Sorry, this entry is only available in Magyar.

A világ, sőt: a magyar világ szeme Izraelen függött a tegnapi éjszakán. Ezt onnan lehetett tudni, hogy minden szóba jöhető sajtóorgánum még a budapesti időszámítás szerinti éjfél előtt közzétette, hogy Jair Lapid (ismét egy magyar, sőt: második generációs Múlt és Jövő szerző… a papa „csak” miniszterelnök-helyettességig vitte a Saron kormányban) mégiscsak összehozta a kormányt, amely leválthatja a 12 éve uralkodó Nethanjahu-t. (Noha még keserves, dráma-aknákkal telített 11 napon kell átvergődni e (had)művelet végső sikere előtt.)
A beszámolók csak annyiban pontatlankodtak – odaátról –, amennyiben úgy tudósítottak az eseményről, hogy csak két órával a kormányalakítási lehetőség határideje letelte előtt sikerült a szivárvány koalíciós kormány aláírásokkal hitelesített szándéknyilatkozatát az államelnök tudomására hozni, aki szintén a smartphonja mellett volt kénytelen virrasztani a hamszint követő derűsebbé váló éjszakában.
Ezt a két óráról szóló, drámainak szánt információt csak az írhatta le, aki nem a tv előtt izgulta végig a történelmi jelentőségű eseménysort. Ott ugyanis csak fél órával szakította át a célszalagot a sinuj (változás) tábora. (Sinuj – ez volt az idősebb Lapid, Tomi, pártjának a neve – ezek a magyar zsidók, a folytonos változtatni akarással…). Ezt az időeltérést nem kákán is csomót keresés korrigáltatja velem. Ugyanis az időnek az izgalommal megtelítése egy lényeges kérdéskör hátterébe engedett bepillantani: Vajon a társadalmi-politikai történések követik-e a tv-műsorok szezonjainak ritmusát, avagy maguk a tv show-k alakítják-ritmizálják-e magukat az eseményeket?

Ugyanis ez a történelem formáló megegyezés teljesen az előbbi jegyzetemben bemutatott Master séf koreográfiájának sémájára ment. Ott is csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy ki lesz a győztes – mégpedig az a hölgy (egy mosávnyik, azaz őstermelő), aki kevésbé látszott esélyesnek. S hogy nem előre megrendezett copy-past műsorismétlésről volt szó, azt a kommentáló újságírók arckifejezése, testbeszéde valószínűsítette. (Ha csak nem játszották itt is szerepüket.) A kollegák a nyolc órás híradó kezdetén és alatt igen feszülten számoltak be az előttük kiterített tabletekről és okostelefonokról fölcsípett hírekből, s az árukat az utolsó pillanatig felsrófoló leendő koalíciós partnerek vezetőinek háza előtt strázsáló tudósítók „információiból”, amelyeket aztán igyekeztek okosan tovább ragozni a hullámzó esélyek zuhataga alatt. A híradó végén sikerült elcsípni a nemzeti széthúzásból királycsináló sztárrá, sőt: történelmi szereplővé avanzsálódó Mansour Abbast (pártjával 4 mandátumot nyert iszlamista vezetőt), amint a falujában lévő portája előtt a kocsijába szállt. Aláírja-e a kormányt formáló nyilatkozatot? – estek neki a lesben álló újságírók, de csak annyit mondott a nagy döntést kezében tartó szereplő, hogy annak ír alá, aki az általa képviselt izraeli arab kisebbségnek a leginkább megfelel. (Azaz még ekkor is lebegtette, hogy Bibi is emelheti a tétet, az ő telefonját is felveszi.)

Ha én tartom az orra alá mikrofont, feltettem volna, a lehet, hiába való kérdést-állítást: az izraeli parlamentre az egész izraeli társadalom ügyét bízták, s nem különben, lehet, oly különös kivételként más, békésebb viszonyokat kormányzó parlamentekkel szemben: a zsidó állam (a zsidóság) fent maradásának korántsem lezárt sors(talanság)át – éppen az arab (muszlim) világ (1,7 milliárd főt számláló) többségével szemben – mely körülmény felvet némi bizonytalanságot és ellentmondást. De jó lett volna erre – nemcsak a királycsinálás végpillanataiban – valami eligazító-megnyugtató választ kapni. Azonban a jó Mansour Abbas – aki sajna más arab pártok vezetőivel egyetemben – az utolsó pillanatig Mona Lisa-i rejtélyességű mosollyal szállt kocsijába.
Azonban korántsem tűnt el a képernyőről. Mert a híradó után az Erec Nehederet (Csodálatos ország) szatirikus műsorban nyomban visszatért. Nem először tanakodom azon, hogy a híradó úgynevezett valóságos eseményei, vagy azok éles kifigurázásai „mondják (tükrözik) az igazságot és nem csak a valódit”? Ha valamikor, akkor ebben az adásban elmosódott a mezsgye a két szféra-világ között. Sőt: a humor eszközei – mint minden irodalmi műfajé – a megérzékített téma következményeit is képes voltak előrevetíteni. A feszültségcsillapító egy órás szakadatlan röhögés ugyanis a maga túlzásaival – igaz, nem volt nagy kunszt, a konfliktusok forrásai meztelenül adták magukat – az ideológiailag, érdekeiben, hagyományaiban teljesen ellentétes erők egyezkedését és jövőjét érzékítette meg a maga tragikomédiájában. Nem, hogy nem mehettünk le egy kicsit kiszellőztetni a fejünket az egyébként elvileg forrongó, de most szintén az eseményeket követő lodi éjszakába, de még egy friss főzetű tea elkészítését sem engedte meg az éjszakába nyúló műsor, ahol volt és jelenlegi Kneszet tagok, és arab újságírók is kommentálták-vitatkozták a végkifejletükbe sodródó fejleményeket. Míg röhögtünk a – hirdetésekkel jól megspékelt – humoros produkción, addig a jól kifigurázott arab pártvezér megérkezett az ellenzéki főhadiszállásra – egy Kvár Maccabia hotelbe – és… És aláírt.

E kézjegy történelmi jelentőségének kiemelése foglalta le a következő fél órát. A legkitörőbb lelkesedéssel a Merec (az itteni talpon maradt SZDSZ) párt arab képviselője fogadta a hírt, aki az aktusnak köszönhetően miniszteri poszt várományosává is vált egyben. A stúdióban kiemelten mutatott digitális óra – amely egész hete percre pontosan követte mennyi órája, perce van Jair Lapidnak megragadnia a kormánykereket – még adott egy órát neki. Még hiányzott a Jamina (a Jobb, az izraeli Jobbik) aláírása az ellenzéki tábor hadrendbe állásához. Ahogy megtudtuk, a különböző parlamenti bizottságok – e kevésbé látványos, de az állam ügyeit annál inkább kontroláló szervek – vezetői helyeit még mindig nem sikerült leosztani. Itt két amazon, a – neki is köszönhetően – feléledt munkáspári Merav Michaeli (még egy magyar, sőt magyar híresség: Kasztner Rezső unokája) – hú, de kemény nő, nem lennék a férje, és a Jemina Ajelet Saketje (miniszterelnöki várományos is volt, s igazságügy miniszter is korábban: csak azért szurkolnék neki, mert egy ilyen gyönyörű és okos, karizmatikus nő nem egy politikai oldal, de a zsidó géniusz kóvedjét emelné a világban, noha az utóbbi hetek láthatóan ártanak a szépségének, bizony mindez nem ér meg egy ráncot a madonnai arcon) csörtéjét kellett kivárni – megszületett a kompromisszum: rotációban fogják vezetni a kulcsfontosságú igazságügyi bizottságot. Fél óra marad hátra csupán.
Csak ekkor hirdetnek végeredményt. Ekkor is színpadra kész adagolásban. Előbb jött az infó: a Jamina vezetője, Naftali Bennett is ellátta kézjegyével a korábban sokszor mutatott koalíciós szerződés aláírói listáját. Az Arutz 12 vezető újságíróinak arcán – ezt szerintem nem lehet megjátszani – a feszültség örömmé lágyul. Legalább két éve megfeszített erővel dolgoztak ezen a pillanaton. Ez az ő győzelmük is. Nekem, lehet, ódivatú egykori ugyanezen mesterséget gyakorlónak nem tetszik ez a szétsugárzó megigazulás. Abban szocializálódtam: az újságíró nem drukker, vagy ha igen, ezt nem szabad elárulnia. Neki tudósítani, elemezni, értelmeznie illik mindazt az anyagot, ami elébe kerül, vagy felfedez. Ezért – örök MTK szurkoló – Nethanjahuval szimpatizáltam. Feleségemnek, aki vehemensen unja Bibit, jellemzően – a neje, Sara miatt, akinek az imázsát, honnan máshonnan? a sajtóból építette fel magának, hiszen soha nem hívták meg kávéra – nem bírom elmagyarázni ezt az aspektust. Akit ilyen vehemensen és okosan gyűlöl, igyekszik lejáratni az újságírói Fradi-többség, azzal akarva-akaratlanul is rokonszenvezem. (Nem szoclib sajtót itt sem olvasok-nézek – ez egy másik, szintén messzire vezető szakmai kérdés.)
S végre viszontláthatjuk a főszereplő Jair Lapidot, mégpedig élőben, amint – persze okos fekete téglalapocskáján – felhívja az államelnököt a jó hírrel.
Fel lehetett emelkedni a fotelből, s felkeresni a mellékhelységet, amely már egy ideje szúróan követelte a magáét.
Amikor több szempontból is megkönnyebbülve kikapcsoltuk a készüléket, még elkaptuk a Master séf műsor hirdetését – amely már a következő évadot harangozta be. Haim Cohen – tessék ezt a nevet megjegyezni, nem csak a miniszterelnökökét, bárcsak kiadhatnám tőle a nagy festők műveivel is illusztrált a Mediterránium konyhája művét (vagy csak lenne pénzem megfordulni tel-avivi vendéglőjében, ahol hónapokkal előre kell helyet foglalni) – arra kérte Izrael népét, hogy akinek ötlete, ambíciója, mondanivalója van a gasztronómia terén (de hát mi nem gasztronómia?) jelentkezzen a következő megméretés sorozatra.