Kőbányai János: Karácsony koronavírus idején
Az ünnepek – Mihail Bahtyin után szabadon – azok az emelkedők a hétköznapok tengeréből, amikor az ember az el nem idegenedett énjét adja-éli: azt a princípiumot, akinek teremtetett. Nem a megélhetése, a ráerőltetett viszonyok foglyát, hanem a szabad és szereteten és szolidaritáson alapuló nembeli lényegét, ami olyan titokzatos akarat vagy elrendelés révén megkülönbözteti valamennyi élőlénytől – eddigi tudásunk szerint – az egész világegyetemen belül. Erre a felemelő különbségtételre már alig-alig figyelünk fel az ünnepeknek is a rutinba merevedett-intézményesült gépiességében. Lehet, a koronavírus fenyegetés pozitív hozadéka, hogy a karácsonynak erre az eredendő, s az eredet bukolikáját megérzékítő funkciójára ismét fény vetül. Amikor kénytelenek vagyunk nélkülözni az összes megszokott külsőséget és környezetet. S a legszűkebb szeretetteinkkel, vagy éppen magunkban éljük meg a pillanatot, hogy a mágikus dátum és csillagállás mit szabadít fel belőlünk? Emléket, érzést, élet-összegzést, s valami jövőképet, amibe beleszervesül mindaz az élmény és tapasztalat, amit a saját elbeszélésünkben eddig felhalmoztunk.
Erre azért is alkalmasak az évvégi ünnepek – a hanuka, a karácsony – mert az európai kultúrában itt megmutatkozik a „zsidó-keresztény” közhelyszerűen szajkózott azonosságnak az igazi értelme. A születés történetében (héberül hag ha nolad-nak, a születés ünnepének tudják, s ezért nevezik) – a nacareti Jehosua ben Joszéfében – egyszerűen elmondható ez a nem közös, hanem zsidó történet, amely szintén egy zsidó szellemi forradalom – a „kereszténység első 250 éve” (Ernest Renan) révén hatotta át a világ, de mindenesetre Európa kultúráját. (Martin Buber szerint a zsidóságban két szellemi forradalom zajlott le: a kereszténység, s a vele sok rokon vonást felmutató hasszidizmus.) (A hasszid jessivákban Szilveszterkor nem tanulnak,hanem társasjátékokkal szórakoznak – mert ekkor volt a brit milája – körülmetélése – aki nyolc nappal ezelőtt a betlehemi jászolban megszületett.)
Az ilyenkor a szószékekről fölolvasott, s esténként otthon olvasott evangéliumok bevezető versei hangütései ezt a szép és zavartalan egységet testesítik meg. S mert idén, ezen a hál’ istennek hamarosan véget érő, a mágikus születéstől számított 2020-as évnek sok dísztől, hámtól, cirkalomtól ragozástól lecsupaszított keretei között olvassuk ezeket az igéket, történeteket, közelebb kerülhetünk hozzá.
Mintha a csapások azért kaptuk volna, hogy a már ünnepektől is vészterhes gyorsasággal történő elidegenedésünket visszaterelje az eredetekhez, ama „tiszta forrásokhoz”, a történethez, amelynek legfelületesebb olvasata is egy olyan világ igenléséről –s ezért ünnepi kiemeléséről – szól, amely tökéletesen ellentéte mindannak, amiben élünk, sőt: ami ama születés óta 2020 éve a mai napig eltelt.
Hátra és előre lapozva – legalább ez esti – olvasmányunkban a Bibliában (az Ószövetséghez, főként a Próféták könyvéhez, és pathmosi Jánosig) váltig azt olvassuk, hogy a Messiás eljövetelét apokaliptikus idők előzik meg, ahol a Jó és Rossz méri össze az erejét, de a Megváltó eljövetele révén a Jó győz. Eljött –e s majd később visszatér, avagy minden megszakítás nélkül, folyamatosan várjuk, ahogy prófétáink – köztük a „amaz ifjú tanítvány rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat” – ígérték? Ez részletkérdés. Különösen akkor – a holokauszt ezek szerint nem volt az apokalipszis Messiást szülő betetőzése, ez friss és keserű felismerés – amikor ezt az évünket, s vele ünnepeinket ismét az apokalipszis tüzei nyaldossák.
Ha tehetjük valamilyen személyes szeretet – és szolidaritási gesztussal egyre több társunkat érjünk el az ünnepi – de az ünnepek idején magányba verten: rettenetes napokon. S persze őrizzük jobb (lehet, már közeli) napokra az egészségünket.
P.S. . A magunk részéről egy 1983-as betlehemi karácsony fölidézésével emlékezünk jobb időkről – hány éve volt, ezt ki se merjük számolni – s már tradícióként az ünnepekhez illő dalokat ajánlunk.
Ünnepi kínálatunkból:
 Legújabb lapszámunk |
 |
 |
 |
 |
 |