Városok szép tornyai hullnak arról tanúskodik, hogy a kor költőinek többsége nagyon is szükségesnek látta, hogy reagáljon a háború valóságára. A maga módján. A Radnóti-klasszikusok mellett nem csak Illyés Gyulának a bomba sújtotta Zilahy-villa ihlette Koponya című verse, valamint Várani Zseni Fohász a város fölött-je kap helyet a válogatásban, de a korabeli poézis azon gyümölcsei is, amelyek demonstrálják: sokak esetében 1944-ben, a háborús borzalmak megítélésében is az üléspont határozta meg az álláspontot. A szerző bőségesen szemezget a hungarista lapokban megjelent azon versekből, amelyek az „angolszászok” által végrehajtott bombázások barbarizmusa felett mondanak ítéletet, a németeket Európa védelmezőiként tüntetve föl, többek között Amerika mindkét karjának tőből kitépésére, valamint arcára bélyegnek sütésére szólítva föl az európai értékek védelmét szívén viselő közönséget. Annál, amikor Zoltán a nyilasokhoz húzó rímfarigcsálók irományaiból idéz, talán sokkal érdekesebb – mert sokkal összetettebb erkölcsi kérdéseket tesz fel – az, amikor klasszikus költőink korabeli terméséből idéz nehezen védhető darabokat, például azt, amikor a Gépek viharában című Szabó Lőrinc vers zárlata kapcsán – „(…)Mit akartok itt, / szörnyű madarak? Akármi a vég, / nem ti hozzátok: csak bombáitok / szakadhatnak ránk, s könnyebbé teszik / a gyűlöletet!…” – azt elemezgeti, hogy itt a „lírai mi engedi át magát felszabadultan a gyűlöletnek. Lehet gyűlölni. Eddig nem volt egészen könnyű, de mostantól könnyebb. És ez az érzés örömteli.” Szabó Lőrincnek egyébként annak okán is bőséggel kijut Zoltán Gábor jól irányzott, pikírt megjegyzéseiből, hogy 1944-ben keltezett írásaiban rendre amiatt panaszkodik a bombázásokra, hogy azok megriasztják Cili cicáját. Így az abszurd antológia szerzője: „Nem véletlenül tartózkodik tehát Cila a teraszon a bombázáskor: gazdája akaratából kerül oda. Kísérleti állatként kell jelen lennie, hogy a költő megfigyelhesse a légitámadásnak a teremtményekre gyakorolt hatását, aki azáltal, hogy módja van egy másik lényt számára nemkívánatos helyzetbe kényszeríteni, előállt reakcióit vizsgálni, hatalmi helyzetbe hozza magát, enyhítve saját kiszolgáltatottságának kellemetlenségét. Ez a mechanizmus emlékeztet Szabó Lőrinc több más állatos és szerelmes versére is.” Az imént említett attitűdök ellenpontjaként Zoltán nem mulasztja el megemlíteni a kockázatvállalásra is kész, emberséges hozzáállás példáit sem – többek között Possonyi Lászlóét, aki a Vigília főszerkesztőjeként a máshol nemkívánatosként kezelt zsidó szerzőknek is megjelenési lehetőséget biztosított. És azt is kész állásfoglalásként értelmezni, ha valaki 1944-ben egyáltalán nem írt verset, mint például Pilinszky János, Füst Milán, vagy Szép Ernő.

Az Erdély és Balaton című fejezet a már említett Szabó Lőrinc-vers zárlatát használva mottóként – „nyávogva lapul lábamhoz Cila, / és Erdélyt látom és a Balatont” – arra sorol példákat, amikor a költő, miközben ember- és poétatársaik halálos veszedelemben voltak, és körös-körül dúlt a háború, erről tudomást sem véve fabrikálta a tájleíró verseket. Takáts Gyula tájlírája kiváltképp a bögyében van Zoltán Gábornak, lévén, hogy 1944 történéseinek eléggé sajátos módon, és akkor is jelentős fáziskéséssel sikerült elérniük a pannon költő ingerküszöbét: „Egyszer a házat, ahol a költő élt, egy repülőgépről végiggéppuskázták. Valószínűleg vadászgépek támadták a bombázókat, légi csata dúlt a Balaton fölött, miközben Takátsék ebédhez készülődtek. A terített asztal körül mindenki sértetlen maradt, és abból a boroskancsóból sem folyt ki minden bor, amit találat ért, az ital egy részét meg lehetett menteni – ezt az epizódot csak egy kései interjú során mesélte el Takáts Gyula.” Ebben a fejezetben az ellenpontot a Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona Tüzes cipőben című meomárjából vett idézetek képviselik, amelyek részletesen taglalják, „milyen kéjes izgalommal vetik rá magukat a környékbeli keresztények a zsidójavakra”, és hogy miként vált Kun páter afféle celebbé a felsőbb rétegek nőtagjai körében a Balaton mellékén, valamint Illyés Gyula négysorosai, aki nem a pannon idillt keresve, hanem bujdosóként töltött időt ’44-ben a magyar tenger környékén.

Az Olyan az Úristen abba enged betekintést, milyen istenes versek íródtak a vészterhes 1944-es évben. Ez a fejezet hangsúlyosan tiszteleg Possonyi László szerkesztői munkássága előtt, a negatív pólust pedig a nyilas lapokból tallózott darabok mellett olyan költemények képviselik, mint például a Föltámadásról zeng a dal ma Mécs Lászlótól, amely a tavasz apropóján a nagybetűs Jóság forradalmát, egy „garázda érdek-csoport” és az „önzők uralma” végét ünnepli – röviddel a sárga csillag viselésének kötelezővé tétele után. E fejezet egyik érdekessége, hogy ízelítőt nyújt abból is, milyen verseket közölt Erdős Péter, a leendő popcézár – tizenkilenc évesen, a Vigíliában. A Jár a szerelem szörnyű malma Radnóti remekművei, a Hetedik ecloga és a Levél a hitveshez, valamint az Orpheus az Alvilágban című pompás Szerb Antal-szonett erényeit ellenpontozza a szerelmi líra 1944-es termésének nem egyszer kínosan naiv darabjaival. Zoltán Gábor iróniája kiváltképp Bárány Tamás szerelmi költészetén talál fogást, akinek itt idézett művei bizonyítják, hogy háború idején bizony nem csak a múzsák, de a feromonok sem hallgatnak. Zoltán a Sóhajtás című Bárány-opus elemzését például ilyen zárlatra futtatja ki: „Egyértelműnek látszik továbbá, hogy a nőstény nem közönyösen tűrte a hím egyed munkálkodását, az aktus alatt annak rendje és módja szerint felizgult, utána viszont lecsillapodott, megnyugodott, következésképp a hím jól végezte dolgát. Minderről a hím, utóbb többes szám első személyben számol be, ami ritka, de nem érdektelen módja a szexuális tevékenység megverselésének. A költő nyelvtani értelemben is megosztja élményét a közönséggel: az történt, hogy jól megdugtuk.”

A címét Vas István egyik verséből kölcsönző Haza? / Ha-ha! című rész ismét komolyra fordítja a szót, és nem csak olyan ismert költők az 1944-es valóságot pontosan megragadó verseiből szemezget, mint Illyés Gyula, Kassák Lajos, Vas István, Áprily Lajos, Komlós Aladár, Dutka Ákos, vagy Sárközi György, de (ma már) kevésbé ismert alkotók munkáiból is szemléz, mint a Nyugat első nemzedékéhez sorolt Nagy Zoltán, a munkácsi bujdosását klasszikus versekből merített vendégszövegeket is használva megverselő Győry Dezső, vagy a magyar avantgárd mára már szinte teljesen elfeledett, kiváló képviselője, Urr Ida. Zoltán Gábor szemlátomást azzal is tisztában van, mikor túl szűkösek a kizárólag 1944-es keltezésű versekből tallózó vállalkozás keretei – így nem mulasztja el érdemeinek megfelelően méltatni Pásztor Bélát sem, aki 1943-ban veszett oda valahol Ukrajnában, munkaszolgálatosként, és Weöres Sándor alkotótársaként járult hozzá a magyar költészet megújításához, tragikusan rövidre szabott élete során is impozáns, emlékezetes életművet hagyva hátra.

Zoltán Gábor abszurd antológiája tehát alapos és bőséges, számos továbbgondolásra érdemes nézőpontot felvonultató válogatást nyújt az 1994-es év versterméséből, mielőtt a Weöreshez visszakanyarodó, rövidségében is remekbeszabott (hátravetett mottó)-ban valóban katartikus befejezéssel zárná le a kötetet. Zoltán arányérzékét dicséri, hogy remek ritmusban váltogatja a nyilas lapokból idézett klapanciákat az igazi klasszikusokkal, valamint a kevésbé ismert költők emlékezetes munkáival. A kötet, tárgyát tekintve talán meglepő módon a humornak sincs híján – Zoltán Gábor elemzései ugyanis gyakorta pompásan parodizálják a kevésbé sikerült irodalom tankönyvek passzusait, valamint megkérdőjelezhető pályaalkalmasságú irodalomtanárok elemzéseinek stílusát.

(Zoltán Gábor: Szép versek 1944. Abszurd antológia. Kalligram, Budapest, 2020.)