Sorry, this entry is only available in Magyar.

A Berlini Művészeti Akadémián adták át barátunknak, szerzőnknek Dalos Györgynek a 2023-as Heinrich Mann-díjat. Népes és rangos közönség ünnepelte a Brandenburgi kapu szomszédságában – Magyarországról csak a Múlt és Jövő képviseltette magát.
Barátunk köszönő beszédén kívül (Huszár Ágnes villámgyors fordítása, köszönjük), Hollós Gábor operatőri és filmvágó munkájának köszönhetően a magyar közönség is részese lehet a kiemelkedő, bár honunkban kellő hírértékkel nem rendelkező eseménynek.
A napokban megjelenő új Múlt és Jövő számban, pedig Dalos György  készülő regényének első fejezete olvasható – amely a már A körülmetélésben megismert nagymamával veszi fel a dialógust az ukrajnai háború kezdetén.

Dalos György: Köszön(t)ő beszéd

A 2023-as Heinrich Mann díj átadás-ünnepen

Tisztelt Kathrin Röggla, Marko Martin, kedves zsűritagok, kedves Jutta Person, kedves Lothar Müller, kedves Katharina Thalbach és kedves Anna-Lena Dauber, kedves Saranam Ludvik Mann, a nagyszerű író unokája, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!

Történetem Heinrich Mann-nal az 1956/57-es tanévben kezdődött, ami, mint tudjuk, Magyarország számára kiemelkedően fontos történelmi időszak volt. Ezt legjobban az utcanevek szimbolikájával tudom érzékeltetni: 1956 szeptemberében az utcát, ahol általános iskolánk állt, Sztálin útnak nevezték, a népfelkelés napjaiban az elesett hősök tiszteletére megkapta a Magyar Hősök útja nevet, ezt az elnevezést azonban a népfelkelést ellenforradalomként megbélyegző kommunista rezsim nem fogadhatta el. Így az 1957 júliusában kiállított hetediket évvégi bizonyítványomban ugyanennek az iskolának a címe már így szerepelt: Népköztársaság útja. Ez az utcanév meg is maradt egészen 1989-ig, amikor a szép sugárút visszakapta eredeti nevét, Andrássy út lett megint. Remélem, így is marad, hacsak nem jut eszébe ötletgazdag „illiberális” kormányzatunknak egy a liberális Andrássy grófnál méltóbb névadó.

De vissza Heinrich Mannhoz! Gyönge testalkatom miatt kora gyermekkoromtól kezdve faltam a könyveket. Elolvastam mindent, amit ki tudtam kölcsönözni a kerületi könyvtárból: Hamletet és Winnetout, szovjet háborús regényeket és az Ezeregy éjszakát, Jules Verne és Jaroslav Hasek műveit. Minden alkalmat felhasználtam arra, hogy belemerüljek olvasmányaimba, még az iskolai órák alatt is könyvet tartottam kezemben a pad alatt. Így történt ez Heinrich Mann Ronda tanár úrával is (ezt a címet kapta a Professor Unrat Kosztolányi Dezső zseniális magyar fordításában). Ezt a regényt azzal ajánlotta egy könyvmoly osztálytársam, hogy abban jól kiröhögtetik a tanárokat.  Ültem hát a tanteremben és próbáltam követni öreg földrajztanárunk, Pirovszki úr előadását Svédország hegy- és vízrajzáról, és visszafojtani a nevetésemet Ronda tanár úr hülyeségein. Vigyorgásom azonban elárult, Pirovszki tanárúr pedig felszólított, hogy tegyem ki a könyvet a tanári asztalra. Büntetést nem helyezett kilátásba, de a könyv lefoglalása önmagában is elég kellemetlen volt, mert nem az enyém volt, hanem a könyvtáré, és a kölcsönzés lejárta vészesen közeledett. Szerencsére földrajztanárunk a következő óra utáni szünetben visszaadta a könyvet, és tekintetében dorgálás és elismerés vegyült, miközben ezt mondta: „És te ilyen könyveket olvasol tizennégy évesen!” Az öregúr nyilván maga is kíváncsi volt a hírhedt tanárszatírára és alighanem pompásan mulathatott rajta.

Harminc évvel később egy budapesti kiadó felkérésére Marlene Dietrich életrajzán dolgoztam. Hosszú, hivatalos könyvpublikációs tilalom után ez végre minőségi feladatot kaptam. Így kerültem megint közeli kapcsolatba Heinrich Mann-nal és a Ronda tanár úr megfilmesítése körül kirobbant vitákkal. A Kék angyal diadalmenetének éve, 1930, a Weimari Köztársaság viharos politikai indulatokkal fűtött esztendeje volt. Joseph von Sternberg filmje vitathatatlan világsikert hozott, ugyanakkor Németországban viharos vitákat váltott ki, amelyekbe belevonták a megfilmesített regény szerzőjét is. Míg a jobboldali erkölcscsőszök a film erotikus témáján háborogtak, a baloldali kritikusok azt vetették Heinrich Mann szemére, hogy átengedte regényét megfilmesítésre az Alfred Hugenberg médiabirodalmához tartozó UFA-nak. Azzal is érveltek, hogy a „haladó”-ként dicsért regénye, az Alattvaló (Untertan) jobban megérdemelte volna, hogy filmvászonra kerüljön. Néhány év múlva ezek a viták elvesztették az aktualitásukat: a filmsztárnak és a rendezőnek Hitler hatalomátvétele után el kellett hagyniuk Németországot, és az író Heinrich Mann is élete végéig tartó önkéntes száműzetésbe vonult.

Tervezett könyvem egyébként nem jelent meg: ezúttal nem a cenzúra szólt közbe, hanem egészen banális okok – csődbe ment a kiadó.

Ami engem a díj névadójával mindenekelőtt összeköt, az esszé műfaja. Ez számomra elsősorban kortörténeti, politikai és önéletrajzi, nem fikciós témákat jelent, amelyeket irodalmi elbeszélő technikával dolgozok fel. Bár történészi diplomát szereztem a moszkvai egyetemen, tudós sose lett belőlem, és a történelmi témákat többnyire a szükséges jegyzetapparátus nélkül írom meg. Sose akartam és nem is akarok lemondani a regényről, mint kifejezési formáról, s nagyon is tisztában vagyok a fikciós és a valóságos anyag különbözőségével.

Egy értekezésnél, mint amilyet például legutóbb Orbán rendszeréről írtam, elsősorban a tényszerű igazsághoz kell hűnek lenni, a prózai mű ezzel szemben bonyolultabb és paradox feladat elé állít: az igazságot ki kell találni.
Ami Heinrich Mannak és antifasiszta generációjának politikai esszéit illeti: ezeket a  kivételes helyzetben született írásokat egyfajta aktivizmus jellemezte – az írás számukra cselekvést, beavatkozást jelentett. A szerző, aki saját könyvei elégetésének potenciális szemtanújává válhatott, nem is tehetett másként. Mann valószínűleg éppen közírói lendületéből merítette a reményt, hogy valamikor emberibb körülmények között gyönyörű regényeket és színdarabokat alkothat. Fiatalemberként nekem is részem volt a világjobbító optimizmusban, és hittem a szövegek közvetlen, jótevő hatásában. Mára, be kell vallanom, ezt a bizonyosságot sajnos elveszítettem. Egy sarkaiból kifordult világban élek. A hazámmal szomszédos országban „speciális hadműveletnek” becézett megsemmisítő háború zajlik, halottak tízezreivel, sebesültek százezreivel, menekülők millióival és több generációt megnyomorító pszichózissal. Lehet-e ilyesmi ellen egyáltalán írásban felvenni a harcot? Számomra az írói lét inkább belső késztetések, mint külső célkitűzések dolga. A mozdulat, amellyel reggelenként kinyitom a számítógépet, mindennapi anyagcserém részévé vált, azé az akaraté, hogy megéljem egy élhetőbb világ eljövetelét.

Végezetül ki szeretném fejezni köszönetemet néhány személynek, akik irodalmi tevékenységem során nagy segítségemre voltak és vannak. Mindenekelőtt Karin Grafnak, irodalmi ügynökömnek, Reinhard Weisshuhnnak, aki már az NDK-s időkben, a Stasi éber figyelme közepette dolgozott magyar szövegeimen, sőt, e célból nekilátott lehetetlenül nehéz nyelvünk elsajátításának is, Elsbeth Zyllának, aki németül írott szövegeimet nyelvi és stilisztikai szempontból mindmáig javítja, valamint feleségemnek, Dunai Andreának, aki gyöngéd és érző módon alakítja közös mindennapjainkat, s akivel sokat és többnyire balesetmentesen járjuk a világot és fiának, Róbertnek, akit saját fiamnak tekintek.

Köszönöm a figyelmüket.