Lényeges és igencsak tanulságos jelenséggel állunk szemben Hernádi Miklós barátunk (és harcostársunk) távozása űrjére döbbenés dermedtségében. Miközben a hivatalos nagymédiumok hallgatnak (ez az igazi halál?), addig azoknál, akik eleven kapcsolatba kerültek felejthetetlen egyéniségével, elemi erővel tör fel a hiánya – keveredve a felelősségre döbbenéssel (ide tartozom jómagam is) –, hogy utolsó idejében nem látogatták, s nem búcsúztak el tőle személyesen, ahogy megérdemelte volna mind a búcsúzó, mind az elbúcsúztatott. Mindez oly leleplező képet nyújt az úgynevezett hivatalos és a magán médiumok közötti roppant távolságról. Fel is veti, hogy mit értünk, s miért „hivatalos” alatt, vagy inkább: milyen alapon alakoskodja annak magát– miközben a magán-emlékezetben felemelkedik a gyász azzá, aminek rendeltett – a katarzis útján történő föloldódásba. A másik létezésbe vezető úton, az emlékek útján való halhatatlanságba.
Az ember nem magányosan sirat valakit, hanem a bánatban is támaszt nyújt, vagy nyújtana, ha ezt közösségben teszi. Ezért kerestem – hol máshol mint az interneten – ki osztozik veszteségemben? Egyedül Zöldi László – egykori szerkesztő kollegája az Élet és Irodalomban – írt méltó nekrológot személyes blogjában. („Hernádi Miklós sírkövére”, Média napló).
E keresés közben bukkantam Miklós  rólam szóló cikkére, amit annak idején nem olvastam, vagy legalábbis nem emlékszem rá, s most az újdonság erejével hatott: micsoda bizonyosság, hogy igenis él. (S ezért remélhetőleg odafönt olvassa a jövő héten megjelenő könyvemet – hogy ha majd én is odaérkezem, ugyanilyen kedvesen az orrom alá dörgölje, hogy mi a véleménye az általa recenzált és kommentált könyv folytatásairól és befejezéséről – egy hasonló stílusú-műfajkevercsű, de mindenképp utolsó gyűjteményemről e tárgyban.)

Boris János levelét és megemlékezését – Jeszenszky Gézáé után (aki már mozgósítja emlékeit egy hosszabb írásra) – muszáj teljes terjedelmében közölni. Ez is katarzis-segítő, ez is oldja a fájdalmat.
Igen, mi blogok marginalitásában “magán” emlékezők, legyünk mi – nem a hivatalos – azok a médiumok, akik kiszabadítják a magányból (karanténból) a saját eredeti tapasztalataikat, élményeiket és eljutnak mindazokhoz, akiket az emlék-idézés a az igazi gyászmunkához segít. Legyünk ílyen módon kiválasztottak, akiket a Miklós nyújtotta szellemi párbeszéd, szolidaritás, intellektuális hatás más, jobb. sokszínűbb emberré, intellektussá alakított. Legyünk mi a halhatatlanság letéteményesei, törjük össze a csend elszigeteltségét, barátunk átalakult minőségbe emelkedett és szervesülő életéért.
És a magunkéért, akik még idelent várjuk ítéletünket

Kedves János,
Olvastam megható visszaemlékezésedet Hernádi Miklósról a Múlt és Jövő hírlevélben. Tőled értesültem Miklós haláláról, amely szörnyen megrázott, hiszen megint olyasvalaki távozott, akivel egy időben szorosan egybe fonódott az életünk. Jeszenszky Géza emlékeit is elolvastam közös utazásukról. Egyetemi éveink alatt és utána szoros barátság fűzött össze bennünket. Sok. időt töltöttünk együtt, rendszeres látogatók voltunk egymás otthonában, amikor együtt gitároztunk, zenét hallgattunk–akkor lettünk mind a ketten jazzrajogók–új könyvekről beszélgettünk, és persze lányokról, az életről, a jövőnkről. Nekem is vannak valahol fényképeim az egykori közös tanszéki kirándulásokról, erről-arról, amelyeket elő fogok keresni. Egy évben és egy hónapban születtünk, én nem egészen két héttel voltam „idősebb” nála, bár ő egy évvel előbb kezdte az egyetemi tanulmányait nálam. Rengeteg dologról beszéltünk, de sajátos módon a zsidóság, és mi viszonyunk hozzá nem volt túl gyakori téma közöttünk. De akkor, a 60-as évek vége felé, a 70-es években valahogy legtöbbünk, nem lévén vallásos, etnikai és kulturális örökségnek tekintettük a magunk zsidóságát, ami akkoriban nem volt „téma”, sőt inkább tabuizált téma volt (de ezt te jobban tudod nálam), így aztán nekünk sem állt az érdeklődésünk középpontjában. Annál fontosabb lett később, különösen Miklósnak. Sajnos a későbbi években találkozásaink ritkultak, de kapcsolatunk az utolsó évekig megmaradt. A betegségéről nem tudtam.
De nem pusztán a fecsegés kedvéért rabolom az idődet, hanem mellékelem azt a rövid búcsút, amit Nádori Lídia kérésére én írtam a Magyar Műfordítók Egyesületének honlapjára és Facebook-oldalára, hiszen Miklós többek közt műfordító is volt, és az egyesület meg akart emlékezni róla, talán érdekel.
Üdvözlettel:
Boris János”

Boris János megemlékezése Hernádi Miklósról