Itt a tavasz, március, apám (98.) születésnapja – kezdődik a temetői „szezon” a húgommal és nagyobbik unokaöcsémmel. Lehúzzuk a védő plasztik huzatot szüleink sírjáról, lemossuk a köveket, arrébb kotorjuk az avart – utána ebéd apám kedvenc kifőzdéjében (Frici papa), ahol az idősebb pincérek még emlékeznek rá. S otthon: kávé koch, apám születésnapi süteménye, amit minden évben megkapott, egyedül bergen-belseni, nem egészen maga választotta – de az odamenet útiköltségét a magyar állam fizette – tartózkodása alatt nem. (Vágta a húgom szemébe, amikor öregkori cukrára hivatkozva abba akarta hagyatni vele ezt a sok káros kalóriát halmozó tradíciót.)
A családi (a Klauber) szerény síremléken sorolódik a család holokauszt áldozatainak a neve egy márványlapon. Nagymamám – szintén itt nyugszik – állíttatta, miután évekig kutatta, hirdette – hátha valahonnan előkerülnek – az összes lehetőséget, míg végül tudomásul kellett vennie, hogy „munkaszolgálatra” behívott családtagjait elnyelte a gyilkos gépezet, amelyet évtizedekkel később soának, vagy holokausztnak tituláltak. Egyedül apám idősebb bátyja, Pista (augusztus 20-án született, azért nevezték el az itt fekvők a magyar állam alapítójáról), akire állítólag hasonlítok, s a második nevemet is tőle kaptam) mellett szerepel helyhatározó tudás: UKRAJNA.
Ott veszett el, vagy eufémikusan: „onnan nem jött vissza”. Most ez a halványuló, töredező információ mennyire más jelentőségben, aktualitással izzik fel – és késztet elgondolkozásra „múltan s jövendőn”. (A húgommal el is határoztuk, hogy felújíttatjuk az emléket, ne halványuljon tovább, noha a feliratnak csak mi leszünk sebesen rövidülő ideig az olvasói.) (Mint az irodán közölték, új márványlapot kell rendelni, s a régi köveket majd be- visszaforgatják a sírba.)
Hiszen, Gergely Ágnes lényeglátó szavával, e hely szellemét közvetítve: “Az élet csupa jelbeszéd – a halál álmosabb”
Pedig:
“Ne hidd, hogy jobb a semminél
egy puszta számadat.
Itt éltél. Több vagy holtan is,
mint Kozma utca 6.”