Sorry, this entry is only available in Magyar.

Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzatának REDISCOVER elnevezésű, a rejtett zsidó örökség feltárását végző projektje 2020. novemberében pár napos utcai kiállítást szervezett a város egy kedvelt közterén „Elfeledett arcok” címmel. Kiállításunk során olyan, a város életében kiemelt szerepet játszó zsidó személyek alakját mutattuk be, akikre fontosnak tartottuk, hogy ráirányítsuk a figyelmet. Akkor 12+1 portrét válogattunk ki, tudva azt, hogy akár kétszer, háromszor ennyien is érdemesek lennének arra, hogy bemutassuk életpályájukat. Cikksorozatunkkal némiképp ezt a hiányt szeretnénk pótolni. Elsőként az emlékművek, a zsinagógai feliratok, sírkövek szegedi grafikus mesterére, Tardos-Taussig Árminra szeretnénk emlékezni.

„Rajzíró művész, munkásszerető vasutas volt!
Szívhite műveiben nem vala lanyha adós.
Diszbetüket formált keze templomi boltozatinkra,
Mély gyászt enyhesztett hantkövi bájjal a Dos!
Szörnyű hamarsággal tiltódék szíve verése:
Sejti a mennyek ölén özvegyi, gyermeki gyász.”

Löw Immánuel rabbinak, a kedves barátnak a művész sírkőavatójakor mondott szavai ezek. A rövidre szabott emlékvers hat sorba tömöríti azt a nagyon gazdag, és aktív életutat, amit Tardos-Taussig Ármin magáénak tudhatott, jelentősen gazdagítva ezzel a város pezsgő kulturális életét.

Az 1874-ben Temesváron született Taussig ifjú koráról kevés adattal rendelkezünk, épp csak tanulmányainak vannak adatolható nyomai. A helyi Magyar Állami Királyi Főreáliskolai érettségi után, a budapesti műegyetemen szerzett mérnöki oklevelet. Több forrás is utal arra, hogy grafikusi, rézkarcolói ismereteit egy, a Bécsi Művészeti Akadémián végzett festőnél, Adolf Wesemannál tanulta. Hogy ez mikor és hogy zajlott, nem ismert. Annyi bizonyos azonban, hogy a bécsi művész, Taussiggal egykorú volt, és talán az egyetemi évekre, vagy az utána következő időszakra tehetjük a tanulmányokat. Mindenesetre úgy tűnik, a rajzolás még további hosszú évekig „csak” hobbi maradt, hiszen friss műszaki diplomásként az államvasutak szolgálatába lépett és a szegedi üzletvezetőségnél kezdte el pályáját. Szépen ívelő karrierje egészen 1919-es Tanácsköztársaságig tartott, amikor politikai szerepvállalásáért idő előtt nyugdíjazták. Ekkor azonban már túl volt számos megbízáson, grafikai tervezésen, kiállításon, kiállítás szervezésen, képzőművészeti szakcikken és maga is nagy képzőművészeti kollekcióval rendelkezett. Ő tervezte például az egykori régi zsinagóga szószékét. Ott volt 1902-ben a szegedi Új zsinagóga díszítőfestői között, így neki köszönhetőek a belső tér héber feliratai, sőt az oltárlépcső sárgaréz könyöklőjének terve is.

Az ő elképzelései alapján valósultak meg a Hitközség székházában a díszterem fali égőinek díszes foglalatai is, és a zsidó temető cintermének belső feliratos táblái is az ő keze nyomát őrzik.
1904-ben a budapesti Nemzeti Szalonon, 1909-ben a Műcsarnokban mutatták be 1, illetve 2 munkáját. 1911-től csatlakozott a Szegeden tevékenykedő tervező, Magyar Ede munkaközösségéhez és díszítőművészi feladatokat végzett csapatában. Feltehetően ennek keretében, az ő rajzai alapján készültek a Református palota homlokzatán látható színes mozaik képek, amelyeket a híres Anna-kúttal szemben állva, ma is láthatunk. 1917-ben újra lehetőséget kapott Budapesten, ahol 50 képből álló gyűjteményes kiállítása nyílt. A Művészet című lap beszámolója szerint „Lapjai technika, előadásbeli érdekesség és fejlettség dolgában mindenesetre fölötte állnak annak, amit a szokott dilettáns színvonal jelent.” Valóban, korai nyugdíjazása avanzsálta igazán főállású művésszé. Elkészítette az első világháborús szegedi zsidó hősi halottak emléktábláját a régi zsinagóga falára (1924), majd emlékművüket a zsidó temetőbe (1933); egymás után tervezte a síremlékeket, a legnívósabbakról 1931-ben díszes kötetet jelentetett meg (Jelképes síremlékek); képzőművészeti tárgyú cikkeket írt, könyvborítót tervezett (Czibula Antal: Töviskoszorús fejek, 1930) és rendíthetetlenül szervezte a város művészeti életét.
1924-ben kezdeményezésére indult mozgalom a szegedi társadalomban, hogy lelkes adakozók segítségével külföldi folyóiratokat rendeljenek a városi könyvtárba. Hamarosan 58 különféle angol, olasz, francia, német szaklap – köztük sok művészeti – érkezett rendszeresen a Somogyi Könyvtárba. Ő volt a fő motorja az 1926-ban, 22 fiatal számára indított Rudnay Gyula vezette művésztelepnek, (a végén még hatalmas sikerű jótékonysági bált is szervezett!), és ott volt a festőket, építészeket, szobrászokat tömörítő szegedi Fészek Klub kiállításainak rendezői és művészei között is a 30-as években.

E hosszú listából egy folytonosan tevékenykedő, szervező, a szegedi művészeti élet szálait mozgató ember képe rajzolódik ki előttünk. „Törekvéseiben nem állt egyedül. Kelemen utcai lakása — mely a házigazda gyűjtő szenvedélyét tükrözte, s valóságos kis múzeummá vált —, meghitt találkozó helye volt a helyi haladó gondolkodású értelmiségieknek” – írta róla Szelesi Zoltán a szegedi művészéletet bemutató cikkében. A visszaemlékezések szerint valóban nagyon pezsgő, és vidám élet zajlott ezekben a körökben: kulturális, irodalmi, művészeti, politikai kérdésekről beszélgettek, vitatkoztak. Dos, ahogy barátai nevezték, hűséges ragaszkodással kötődött a nagy baráti körhöz és egy naplószerű emlékkönyvbe örökítette meg beszélgetéseik emlékét. A kedves barát, Juhász Gyula többször is írt a híres könyvbe, és maga Taussig is ide jegyezte fel a költő több, kéziratban hozzá került versét. Köztük például a Görög prológ címűt is, melyet Taussig kérésére Elly lányának írt egy nőegyleti fellépéshez.
Minden bizonnyal a költő ismertette meg József Attilával is, aki a szerdai napot „ette” náluk. Bejegyzését Apró

Ferenc idézi: „A művész kitárt ajtaja szeretetet épít a város közepén, mert mélységes virágaival tudja, hogy eljön az, akit a törvény bebörtönös, mert fölszakított mellén mutatja a mennyboltozat lángoló sebeit; aki új transparenseket csókol a reménytelen homlokokba, a Lázadó Krisztus. Sok szeretettel, Szeged, 1924. dec. 10. szerda, ebédnap, József Attila. Megjelent 1923. okt. Kékmadár.”
Az alkotás, a művészet pártolás mellett a másik nagy szenvedélye a gyűjtés volt. Nem volt ezzel egyedül, hiszen a városban, több kiemelkedő kvalitású gyűjteménnyel rendelkező zsidó műgyűjtőt is ismerünk (Eisenstädter Lukács, Ráth György, Back Bernát). Taussig azonban ebben a tekintetben is különleges volt: autogrammokat, kéziratokat, rajzokat, festményeket, utolsó éveiben pedig étlapokat gyűjtött. Szinte a világ minden pontjain voltak barátai, gyűjtőtársai, akikkel állandóan levelezett.
Alig hihető, de a polgári foglalkozása, az alkotás, a szervezés mellett egy további „szenvedélyre”, a politikára is jutott ideje. Kora fiatalsága óta meggyőződéses szociáldemokrata volt, fáradhatatlanul tevékenykedett a helyi munkásokért és mint a város törvényhatóságának a tagja, nem volt olyan szociális akció, amelyből ne vette volna ki a részét. 1936. februárjában, 62 évesen váratlanul érte a halál. A gyászolók nagy tömege, családtagok, barátok, pályatársak kísérték utolsó útjára a helyi zsidó temetőben.
Utolsóként, de nem utolsó sorban Taussig Ármin családját sem felejthetjük el. Felesége Dr. Pollák Lajos ügyvéd és Regina Schuller, Lilly (1883-1952) nevű lánya volt. A hitközségi iratokban háztartásbeliként szerepelt. Hasonlóan asszonytársaihoz, Taussigné is aktív tagja volt a helyi Zsidó Nőegyletnek. Jóllehet gyermekei már a ’30-as években külföldre mentek, ő maga férje halála után is a városban maradt. A deportálások során Theresienstadtba került, de 1946. június 24-i dátummal ott találjuk nevét a hazatérők között. A családi sírkő tanúsága szerint ezután gyermekeihez távozott Amerikába, és Hollywoodban talált végső nyughelyet 1952-ben.
Miért pont itt? Elly lánya és Lajos fia is itt éltek már jó ideje.
Ellyt (1908-?) a szerelem vitte el szülővárosából. Férje az a Gáspár Béla orvos-kémikus mérnök volt, aki kidolgozta a színesfilm gyártás, Gasparcolor-technikáját. A három szín alapú színes technikát több neves korabeli animációs filmgyártó is használta, sőt miután eladta a Technicolornak, a mozifilmek is ezt alkalmazták. A férj sikerei Brüsszel, Berlin, London után Hollywoodig repítették a házaspárt. A szegedi sajtó beszámolóiból tudjuk, hogy a fiatalok kezdetben évekig minden nyarat Szegeden töltöttek, Béla a Tisza nagy hódolója volt. Ahogy azonban a zsidóság helyzete egyre vészesebbé vált, Lajos is elhagyta szülővárosát. 1938-ban Brüsszelbe, majd testvére után Amerikába, Los Angelesbe költözött. Néhány erre utaló adatból tudjuk, hogy szegedi barátaival még hosszú évekig levelezett és leveleiben édesapjáról is több dokumentumot megosztott.
Tardos-Taussig Ármin linómetszeteinek, rézkarcainak, ceruzarajzainak és építőművészeti terveinek számos darabját, dokumentációját, fotóit a Magyar Nemzeti Galéria, a Móra Ferenc Múzeum, valamint a Magyar Zsidó Múzeum archívuma őrzi.

Felhasznált források: Apró Ferenc: Zsidó képzőművészek Szeged művelődéstörténetében (1901−1945). In: Zombori István (szerk.): A szegedi zsidó polgárság emlékezete. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1990. 101−102.; Löw Immánuel: 200 beszéd 1919−1939. Szeged, Szegedi Zsidó Hitközség, 1939. 118., 269.; Péter László (szerk.): Juhász Gyula összes művei III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963. 291. 311.; Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1975.; n.n.: Tardos-Taussig Ármin meghalt. in Délmagyarország, 1936. február 26. 5.; n.n.: Tardos-Taussig Ármin utolsó útja. in Délmagyarország, 1936. február 28. 4.; n.n.: Vasárnapi konferansz. in Délmagyarország, 1936. október 4. 5.; Újvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest, Magyar Zsidó Lexikon Kiadóvállalat, 1929. 883.