Sorry, this entry is only available in Magyar.

Ígéretes zenei karrier a szocialista Magyaroszágon, angliai és amerikai fellépések, majd „dobbantás“, pár évvel később pedig egy máig tisztázatlan haláleset. Hajdú Eszter Barta Tamásról szóló dokumentumfilmjének középpontjában egy megrázó (és fojtogató) anya-fiú kapcsolat áll, amelynek lenyomata az a tizenkét audiokazetta, amelyre Barta és édesanyja mondták fel egymásnak leveleiket Barta 1974-es disszidálása után. A film elsősorban annak próbál utánajárni, hogyan alakult az anya, „Edit néni“ élete ezt követően, de ami ennél is fontosabb: mi vezethetett vajon az Amerikában ragadt gitáros 1982-ben bekövetkezett halálához. Erről azonban nem tudni semmi biztosat; így a Siess haza a gyilkosság (vagy öngyilkosság) körülményeit feltáró részei tartalmazzák a legtöbb bizonytalanságot.

De ki is volt Barta valójában? Legendás magyar rockzenész-zeneszerző, aki, 1971-től az első magyar négytagú (Laux-Presser-Somló-Barta) supergroup, a Locomotiv GT tagja volt, itthoni karrierje tehát felívelőben, egy három hónapos amerikai turné során azonban mégis úgy dönt, nem jön többé haza? Egy fiú, aki cserbenhagyta özvegy édesanyját? Egy magyar disszidens, aki „rossz“ társaságba keveredett, és akivel leszámolt a Los Angeles-i magyar maffia?

A Siess haza, vár a mama! című film számos kérdést vet fel, és még többet hagy megválaszolatlanul. Sokat mond a két ember, anya és fia sokszor ellentétes kapcsolatáról, azonban igen keveset az „Amerika-mániás“ Barta Tamásról, a zenészről. Pedig a film, igaz, csupán itt-ott felvillanó képekben, de erről is szól: egy korán derékba tört zenei karrierről – Bartának Los Angelesben mellékállást kellett vállalnia megélhetése érdekében, a zene ugyanis mindezt nem biztosította – és nem utolsósorban A Locomotiv GT – Barta miatt – parkolópályára került nemzetközi lehetőségeiről. S bár az alkotás nem vállalja maradéktalanul mindazt, amire vállalkozott, mégis fontos kordokumentum: a hetvenes évek magyar politikai-kultúrpolitikai helyzetéről, a disszidens-létről, valamint a korabeli magyar rockzenei életről készített színes tabló izgalmas, korábban sohasem látott archív felvételekkel.

Lényeges momentumnak tekinthető az is, bár szintén nem tesz róla említést, hogy a rendező, Hajdú Eszter hogyan került személyes kapcsolatba Barta édesanyjával, Friedmann Edittel, s így – közvetve – Barta Tamással. Hajdú Judit Friedmann Edit fogadott lánya volt, annak halála után pedig egy bőröndben megtalálta azokat a kazettákat, amelyek nyomán a történet elindul, s ő lesz az is, aki a továbbiakban narrálja az eseményeket, illetve később, Los Angelesben véghezviszi az egykori zenész halálával kapcsolatos „nyomozást“. Végigkövetjük például, ahogy a filmben jogörökösként feltüntetett Judit ellátogat a Rockmúzeumba, ahol kiállítottak néhány, a Barta-hagyatékból származó fotót és személyes tárgyat. Beszél továbbá Raj Ferenccel – a Bét Orim, Magyar Reform Zsidó Közösség alapító rabbijával – akinek megmutatja a Barta 1957-es megkereszteléséről szóló dokumentumot. „Tipikus magyar zsidó történet“, mondja ezzel kapcsolatban Raj, aki vallási tevékenysége miatt évtizedekkel ezelőtt szintén disszidálni kényszerült, s úgy véli, a szülők a Soától, annak megismétlődésétől való félelmükben jutottak erre a döntésre. Mindez, ahogy a zsidósággal való kapcsolat, a gyökerek (többször előkerül ugyan az az imasálba burkolt kis imakönyv, amelyben „Edit néni“ fia egyik levelét őrizte, és amelynek az emlékezésen túli funkciója vélhetően nincs) azonban végig kibeszéletlenek.

De talán épp e hiány okán keltik fel a néző érdeklődését. A fókuszba állított fojtogató, küzdelmes, s néhol egészen megrendítő anya-fiú kapcsolat ugyanis jól érzékelteti, milyen volt (milyen lehetett) az első-és másodgenerációs holokauszttúlélő Barta-család számára a II. világháború utáni, elhallgatásokkal teli Magyarország. Vajon hogyan élték meg az ötvenes (sőt, a hatvanas) évek „időnként előjövő“, ám nyíltan soha ki nem mondott antiszemitizmusát?

A film természetesen erről sem beszél. Ezeknek az éveknek a hangulata csupán az egykori zenésztársak – más forrásban fellelhető – visszaemlékezéseiből rekonstruálható. „Ahogy kiléptem a Baross utca-Nagykörút sarkán az utcára, teljesen más világba csöppentem. Időnként lezsidóztak és mentek a jó kis népi rigmusok”, mondja egy helyütt a néhány éve elhunyt Somló Tamás. Presser Gábor pedig lökdösődésről és “kis kottarugdosásokról” számol be nemrégiben megjelent könyvében az ötvenes évek kapcsán. A Siess haza a szereplők esetleges hasonló élményeiről semmit nem mond, csupán utal a múltban ki nem mondottakra. “Alig várom, hogy lássalak. Nagyon-nagyon hiányzik az, hogy végre el tudjak veled beszélgetni olyan dolgokról, amikről huszonhat évig egyszerűen képtelenek voltunk. (…) Egy kicsit mélyebben arról, hogy tulajdonképpen miért is élünk“ – mondja Barta az anyjának szóló “hangos” levelei egyikében.

Még azelőtt, hogy az 1977-ben méltányosságból megkapta a kiutazásra az engedélyt. Ezt útlevélkérelmének elutasítása, illetve Barta büntetőeljárása előzte meg, amely kimondta: “a hazatérés megtagadásának” bűntette miatt a zenészt két év letöltendő szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. “Szokatlanul szigorú ítélet“, véli Rainer M. János, akit Hajdú Judit szintén felkeres, és aki a filmben azt is elmondja, a szankciót akkoriban nem csupán az elkövetőkre, hanem azok családtagjaira is kiterjesztették. Friedmann Edit azonban fellebbezett, s itt hangzik el az felkavaró részlet, amelyben özvegységére, néhai férje munkásmozgalmi múltjára, valamint arra hivatkozik, hogy „hozzátartozói a faji üldöztetés következtében elpusztultak. Fiamon kívül senkim sincs“ – írja az illetékeseknek. „A büntetés (pedig) nem azt sújtja, aki megérdemli, hanem engem, aki semmiben nem vagyok és nem is voltam vétkes. Én szeretem a hazámat.“ A szocializmusban feltétel nélkül hívő ember tragédiája ez, a kelet-európai zsidó sorsok egyik – ahogy korábban Raj is fogalmazott – tipikus esete. Barta Tamás és Friedmann Edit két, szélsőségesen eltérő világnézetet (és politikai eszményt) képviselt, és e két különálló világ csupán egy remélt, újbóli találkozás idejére közeledett egymáshoz. Hajdú Eszter érdeme, hogy kettejük kapcsolata többnyire mégis finoman ellentpontozva jelenik meg az archív képek, híradófelvételek és a kiemelt zenei részletek segítségével. „Amerika volt (számára) a világ teteje“, mondja az egyik részben Bartára visszaemlékezve Presser, ahol a volt zenésztársak arról is beszélnek, Barta lépésére akkoriban egyikük sem számított. Hogy mindez mégis hogyan érintette őket, a néző számára csupán sejthető; ahogyan az is, vajon megpróbálták-e visszatartani, őt, „aki ha elhatározott valamit, azt véghezvitte“, s egyébként is „menekült ebből az országból“, a fennálló politikai rendszerből és a szürkeségből egy olyan világba, ahol a zenei session-ökért cash-ben fizetnek, ahol „huszonnyolc csatornás színestévé“ van, és ahol „a hófehér kastélyoktól, fehér Rolls Royce-októl“ öt percnyire van a Beverly Hills.

A hétköznapi problémákról, nehézségekről csupán később, anyja látogatása után esik szó, Barta pedig – talán azért is, hogy némileg gátat szabjon az ellenkező oldalról érkező, az idő múlásával egyre keserűbb vádaknak – kimondja: „Amerika nem a mennyország“. Vitatkoznak, hangos leveleikben is folyamatosan bántják egymást, anyja újra és újra a szemére veti, amiért „elhagyta“ őt. „Nem félsz attól, hogy később lelkiismeret-furdalásod lesz, hogy nem fogsz tudni nyugodni?“, kérdezi Bartától, aki azzal vág vissza, anyjának „fogalma sincs, milyen az, amikor tizenkét év után le kell mondania a zenéről“, legalábbis arról, hogy ebből megéljen. „Föl sem tudod fogni, hogy mit jelent, engem ez éltetett.“

Amikor Friedmann Edit végül megismerkedik valakivel (bemutatják egy ezredesnek), fia megkönnyebbül. Már nem csak az ő terhe anyja itteni élete és boldogulása. Ajándékokat küld, szappant és zsilettpengét anyja jövendőbelijének, akivel „Edit néni“ 1980-ban összeházasodik. Nem sokkal később azonban megérkezik Barta halálhíre, amely mindenkit megráz, anyját pedig teljesen összetöri. „Hónapokig nem is lehetett látni, amikor pedig megjelent, húsz kilóval nehezebb volt, szörnyű ruhákat viselt, és bohócszerűen ki volt festve. Ő, aki korábban soha nem sminkelte magát“ – emlékszik vissza Hajdú Judit, akinek Barta halálával kapcsolatos „nyomozása“ ekkor veszi igazán kezdetét. Los Angelesbe és New Yorkba utazik, hogy felkeresse a több mint harminc évvel ezelőtti események helyszínét (Barta két régi lakóhelyét, illetve a város központjában lévő munkahelyét, ahol telemarketingesként dolgozott), egy helyi nyomozót, ügyvédeket, valamint azokat az embereket, akik fontos szerepet töltöttek be a zenész amerikai életében. Barta menyasszonyát például, a magyar származású Füzesi Ágnest, aki szerint a Los Angeles-i magyar maffiának és Fekete Barnának, a dokumentumfilmben időről időre visszatérő egykori barátnak és üzlettársnak szintén szerepe lehet Barta halálában. A férfi volt anno az „első számú tanú“, megjelenésében pedig valóban van valami nyugtalanító (ilyen különösen az a jelenet, amikor megmutatja, pontosan hol készült a vele és Bartával közös fotó Hollywoodban, vagy amikor Judittal ellátogatnak a Magyar Református Templomba, ahol 1982-ben Barta búcsúztatása volt, de gesztusai egy 1985-ben videóra vett interjúban is igen elgondolkodtatóak) azonban nem lehetett rábizonyítani semmit. Tamás szerinte mindent elért, amit csak lehetett, szép lakást, jó munkát, de egy idő után „már nem akart gitározni“. Megvolt rá a lehetősége, hogy zenéljen, „de mintha már nem ez lett volna a prioritása. Nagyon boldog volt itt, ezt garantálom“ – mondja Fekete, akinek a neve annak idején gyanúsítottként is felmerült: övé volt ugyanis a gyilkos fegyver, amelyen megtalálták az ujjlenyomatait, és amelyet állítása szerint – a zenész kérésére – ő maga szerzett Bartának. Szerepe a mai napig nem tisztázott (az alkotókkal pedig személyiségi jogok megsértése miatt jelenleg is perben áll, illetve kérte a film újravágását). Barta halálának pontos körülményeiről és okairól nem tudunk meg ennél többet. Sokkal inkább a megrázó anya-fiú kapcsolatról, de elsősorban „Edit néniről“, akinek kétszer is el kellett veszítenie a fiát: ennek a filmnek ő az igazi főszereplője.