Jajjjjjjjjj!
Akkor is jaj, ha tudtuk, hogy egy hosszan tartó betegségnek vetett véget a halál. (Amiből, bíztunk, hogy mégis felépül, s ismét oszlop-vállára veszi a magyar és magyar-zsidó kulturális élet szépségeit és nyűgeit – avagy: szépséges nyűgeit.)
Roppant képgyűjteménye és virágai között vajon mire várt, megbékélve a sok-sok közéleti és kulturális viaskodás után?

Ebben a szinte békés állapotában beszélgettünk elmélyültebben utoljára. Lehet, a beteggel szembeni udvariasságból is, arra nógattam, hogy ne hagyja el magát: térjen vissza a szellemi kűzdőtérre, ha másért nem, azért, mert az tart életben és egészségben. S utolsó találkozásunk alkalmával – visszakereshetően (én is az interneten ellenőriztem) – 2019. november 6-án, amikor éppen ama „rendszerváltó” küzdelmek emlékét idéztük fel, mi, a MAZSIKE alapítói, zsidó rendszerváltók. A pódiumon, s az azt követő beszélgetésben is arra figyelmeztettük egymást, hogy írjuk meg emlékeinket. Különösen azért – ezt a közönség előtt is szóvá tettük –, mert ennek a magyar zsidó történelem szempontjából fontos mozgalomnak, intézménynek nincs archívuma.

Remélhetőleg – bár … – Hernádi Miklósra, az esszéistára, fordítóra, műkritikusra, sőt: regényíróra (amit megfelelő recepció híján hagyott abba csalódottan) emlékezni fog az úgynevezett egyetemes magyar kultúra. Mi – „partikuláris” – zsidók a ritka, a magyar kultúrában nevet, rangot kivívott író pótolhatatlan veszteségét siratjuk, aki az univerzális világban felhalmozott karizmáját és tiszteletét az újraéleszteni kívánt zsidó kultúra életre lehelésébe fektette.

Ő volt a Szombat alapító szerkesztője, majd egy másik, az egyéniségének megfelelőbb, mívesebb és politikamentesebb periodika, a Kommentár elindítója.
Mint a Múlt és Jövő szerkesztője, tanúsíthatom: nem lehetett olyan megbízást adni, amit ne vállalt volna el, ha érdeklődését fölkeltette (főképp a képzőművészet tartozott ide), s ne teljesítette volna ideje és energiái maximális mozgósításával.

Miklós, ha megengeded, nemcsak tőled búcsúzom, hanem a nemzedékedtől is. Oly megvilágosító a születési dátumod. Nem, és mégis átélted a holokausztot. (Randolph L. Brahamnak nem csak tanítványi barátja voltál, de fordítóként, szerkesztőként oroszlánrészt vállaltál abban, hogy roppant műve, A magyar holokauszt I-II. magyarul megjelenhessen, s a közbeszéd, s talán egyszer a köztudat kitéphetetlen része legyen.)

Az a nemzedék megy el, amelyet (Berkovits György, Székhelyi József halála alkalmából) a „holokauszt krátere peremén született nemzedéknek” neveztem, s amelynek távozta után – párhuzamban a nagyokéval (tavaly Heller Ágnes, Konrád György, Ungvári Tamás) – még üresebb lesz a szellemi tér, amelynek megtöltésére vállalkoztunk 1988-1989 izgalmas, reményteli fordulóján – és amelynek reményteleségbe hanyatlását megélni szintén megadatott nekünk.

Ha valami felemelő, megkönnyebbítő lehet egy halálban – az az, hogy ezt már nem kell tovább éljed-szenvedjed.
Műved, jóakarásod itt maradt. Mint barátod, harcostársad ígérhetem: a virágot, amit elültettél (ahová portrédat is beállítottam, megérezve a pillanat tragikumát), nem engedem elhervadni.

János (a Kőbányai)

Hernádi Miklós a Múlt és Jövőben