2023. június 29. és szeptember 15. között.

Csak kicsit kell lejjebb ereszkedni a Radnóti Miklós megénekelte gépmadár horizontról, hogy elénk táruljon: Magyarország történeti tájképén elkülönülő, saját entitással és nyelvvel bíró népcsoportok, eltérő viseletet, kultúrát reprezentáló etnikumok egyvelege tartósult majd egy évezreden át. Egy Kárpát-medencényi bábeli zűrzavarból formálódott itt az idők során egy olyas olvasztótégely, amely fogalmat elorozhatjuk a történelmileg sokkal fiatalabb tengerentúli formációtól.

Szoktunk volt emlékezni – mert hisz’ tanultuk –, első királyunk Imre fiának hagyott intelmei egyik sorára: „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő, … [ezért] a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad. De a gyakorta elhagyott folytatás is megszívelendő: „Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.” A királyi, államkormányzati akarat és az általa moderált köznapi élet interakciói egy évezred során ciklikusan változtak. Időnként az együttélésre sarkalló norma érvényesült, máskor meg a fenekedő egymás ellenére boldogulás ambíciója.

Az évszázadokon át latin „munkanyelven” kormányzott Natio Hungarica hétköznapjaiban a közrendű magyarok, kazárok, besenyők, kunok, jászok, horvátok, szerbek, szlovákok, morvák, szászok, németek, ruszinok, értelemszerűen használták szűkebb-tágabb saját közösségükben az anyanyelvüket. Idő múltával leginkább a napi szót értéshez óhatatlanul kívánatos legközelebbi szomszéd(ok) nyelvében lettek járatosak – különösebb iskolai rásegítés nélkül is. A maga természetességében volt ez sokfelé a szeretem/nemszeretem egymásmellettiség praktikus hozadéka. Az „azt kell tudjad, hogy ki vagy!” mindenkori egyéni identitás-korparancs tisztázható-e, értelmezhető-e egyidejű – s alkalmasint változó – közegbe helyezés nélkül? Különösen egy többnyelvű, többféle kulturális tradíciót és szokásrendet hordozó társadalmi környezetben.

Nem volt ez másként Vácott sem, ideértve az emlékező kiállítás fókuszába helyezett zsidóság e térségbe települését is. Ha mégis különbséget akarunk tenni, két sajátosság említhető. Az egyik, hogy a zsidóság szétszórattatása már közel egy évezrede zajlott a magyar államalapítás idején, az akkoriban belakott világ legkülönbözőbb irányába, s ez csak áttételesen köthető az Eurázsiát karakteresen formáló, különböző népvándorlási hullámokhoz. A másik az, hogy esetükben többnyire nem egy népcsoport közös mozdulásáról – kirajzásáról, megtelepedéséről – volt szó: ma úgy mondhatnánk, hogy egyéni (családi) migránsként kértek bebocsáttatást a kontinens különböző helyein. Források tanúsítják, hogy a ma Dunántúlként számon tartott ókori Pannóniában már fellelhető kisközösséget képező nyomuk is. Ezek között volt – mai nevükön – Szőny-Komárom, Esztergom, Aquincum, Dunaújváros, Sárvár, Pécs, Szombathely.

A magyar királyság területén 1050 környékén már zsinagógát is működtető közösség volt Esztergomban. Főként püspöki székhelyek adhattak engedélyt megtelepedésükre. E kritérium szerint az akkor már szintén püspökváros Vácott is vélelmezhetünk zsidó jelenlétet, (ám ez csak a közeli Esztergom inspirálta lokálpatrióta kivetítés a Duna innenső oldalára). A rákövetkező évszázadokban is az európai mintázat szerint követték egymást a toleránsabb, beengedő, és a kitiltó időszakok. Volt, hogy itt is megkülönböztető jegyek viselésére kötelezettként voltak megtűrtek, s volt, hogy királyi oltalomlevél garantált számukra közösségi autonómiát, hasznosnak tekintett szolgálataik okán. A második államalapítónak is hívott IV. Béla 1251-es kiváltságlevelét mindmáig „a zsidóság aranybullájaként” tartják számon.

Szórványadatok szerint később is ugyanez a „hol volt, hol nem volt” esetlegesség folytatódott e tájon. Nemcsak a „három részre szakadt ország” időszakában, hanem az ún. török idők után következő évszázadban is. A korábban elszenvedett népességfogyás pótlására az 1700-as időkörben módszeres, kedvezményekkel kecsegtető. „invitáló” betelepítés zajlott – főleg német nyelvterületen honosak közül, miközben már megindult ugyanonnét a (többnyire askenázi) zsidóság intenzívebb Kelet felé áramlása, így a korabeli Magyarország irányába is.

A Rákóczi-szabadságharcot lezáró Szatmári béke után az alkalmankénti országos zsidó összeírások még csekély számú (3–9) Vácon megtelepedni engedett zsidóról tudósítanak. Így az egyéb adóösszeírásokban időnként feltűnő Judengasse elnevezés inkább korábbi időszak hagyatéka, – emlékezve egyben valamikori ittlétükre. A kevesek közé tartoztak az ún. Hofjuden-ek, akik a püspökség haszonbérlőiként működhettek a városban. Ennél többen lehettek – főként piaci napokon – azok az iparosok, árusok, utazó kereskedők, akik reggeltől a koradélutáni órákig átléphettek a városkapun. Ők részben a térség protestáns felekezetű(!) nagybirtokosainak uradalmaiból érkeztek, részben Vác járóföldnyi távolságú községeiből. Utóbbiak közül lett a 18–19. század fordulójára Kosd (Cselőtepusztával) – közelsége és ottani számosságuk okán – Vácnak mintegy zsidó „előfalva”.

Innét már nem nagy időugrással csöppenünk a reformkorba – mondhatnám a magyarhoni zsidóság krónikájának új fejezetébe –, Vácott is. Egyik határkő az 1840. évi XXIX. törvénycikk, mely – a bányavárosok kivételével – országos szabad lepelepedésükről, „polgári teleknek szabad szerezhetéséről”, (városi) ház bírhatásáról és iparűzési jogosultságukról rendelkezik. Egyben kötelezi a hitközségeket felekezeti anyakönyv vezetésére. 1841-ből már fennmaradt a „Váci izmaelita közösség” pecsétnyomata, az első városi rabbi, Neumann Adolf. Egy évtized múltán 1852-ben (Veresegyházig nyúlóan) tíz község hitsorsosainak gyülekezete tartozik ide. Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc után a honvédseregben szolgált váci illetőségű Mózes hitű hősi halottakról emlékeznek meg a leírások. Mindezek mellett hiába foglalta törvényébe az 1849. évi népképviseleti országgyűlés július 28-án a zsidók polgárjogi emancipációját, az éppúgy fuccsba ment a bő két héttel későbbi világosi fegyverletétel okán, (1849. augusztus 13.) mint a függetlenség, az állami szuverenitás, ide értve a belső szabadságvívmányokat is.

Egyvalami azonban megmaradt, illetve folytatódott az ún. Habsburg neoabszolutizmus évtizedei alatt is. A korabeli helyi közbeszédben szokás volt „öt az egyben” emlegetni Püspökvácot, Káptalanvácot, Magyarvácot, Németvácot, és – a Mária-Terézia idején újra a civitas részévé lett – református Kisvácot. E „részönkormányzatok” közé tagolódott a helybéli zsidó közösség. Nem csupán formális autonómiája okán, hanem azért, mert korábban két kézen megszámolható jelenlétükhöz képest a nekilendülő iparosodás és a polgári városiasodás mellőzhetetlen formálói lettek új beruházásokkal, iskola- és cégalapításokkal, valamint a vele járó kereskedelmi-szolgáltatási árupiac bővülésével. Az akkori idők „haladár/maródi” vitájában ezeket tartották a korszerűsödés húzóágazatainak. Adatszerűen: a megtelepedés szabadságát hozó 1840-es évtizedben 100 körüli számuk két évtized alatt megsokasodik, az 1860-as időszakra 500 körüli a Vácott honos zsidók létszáma.

Ezt követte azután már a kiegyezés évében újra napirendre vett, az Országgyűlés által elfogadott és király által szentesített ún. emancipációs törvény. „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.” (1867. évi XVII. tc.) A kodifikált állampolgári egyenjogúsítást bővítette az 1870. évi ún. városi törvényben bevezetett virilizmus intézménye, mely a legnagyobb adófizetők köréből kínált lehetőséget meghatározott számú tagot delegálni a városi képviselőtestületbe. Közösségi jogosultsággá intézményesült nem csupán a város gazdasági-kereskedelmi, hanem építészeti, infrastrukturális és kulturális életének formálása is (A kiállítás tablói többfajta pillanatképet villantanak fel a város dualizmuskori mindennapjairól, a gyáralapításoktól a Múzeum létesítésig, és az egyleti, közösségi társasélet bővülő formaváltozataiig.)

Ugyancsak a kiegyezés utáni években zajlik – országos viszonylatban is – a magyarországi zsidó közösségek „belső” eldifferenciálódása, s jönnek létre a neológ/kongresszusi, a korábbi „hitszertartási elveikben” a tradíciókhoz inkább ragaszkodó ortodox és az ún. status quo közösségek. Az 1864-ben felavatott – ma felújított állapotban látható – neológ zsinagógában már magyarrá lett az igehirdetés nyelve, merthogy e körben volt a legerőteljesebb a nyelvi-kulturális betagozódás. A közbeszédben „boldog békeidőknek” is hívott 19/20. századforduló évtizedeire a váci zsidóság száma közelíti – majd túllépi – a 2000 főt, miáltal a katolikusokat követőn övéké lesz a város második legnagyobb felekezete. Tegyük hozzá, hogy a korszak szabadelvű miliőjében általánosnak mondható szekularizálódás közepette, az állami közszolgálati posztokon való hivatalvállalás, vagy a gyarapodó – király által adományozott – nemesítés is ösztönözte a kikeresztelkedést, illetve az asszimilációt. Ahhoz hasonlóan, ahogy azt a – kezdő literátor korában Vácott fegyházlakó –, később a politikai közéletében is aktív szerepet játszó „sztáríró”, a Franz Herzog-ból honosító Herczeg Ferenc igényelte: „Kapás ember lehet sváb vagy tót, kultúrember azonban Magyarországon csak magyar lehet.” S közben már a „gyorsuló idő” jelenségét is érzékelhetjük: a Kárpát-medencébe korábban érkezett etnikumok, nemzetiségek esetében a „magyarosodás” több évszázadon át zajlott, a zsidóság jó része esetében ez – az ország polgárosodásával részvételi kölcsönhatásban – egy-két generációváltással bekövetkezett.

Az évszázaddal ezelőtti nagy háború végétől datálni szokott „rövid 20. században” az előbb mondottak ellentétével folytatható a történet. A Horthy-korszak kormányzati rendszere kezdettől elvetette a dualizmus évtizedeinek integrálódást ösztönző, szabadelvű-befogadó társadalompolitikai gyakorlatát. A helyébe lépő keresztény-nemzeti „korszellem” a szűkkeblű ideológiai alapú kirekesztést, az 1930-as években kormányzati stallumot viselők szóhasználatával élve „a magyar öncélúság” programját hivatalosította.

A közoktatás kényszerűen egyszerűsítő ismeretközvetítése okán mindmáig „három zsidótörvény” állandósult a közgondolkodásban. Közben rendre újjáéled a vita arról, hogy az államhatalmi akaratot kifejező diszkrimináció „sorsszimfóniájába” illeszthető-e nyitányként az 1920. évi numerus clausus törvény. Nos, a „társadalmi őrségváltásnak” elkeresztelt zsidótlanítási manőverek keretében 1942. márciusáig 21 (!) „zsidótörvényt” kodifikált a magyar országgyűlés, melyek az érintettek gazdasági, egzisztenciális megrövidítését, közéleti szerepvállalásának korlátozását, majd ingatlan és ingó vagyonuktól való megfosztást szolgálták. E törvényekhez társítva – különböző létszférákra célzottan – 1944 végéig további mintegy 350 kormány- vagy tárcarendeletet hirdettek ki. Ezek közel egyharmadát (120-at) Sztójay Döme kabinetje öt hónap alatt foganatosította az ország 1944. március 19-i német megszállása után. Mondhatni nem telt el munkanap a diszkrimináltak életállapotának ismétlődő csonkolása nélkül. Heltai Jenő 1944. július 1.-i naplójegyzetében szinte már „hiányérzetét” teszi szóvá fanyar iróniával: „Mivel néhány nap óta szünetelnek a rendeletek, mára vagy holnapra várjuk az újakat.” A megbélyegző csillagozást a végjáték részeként követte a gettósítás, a tehervagonokba tuszkolás. Az elhurcoltak többsége számára Auschwitz életük végállomása is lett. Hat hét alatt deportálták a magyar vidékek zsidóságának szinte egészét a náci halálgyárba. Az ország akkori határáig a magyar polgári igazgatási adminisztráció, a csendőrkerületi és vasúti szolgálati állomány tevőleges közreműködésével.

Vácott is az – előbb csak hívószavakkal jelzett – „országos menetrend” érvényesült. Karay Kálmán polgármester Pest megye alispánjának megküldött 1944. május 31-i jelentése szerint ezen időpontra a kijelölt városi gettóban „1701 helybéli és 188 vidéki zsidó nyert elhelyezést,” de a járási szolgabíró előzetes értesítése szerint összesen „623 térségbeli zsidónak a váci gettóba történő átköltöztetése várható”. Négy hét múlva – 1944. június 28-án – ugyanő polgármesteri határozatban vonta meg azonnali hatállyal kereken félszáz váci iparos, kereskedő – pék, nyomdász, szabó, építőmester, stb. – iparengedélyét, melyeket azután „őskeresztény származású önálló iparosok, kereskedőknek” adtak tovább. Ma 79 éve pedig az egyik legrégebbi magyar vasútállomásról indultak el a szerelvények közel 2000 számkivetettel Monor irányába, hogy onnét július folyamán folytassák utolsó útjukat az Endlösung helyszínére. 1945-ben alig egytizednyi (200 körüli számú) Vácról elhurcolt túlélő érkezett vissza, de a következő évtized végére már alig maradtak egy tucatnyian a városban.

Napjainkra a neológ zsinagóga, az ortodox temető, az új zsidó imaház, a vasútállomás előtti néhány botlókő, vagy itt-ott a felújított kerítésekbe illesztett O&R monogramos tégla (Oberländer téglagyár) emlékeztet valamikori ittlétükre. Ezért is fontos a Horváth M. Ferenc levéltár-igazgató úr által gazdag tartalommal megtöltött mostani kiállítás. Nagyobb vidéki városaink közül Szegeden, Pécsett és Szombathelyen őrzik, kutatják régebb óta módszeresen múltjukat. A Vác léptékű helyek közül Pápán és Gyulán volt-van hasonló emlékidéző rendezvény.

Ám maradt utánuk egy sajátos hagyaték is. Az elmúlt másfél évszázadban hány tucat kifejezést honosítottunk az askenáziak jiddis nyelvéből, a magyar közbeszédbe: hapsi, hadovál, haver, jampec, kibic, kvaterkázik, lejmol, slamasztika, simlis, smucig, sóher, szajré, smasszer. Az én generáción a hatvanas-hetvenes években „nem tudja, de teszi” természetességgel fűszerezte e szavakkal mondatait. S lehet, hogy Önök között is van, aki folytatni tudja a szószedetet. Unokáim már nem biztos, hogy értenék ezt az argót, mint ahogy én se mindig értem egymás között használt mai szlengjüket.

Memoár és irodalmi olvasmányélményeinket, s csak az e tárgyú magyar filmeket még hosszabban tudnánk sorolni. A nyitószavak végéhez közeledve, utóbbiak egyikéből hívható ide korfestő jelenetet. Az ezredfordulón (1999) bemutatott történelmi filmben, A napfény ízé-ben hangzik el az emblematikus mondat. Az 1928-as amszterdami és az 1932-es Los Angeles-i olimpiai bajnok magyar kardcsapat tagja, Petschauer Attila esetében már hezitálnak, hogy 1936-os berlini olimpiára készülő kardvívó válogatott tagja lehet-e. „Az, hogy valaki magyar zsidó, még nem elég ahhoz, hogy a legjobb legyen. Ahhoz kereszténynek is kell lennie.” S midőn ez behívóparanccsá realizálódott, az már rézbányába, aknaszedő munkaszolgálatra, vagy éppen gyalogmenetbeli felkoncolásra volt érvényesítve. A magyarhoni keresztényszocializmus múlt század eleji apostola, Prohászka Ottokár püspök keresztfia, Szerb Antal mindmáig releváns olvasmányként írhatta meg 1934-ben Magyar irodalomtörténetét. Tíz évvel később már sem katolicizmusa, sem munkássága nem volt elég ahhoz, hogy korabeli „magyarságigazolványként” elfogadják.

A kiállítás ilyen értelemben – címére visszautalva – próbálja kinyitni a befordított zsalugátereket, kitárni az ablakokat, melyeken keresztül bepillanthatunk egykori mindennapjainkba. A valaha volt miénkbe, nagyszüleink, vagy dédanyáink korának sokfelől érkezettekként közössé lett életterébe – Vácott, és Vácon túl, „… míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja.”