Amikor elindultam a nagymarosi hetivásárba, a kertkapu mellett észrevettem az első hóvirág utáni bimbófakadást. Mint egy biztatóan megpendített akkord meghatározta egész napra a jókedvem. A buszmegállóban, mert volt néhány percem, rákattantam a smartphone-hiradóra, amely tudatta, hogy újabb rekordot döntött Magyarországon a fertőzöttek – közel 10 0000 – és a halottak – közel 200 – száma. (Másnap délelőtt, amikor javíttatom az írásom, a tendencia nem sokat változott.) Egyéb hírek közül a mutációk száma – és mutálása – tájékoztatott a helyzetről: a jó, de már uncsi brit és brazil fajták mellett már megszületett a Fülöp-szigeteki és a nigériai is.
(S mi magyarok? Csak kapjuk … ?) Ezek az új, az oltások ellen védekező változatok már nemcsak az amúgy is betegeket és időseket kóstolják-rostálják, de már a fiatalokat, sőt a csecsemőket is. A busz, mintha semmi sem történt volna, percre pontosan érkezik, néhány kirándulóval, akik a leszálláskor fellégezve kapják le a maszkjukat. Leereszkedve az Ipoly völgybe a zöld-pompába borulásra ugrásra kész Börzsöny fennsík, háttérben a vakító kék bárányfelhős égbolttal, majd a most bővizű folyó szelíd kanyarai, s kedvenc vizuális elbeszélésem: – úgy választok ülőhelyet, hogy közelebb legyek hozzájuk – a még tócsás legelőn egykedvűen bandázó szürke marhák és bivalyok – mit akarnak mondani? Mármint az okos telefonom riogató híreire? Meg sem rezdülnek.
Mi az üzenet? A természeté (s mögötte a Teremtőjéé)? „Diadalmaskodunk fölöttetek mohó, kisszerű emberkék. Mi vagyunk az örök és rendíthetetlen bizonyosság és szépség – s nem ti, akik megpróbáltatok a végsőkig kizsigerelni. Vegyétek tudomásul, ha nem is azt, hogy ki az úr (az Úr), de az arányokat és a határaitokat.” Függetlenül attól, hogy már mániámmá – s vele ideológiámmá – vált a nagymarosi piacozás, most arra voltam kíváncsi, hogy az újabb elzárás, s az egyre elrettentőbb hírek milyen hatással lesznek erre a megmaradt emberi közösségi térre. (A nagy áruházláncok ideges, állandóan áruval teli dobozokat tologató, pakolgató fejhallgatós fiatalembereket kerülgető szűk folyosói, a pénztárak előtt a frusztrált sorbanállás – nem ide tartoznak.) Már a vasúti feljáróról idelátszik, hogy a vásár kiegészült egy utcácskával: a kézművesekével, akiknek, mint a békeidőkben, nem kell beékelődniük az őstermelők közé.

ezek üvegek

S noha ki van írva egy-két cetlire, hogy kötelező a maszk, s viselgetjük is, de ezt leszámítva virul, pezseg …
Mi is? A közlekedési és kommunikációs forma, amiből az utak mentén kinőttek a vásárok, szakmák, s majd a kultúra – s amely ellen most a természet fellázadt, mert ebből az értékeket emberi léptékkel kicserélő helyekből olyan globális rendszerek fejlődtek ki, amelyek a most Covid vírussal jelentkező globális vészkorszakot is kitermelték maguk köré, és fölé, mint nem védő- hanem ellenkezőleg, pusztító hálót. Kialakult szokásomhoz híven, kosarammal végigmegyek a piac-utcán, ahol az árusokkal – és történeteikkel – már köszönő- és familiáris viszonyba kerültem. Még csak szemezek a felhozatallal, s csak az új Múlt és Jövőt teszem le Beer Miklós püspök úr jó ismerősénél – hozzá járó fürjtojásért – mert Miklós a zárlat miatt, minden percében fokozott számú videókonferenciát ad. A hölgy a Múlt és Jövő Online rendszeres olvasójává vált, s mindig kapok tőle – micsoda csodálatos fizetség – padlizsán-humusz krémet. (Pirítóson nagyon finom.) A fölvezető sétám végén tradícióvá szervülő módon forralt bort iszok a Duna parton. Az átmelegítő italt kortyolgatva sztereóvá (sőt kvadrofonná) fokozódik az élmény a fövenyen, miközben bámulom a Visegrádi várhegyet. Minden látogatás, minden időjárás új szín(orgia) élménnyel nyűgöz le e, majdnem, hogy szent helyen. Van ebben a hegyben valami misztikus, mint a Sinai pusztában Jabal Mousa, ahol ifjabb koromban eltöltöttem egy éjszakát és egy részegítő napfelkeltét. Igen! Ez a magyar Mózes hegy! Nem véletlen Köztes-Európa (© Hanák Péter): mi a négyek-népek is e hegyről azonosítjuk magunkat. Igen: itt tárul fel, üt szíven – „akiknek nem térkép e táj” – az azonosság megrendítő fensége. Ebben nem csak sorszerűség, de a sui generis lényegét igazán nem felfogva, csak megsejtve valami még több is lakozik, amit csak a dadogó közhellyé koptatott isteni jelzővel lehet megragadni. S mivel a hegyhez nem tapad emberi akarat, (rög)eszme, ezért oly zavartalanul „tudhatom, hogy másnak” – de leginkább jómagamnak – „e tájék mit jelent.” Visszafelé csurig töltöm a kosaramat egész hétre különleges ennivalókkal. (Ki hallott például ilyesmiről: Muzsdéj – fokhagymából, olíva olajból, sóból, és mustárból kikevert krém. Alkotójától, a dunabogdányi árustól, még fürjtojás pástétomot is vettem,- a hagymalekvár, sárgarépa krém kipróbálása a következő hetekre marad.) Nem kerülöm el a könyves asztalt sem, ahol most két barátom – az egyik már nem él – Csalog Zsolt és Kulcsár Szabó Ernő könyveit nem hagyom bizonytalan sorsban. (A múlt héten egy Baudelaire és Rimbaud kötetet – Verlaine nem volt – vásároltam itt, noha megvannak, de legyen Nagybörzsönyben is példány.) (Nagyszerű, hogy 100 forintért lehet kitűnő könyvekhez jutni, az annál kevésbé, hogy a városi, sőt amint a pecséteket nézegetem, a járási könyvtár kerül ezen a módon felszámolásra.) A fiatal, erdélyi népzenét muzsikáló vak harmonikásnak is leteszem az obulusomat, aki a vörösbor és a látni-vennivalók élményén még egyet emel.
Letelt a másfél óra, sietek vissza a vonathoz, mert nincs hova beülni, ha tovább időznék. A feljárónál István király és felesége Gizella királyné búcsúztatnak egyszerűen, minden uralkodói allűr, vagy protokoll nélkül – szerencséjükre az idejükben a CNN nem foglalkozhatott velük – , a jó ismerősnek kijáró kedves útra bocsátó kézlendítéssel. Vissza, Nagybörzsönyig a megismert táj-dallamokat variálja-zengi tovább a vonat- és a busz ablak panoráma képernyője.
Hogy van mindez arányban és korrelációban a vészhelyzettel, a – bizony egy éve már minden napra kijutó – tömeges halállal, ami aprócska smartphone téglalapocskámból árad. (Ha akarom. De lehet nem kinyitni?) (Igaz, ugyanezzel a téglalapocskával próbálom megragadni a színeket és a pillanatokat is.) Lehet, a holokauszt alatt is – akár Auschwitzban is – szépen, biztatóan sütött tavasszal a nap? Bárány felhők úszkáltak akkor is az égen? Noha, ha azokra az időkre gondolok, csak sötét és fagyos képek asszociálódnak a korszakhoz.
Lehet, ez volt akkor is a megélőik számára legmegfejthetetlenebb rejtély, üzenet? Mert én most nem tudom hova tenni mindezt – koronavírus idején.