De jó, hogy megint Izraelben lehetek – noha még mindig a háborúval körbeölelt kis országban. Még akkor is, ha a lassan fél éve tartó öldöklés-sorozat befejeződése egyre távolabb homályosul. Az alagút végén – s bizony nem csak képletesen – semmilyen reményt keltő fény nem dereng. Hanem annál inkább: bonyolult kacskaringóiból nyíló újabb és újabb járatain csak az a döbbenetes közelmúlt tárul fel szakaszosan, hogy milyen elképesztő energiával, s a fél világ anyagi befektetéseivel épült az a föld alatti purgatórium, amely Izrael létét hivatott csapdába ejteni.

S ez a roppant egérfogó, nem tervezetten, nemcsak a kis ország életét – túszaiét, katonáiét, gazdaságát, társadalmi békéjét: jövőjét – emészti-szippantja magába napról-napra követhetően, hanem az egész Glóbusét. A Glóbus – de különösen Európa, s szülöttei: (Észak- és Dél-)Amerika kulturális és erkölcsi fundamentumát, tartását nyeli el, ami – ha nem is olyan látványos, mint a harctereké – sokkal pusztítóbb, apokaliptikusabb hatást vizionál, mint ami a véres-romos frontokon látható-tapasztalható.

A művelt és humánus világ „azonnali humanitárius leállást”, tűzszünetet követel. A halálos áldozatok, szenvedő gyerekek képei mögé rejtőzve, szinte térdre esve elégítené ki a Hamasz-Sátán kénye-kedvét. Noha ez az oly nem akart, kikényszerített a háború – akár időlegesnek hazudott – felfüggesztése egyenlő lenne az izraeli túszok kiszabadítása ellehetetlenítésével, s a Hamasz-fenyegetettség végtelenségig prolongálásával.

Mennyiben egyenlő, azonos egymással a Hamasz és a gázai nép? Akár vita tárgya is maradhatna – noha sok jel, s szociológiai vizsgálat eredménye utal egybeforrottságukra.  Azonban egyetlen palesztin gyereknek, de felnőttnek sem fenyegetné az életét veszély, ha a világ hatalmai vették volna a kezükbe az ítélkezést az emberi értékeknek a 2023. október 7.-i Fekete Szombaton történt bestiális sárba-vérbe tiprása fölött. Helyettük inkább, a legnagyobb részt általuk Európából kiirtott-üldözött, vagy csak eltanácsolt népet löknék be a részben a (humanitárius segélynek alakoskodott) pénzükből épített katakombákba. Azonban a világunk so called zsidó-keresztény erkölcs és fundamentuma alatt kiásott verembe maga esett bele. (Hiszem,  a Fentlévő is foglalkozik az üggyel, ha nem is átlátszóan interpretálható beavatkozásokkal, sőt, éppen ellenkezőleg, a zsidó tanítás szerint az embernek „szabad akaratot” is engedve – akár a katasztrófájába rohanásnak is.)

Az oly végzetes áldozat/elkövető szerepcserét bizonyítja, hogy az ENSZ, még ha az USA félehúzott szájjal, s különböző figyelmeztetések kíséretében, de megvétózott felhívása a Szimhat Tórai háború abbahagyására szólít fel, amikor az izraeli hadsereg sok fiatal élet föláldozása árán már eljutott az egyiptomi határzónáig, ahová feltehetően – és két frissen kiszabadított által is igazoltan – a túszok, vagy csereszabatos tetemeik föllelhetőek, s nem különben itt, Rafah alatt, húzódik a kül(egész)világból áramló fegyver és muníció szállítmányok alagút-ütőere is.

Ahelyett, hogy:

A maga által ásott verembe most belezuhanó világ („nemzetközi közösség”) azzal foglalatoskodott volna, hogy követeli a sátáni merényleteket elkövető szervezettől, beleértve a mögötte álló társadalmat – Hitler mögött is egy társadalom állt –, hogy azonnal adják vissza a foglyokat Izraelnek, s vele az értük folyamatos és sokrétű izgalomban remegő-osztódó izraeli társadalomnak, s nemkülönben adják ki(föl) a terrortámadásért felelős Sátán-Hamasz vezetőit, hogy Hágában elszámoltathassák tetteikért. (Akár nemrégiben Milosevicsot és Karadzsizsot.) S nem különben a „nemzetközi közösség” az ún. közvetítők körmére nézett volna összevontabb szemöldökkel, hiszen Katarban  élnek a Hamasz vezetők luxus körülmények között mindmáig,  s főként katari pénzből épült, s valamint egyiptomi területen keresztül érkezett az építőanyag a gigantikus gázai  csapda fölállításához.

S ha kialakult volna a szereplők helyzetértékeléséből a narratíva iránya, akkor tettekben is megmutatkozó felszólítással mindezt el lehetett volna elérni. Nevezetesen azzal, hogy addig egy karaj vajas kenyér segély sem érkezik, amíg e kérések nem teljesülnek. Akár még némi figyelmezető flotta felvonulással is nyomatékosítani lehetett volna e sóhajt a gázai lakosságért aggódás svungjában. (Nem is spóroltak volna semmit – hiszen a flottákat néhány hétre a kibuc lakók és fesztiválozó fiatalok lemészárlása után úgyis ki kellett küldeni még messzibb vizekre, amikor már a kereskedelmi és üzleti érdekeik sérültek.) A tényeket is figyelembe vevő szereplő kezelésből következő epikai vagy drámai cselekvés folytán mind a gázai gyerekek élete, netán jövője válhatott volna biztonságosabbá (lehet megfosztva a szabadságtól, hogy az iskolában a Mein Kampf arab fordítását nyomják a kezükbe), s mind az izraeli társadalom – a Fekete Szombat vesztéségei és traumája a holokauszt örökségére ráépülve velük marad – foghatna végre a tényleges és politikai romeltakarításhoz, új túlélés stratégiák kidolgozásához – azonban a jelenlegi világ erkölcsi rendje is megúszhatta volna veszélyesen korrodálódó szerkezete összeomlását.

Mindehelyett Izraelt állították Hága szégyenpadjára, s kiáltották ki – igaz, szintén fundamentális tradíciókat követve – vérvádas bűnösnek. Újra fellobbantva a darabig szunnyadó antiszemitizmust parazsát – ha új nyelven és új kontextusokban is. S ezzel sorsát „sorstanság”sínére taszítva.

De jó, hogy e szembesülésre itt, a Szentföldön kerülhetett sor – a szent(igaz) földnek nemcsak a földrajzi, de teleologikus értelmében is.

És bizony de jó az is, hogy itt ért az a hír is, hogy Magyarország, ha oly marginálisan is, de kimaradt ebből a szégyenből. A magyar kormánynak ez a döntése örömmel s büszkeséggel tölt el, amelynek súlyt és  fényt a kontinensnyivel arrébb tartózkodás ad. (Mennyiben fedi le ez a magyar népet?  Ez ez messzire vezetne, nézzük csak a Mandiner e hír kapcsán megjelenő kommentjeit, vagy az ellenzéki (szoclib) sajtó lesújtó fanyalgását – kigondolta(m) volna: lelkemben „brüsszelezek” én is …)

Vajon mi az oka e – csak erkölcsinek számító, tehát a praktikusnál is fontosabb –  párt(ki)állásnak, amikor a láthatatlan, feltételezett jó pont osztó haverok Kína, Putyin Izrael ellen szavazott, a szintén pajtás Törökország most az egyik legádázabb palesztin (Izrael megsemmisítése) párti ellenség, s ha már … az egyetlen Izrael mögött álló hatalom szenátusi képviselőivel még Budapesten sem állnak szóba ….

Éppen egy ellenzékinek számító – NEM AZ!!!!!: más, több – tüntetésről ( https://multesjovo.hu/en/vezer-cakk/kobanyai-janos-szombatfogadas-a-hosok-teren )  ide esve: „Nem tudhatom”.