Kőbányai János: Pészah és húsvét – koronavírus idején
Egy pár napja nem olvashattatok újabb bejegyzést. Ugyanis valósággal megdermesztett a kétely és zavar, hogy mit is jegyezzünk fel? Vajon lehet-e itt és most másról írni-nyomot hagyni, mint a koronavírus tombolásáról – tragikus számai tükrében? Velük indul a nap, hogy mint egy anti-antidepresszáns nyomja rá a bélyegét mind a 24 óránkra.
Ha csak a fenyegetettségről lehet írni, akkor pedig minek? Pláne ünnepek idején.
Viszont másról beszélni azt jelentené, hogy a permanens gyászt, szorongást frivol/hazug módon vennénk félvállra. Amikor nemcsak a számok mutatják, de ismerőseink rokonaink körében is arat a járvány, sőt: a halál. Nincs önlealacsonyítóbb hozzáállás, mint mindennek erőltetett figyelmen kívül hagyása. Legalábbis ezt a jogos ingerültséget váltja ki, amikor reggel kilenc óra tájt, az apokalipszis közelségét lehelő portálokon az oly szorongtatóan futó számsorok alatt új autók teljesítményét kipróbáló beszámolók, és húsvéti receptek forgatják a business as usual verklijét.
Ha már halál, ha már katasztrófa, akkor meg kell adni a maga fekete fenségességének kijáró tiszteletet.
Persze az is igaz, hogy mégsem töltheti mindez az életünket – még koronavírus idején sem.
Nagy szerencsénkre itt (és most) vannak nekünk az ünnepek a nagy félelem napjaiban. Ezúttal a maceszgombócokon és hímes tojásokon túl.
Megszabadulás és feltámadás.
Olyan mítoszokká homogenizálódott események, amelynek a hit oszlopain nyugszanak. Azaz a kiapadhatatlan ősi tapasztalaton, amelynek az alapja a megrendült, vagy fojtogató bizonyossághiányt kompenzáló önmegerősítés. Ez, s csak ez lendíthet át a jelen kételyei szakadékain.
Megszabadultunk az egyiptomi rabszolgaságból, hogy a Sinai pusztán átbolyongva elérjünk a Kánaánba. (Az ókori és jelenlegi Egyiptomtól elválasztó félszigetre, ahová a már a Covidtól úgy-ahogy megszabadult izraeli testvéreink épp a napokban visszatérhettek a pészahi szabadságot eltöltendő, s hogy egyúttal az alagút végi fényt is felmutassák.)
S feltámadtunk a halálból is – egy olyan világba távozva, amelynek a bázisa a be is tartott Törvény. (Tehát még mennyországnyi távolságra vagyunk tőle.) A Törvény, amelyet „megtartani és nem lerombolni” érkezett, s amelyért meghalt a názáreti Jehosua ben Joszéf, aki hithű zsidóként a zarándokünnepen – ahogy ez ma is szokás – Jeruzsálembe jött, hogy a zarándok ünnepet a pészahi asztalnál (az utolsó vacsorán) a tanítványaival tegyen hitet e Törvény és hagyomány mellett, ahogy ezt mi is tettük a széder asztalnál.
Ha valami, akkor ez a több mint ötezer, s „csak” kétezer esztendőkön átívelő hithez való ragaszkodás adhat reményt, hogy „jövőre” („Jeruzsálemben”) visszatérhetünk a gefilte fish és húsvéti nyuszik önfeledtségéhez.
Ha már soha nem ugyanazokhoz az ünnepekhez, amelyekben eddigi életünk elcsordogált.
Ami nem is baj – hiszen, hogy valami hasznunk legyen a jelen córeszából – hiszen éppen ez az ön(magunk lényegét) nagyon is elfeledettség vezetett idáig, amiből most valahogy ki kell láboljunk önazonosságunk régi-új immunitása visszaszerzése révén.
Koronavírus dandárján-idején.