Sorry, this entry is only available in Magyar.

Úgy mentem el tegnap reggel az újra megnyílt, a koronavírus sokkja után minjánra kiéhezett zsinagógába, hogy megvan a repülőjegyem kedd hajnalra egy másik társaságnál. Háromszoros áron. Bizonyára meg kell fizetni azt, hogy vér van a pucájukban, s a csete-paté ellenére indítanak járatot. Ugyanis nem a Ben Gurion repülőtér van lezárva, hanem az odatartó légitársaságok mondják le járataikat. (A rabbi, sőt maga Föntlévő is – talán – megbocsátja, hogy a savuoti virágokkal feldíszített imateremből időnként kisunnyogtam a toalettre, hogy megnézzem az okos telefonon az ügyek állását. S dacára, hogy álláspontom szerint még néhány órát fent lehetett volna tartani a Ryanair jegyet, lemondtuk, s megrendeltük a Wizzairt. Az ügynököm figyelmeztetett, hogy a múlt csütörtöki orrvájkálós PCR teszt már nem játszik, s reggel ötre, a becsekkolás végső időpontjára, új teszteredménnyel kell rendelkezzek. Ugyanabból a mellékhelyiségből elkezdtem tárcsázni a labort is, amely állandóan foglaltat jelzett. Nem volt képem otthagyni a zsinagógát, különösen, hogy a tízparancsolatot olvasták-énekelték, s majd a több mint egy év alatt született gyerekek kaptak a nyitás alkalmát kihasználva héber nevet és vele áldást, s még a Cahalért (az Izraeli hadseregért) is elmondunk egy imát – soha aktuálisabb alkalmat. Már elmehettem volna, de még követtem a gyér számú ünneplőt a kiddusra az alagsori helyiségbe, ahol – szégyen ide vagy oda – magamba döntöttem néhány pohárka whiskyt. Milyen nagy előrelátásra vallott. Végre sikerült elérni a labort telefonon, ha sietek – mondták – kaphatok 12 óra alatt elkészülő leletet, ha nem, már csak 3 órásat, ami horror árat kóstál. Taxiba vágtam magam, s végighajtottam a ködös, esős Budapesten, miközben jól kipanaszkodtuk magunkat a sofőrrel. Éppen a labor ajtaját akartam kinyitni, amikor elért az ügynök telefonja: nehogy fölösleges költségekbe verjem magamat, mert a Wizzair is lemondta a járatot. (A fapados társaságok sajátja – Izraelben nincs más: az EL AL a koronavírussal csődbe ment – hogy nincs telefonszám, nincs információ, csak az algoritmusokkal, a „rendszerekkel” lehet kommunikálni.)
A villamosról hazafelé újból megrendeltük a 21-én induló Ryanairt. Bejelentettem a feleségemnek a fejleményeket, hogy ne várjon. Kissé szégyenkezve – mert ilyenkor egy igazi társnak a párja mellett lenne a helye. Péntekig van időm, akkor addig vissza a Múlt és Jövő ügyeihez, a következő folyóirat számhoz, bizonyos könyvcímlap problémákhoz, a tesztet is ráérek kényelmesen szerdán megcsináltatni. Késő délután ért az ügynök lakonikusan rövid e-mailje, hogy a 21-i járatot is lemondták. A legközelebbi kínálkozó utat 25.-re lehet foglalni. „Sírva fakadok” – törtem ki magamból – „A törököknek nincs járatuk?” (Ugyanis a rosh hasanai utam a koronavírus okán szintén többszöri járattörléseket követően Isztambulon keresztül valósulhatott meg – az Izraellel igencsak rossz viszonyban álló állam reptere és két repülő társasága révén.) S csodák csodájára – ezt azért várjuk ki – már szerdára találtunk Isztambulon keresztüli gépet. E pillanatban erre van tehát foglalásom, s ezért a holnapi zsinagóga helyett – nem taxival – egy 12 órán belüli PCR teszttel kezdem a napot – és a további izgulást, hiszen azért a háború is folytatódik – pl. miközben e sorokat kopogom, a képernyő felső részén futó Arutz 12 TV-ből arról lehet értesülni, hogy a libanoni-szíriai határról is kilőttek néhány rakétácskát, noha javarészük nagyot pukkanva lepottyant, mielőtt átért volna Izrael területére. Tehát érződik az igyekezet, hogy e furcsa háborúnak egy újabb frontot nyissanak.
Mindezt nemcsak azért kellett ilyen részletesen előadjam, mert az itt folyó elbeszélés egyik leitmotívja a lemondott és újrarendelt repülőjegyek a Szentföldre, hanem azért is, hogy magamnak is megmagyarázzam, hogy miért ragaszkodom makacsul ehhez a jegyhez, ehhez a(z) („nagy”) utazáshoz?
Mert MTK drukker vagyok.

Nem! Nem egyszerűen a zsidó fogalmának eufémisztikus fordításáról van szó, hanem életem meghatározó élményéről. Persze az, hogy apám négyéves koromban egy MTK–FTC meccsre elvitt, annak köze volt a zsidóságához. (S ezzel az enyémhez is.) S annak az élménynek is, ami ott ért. Közel százezer ember biztatta őrjöngve a Fradit, aki szinte a saját kapujához szögezte a kék-fehéreket. S majd amikor a csapat, akiknek atyám, azaz mi – csak nekem megsúgva – csendben, hangos szimpátiát nem nyilvánítva drukkolt, valami furcsa véletlenségből kifolyólag átvergődött a felezővonalon s beügyeskedett egy gólt (Sándor Csikar lehetett?), s ezt az előnyt a meccs végéig makkabeusi elszántsággal tartani tudta, a százezer ember összetekert újságokat meggyújtva, gyűlölettel szitkozódva ordítozott – mi meg szinte bújva kilopakodtunk titkos örömünkkel a stadionból, hogy csak a vasárnapi asztalnál tárgyaljuk ki fennhangon az eseményeket – akkor éreztem, hogy én örökre azokkal köteleződtem el, azokkal vagyok, akiket a sokaság annyira gyűlöl, s akik ennek ellenére mégis becsikarják azt a győztes gólt. Azaz számomra az MTK nem egy futballcsapat, hanem az üldözött, de sikeres kisebbséggel történő azonosság. A négyéves kisfiúnak fogalma sem volt a zsidóságról – a helyzetről, amit a zsidó nép története testesít meg. S arról meg pláne nem volt fogalmam, hogy én születésileg is hozzájuk tartozom.
Az MTK drukkerség pedig úgy jön a most még egy kontinenssel arrébb is a repülőjegyeimet sorra törlő arab-izraeli rangadók következő mérkőzéséhez, hogy meg kell határozni, ezen a mérkőzésen ki az MTK? (bibliaibb, vagy inkább mindenki előtt világos példával, ki játssza Dávid és ki Góliát szerepét?)
Nem! Nem cserélődtek fel a szerepek, bármennyire is ez a látszat.Az áldozatok száma, vagy a gyilkok hatékonysága nem játszik itt, vagy ha igen – épp ellenkező funkcióban.
Az MTK továbbra is az izraeliek. A zsidók. Bármennyire is a Cahal a világ egyik legerősebb, legjobban szervezett hadserege, bármennyire is tűpontosságúak és gyilkos erejűek a bombáik, ellentétben a palesztinok rakétáival, amelyek csak néhány óvodai létesítményt, lakást tesznek tönkre, s egy pár holokauszt túlélőt intéznek el, akik már nem tudnak elég fürgén lesietni az óvóhelyre. Épp az a tény, hogy több évtizede ezt az anti- Dávid és Góliát harcot folytathatják minden következmény nélkül – nos ez a tény mezteleníti le, hogy a világ a Góliát, aki ezt megengedi a számukra. Amely úgynevezett „tűzszünetek” kikényszerítésével tűri és támogatja, hogy a zsidó államot állandóan ki lehessen zökkenteni az esetükben normálisnak számító életből: hogy „akár a többi nép”, visszavonhatatlanul meggyökeresedjenek a Földközi-tenger-menti keskeny földdarabon. Vajon melyik állam tűrné, hogy a határától egy köpésre állandóan gyilkokat csúzlizzanak át, anélkül, hogy fegyverrel, vagy lefegyverzéssel, s világos szerződésekkel elérnék – pl. az úgynevezett „nemzetközi közösség” – hogy ez többé soha ne fordulhasson elő. A fél világ segélyezi a palesztinokat – nem lehetne ezt ahhoz kötni, hogy nemhogy a segélyt nem fordítják rakéták előállítására, de egyáltalán a rakétázás a támogatás megvonását vonná maga után. Mindennek nyomát sem látjuk. És ez a hozzáállás, ez a gyilkosokkal azonosulás világítja meg a helyzetet – akár a mezek színe, a szurkolók viselkedése, hogy ki kivel van?
Én az MTK-val!
Ezért sietnék is elfoglalni a helyem a kék-középen, hogy ha mással nem: de szurkolói azonosságomat megvalljam, s vele a kék-fehér csapatot bátorítsam: Hajrá MTK!

P.S. “Happy end nincs?”
Nincs. Reggel fél kilenckor ez a levél várt:
“Kedves János, sajnos a török légitársaság is törölte a tel-avivi járatokat. A jegy nem volt még kiállítva. Szerintem kicsit várjunk az utazással, mert a jelen helyzet nem mutatja, hogy biztonságban tud utazni. Még egy jegyet sem tudok eladni ide normálisan.”
Majd 10 perccel később: “A Ryanair törölte már a május 24-i járatát is, a Wizzair még jelzi a május 25-i járatát, de ezzel még várjunk.”
A zsinagógáról még nem késtem le.

Kőbányai János: Egy MTK-drukker feljegyzései Jeruzsálemből a második millenniumon

Segítsünk a tűz alatt álló Izraelnek – minden fillér számít! – MAZSIHISZ