Sorry, this entry is only available in Magyar.

A hetvenhatodik évben járunk. Amennyiben elfogadjuk az assmanni megállapítást, hátra van még négy év. Jan Assmann ugyanis, az emlékezetet négy különböző típusba sorolva, kifejti: a kommunikatív emlékezet, amelynek jellemző példája a nemzedéki emlékezet, körülbelül nyolcvan évet, vagyis három-négy generációnyi időt képes átfogni. Ezt követően már csak tankönyvek és történelmi művek őrzik meg a jelentős eseményeket átélők történeteit. De vajon elegendő-e ennyi idő ahhoz, hogy a személyesen átélt, s a következő generációknak – így vagy úgy – átörökített auschwitzi emlékezet végül kulturálissá váljon? A Soá túlélői közül már egyre kevesebben élnek, történeteiket nemsokára csupán az utánuk jövő generációk tagjai beszélhetik majd el. Az állandóan ismétlődő narratíva azonban az ő szempontjukból többnyire nem jelent kiutat. Abban az értelemben legalábbis biztosan nem, hogy a traumák az újbóli elbeszélés révén továbbélnek, az érzelmek újra és újra felkavarodnak. Az On the Spot Born in Auschwitz című filmje ezen továbbörökített traumák feldolgozásáról és a leszármazottak gyászmunkájáról is szól.

A családjával Montreálban élő Katit mindig is idegesítette a sírás. Gyerekkorában odafordulás és empátia helyett feszültséget és tehetetlen dühöt érzett, amikor sírni látott valakit. És ez az érzés felnőttkorában sem szűnt meg. A film egyik meghatározó pontján felemel egy Emotions feliratú táblát, amelyet a lánya kapott az iskolában, és amely rajzokkal segít felismerni a különféle érzelmeket. „Ezek közül én mindössze hármat ismertem“, mondja. „A dühöt, a szomorúságot és a bűntudatot. A többi számomra ismeretlen volt“. Katit születése óta túlélőnek nevelték. Háromévesen már bevásárolt, pár évvel később pedig egyedül közlekedett. Hátha történik valami, mondták neki, hátha egyedül marad, ezért időben meg kell tanulnia gondoskodni magáról. Fel kell készülni a legrosszabbra. Hatévesen már mindent tudott a haláltáborokról. Éjszakánként rémálmok gyötörték, amelyeknek állandó szereplői náci katonák és tankok voltak, és folyamatosan meg kellett küzdenie a bűntudattal is, amiért „túl jó“, felmenői életéhez képest túlságosan gondtalan mindennapok jutottak neki. Ha valami miatt mégis panaszkodott otthon, problémáit a számukra mindmáig élő történelem, Auschwitz súlyával mérték. Amelynek nyilvánvalóan soha nem tudott megfelelni. Olyan második generációs „túlélő“ volt tehát, aki bármit tett, könnyűnek találtatott. „Soha nem élte volna túl“ – hangzott a vele kapcsolatos ítélet.

Kati anyja, Bein, majd később Orosz Angéla Auschwitzban született, egykilósan, nem sokkal a tábor felszabadítása előtt. Rajta kívül csupán egyvalakiről tudunk még, aki haláltáborban született, és valamely csoda folytán életben maradt, más csecsemőket az anyjukkal együtt a szülés után kivégezték. Angélát viszont öt hétig sikerült rejtegetniük a barakkban. Öt hét, mai ésszel szinte felfoghatatlan, csaknem örökkévalóságnyi idő. Sírni sem tudott, annyira gyenge volt, nagy valószínűséggel ezért is maradhatott életben. A csecsemő az anyja, Vera miatt – akit Mengele érthetetlen okból a munkaképes nők közé osztott be, s a terhes nőn később ő maga kísérletezett – ő pedig azért, mert a csecsemő tartotta életben. Őket kettejüket orosz katonák mentettek meg a kivégzéstől az utolsó pillanatban, amikor a németek egy szűk alagútba terelték őket. Vera emiatt egész későbbi életében irtózott az alagutaktól.

A trauma örökre vele maradt, az átélt borzalmakról, érzéseiről azonban sohasem beszélt. Kivéve egyszer, amikor tizenkét éves unokája, Kati az iskolában azt a feladatot kapta, hogy rögzítse családja élettörténetét. Így jöhetett létre az a – filmben is szereplő – hangfelvétel, amelyben Vera mesél, aki máskor soha semmit. A terhességről, arról, hogy egy barakktársa megpróbálta rábeszélni az abortuszra, amibe, bár elgondolkodott rajta, végül mégsem ment bele. A szülésről és az apró csecsemőről. Meg az alagútról, ami, ha az orosz katonák később érkeznek, életük utolsó állomása is lehetett volna. Képeket, és a film egészén végigvonuló, az elmondottakat további jelentésréteggel gazdagító animációt látunk. Nők, fiatalabbak és idősebbek ácsorognak egy tágas, füves területen. Asszonyok, akik közül néhányan talán túlélték a borzalmakat, és olyanok, akik soha nem tértek vissza. Vera nem beszél, mert ami ott történt, arról nehéz, nem lehet beszélni. Auschwitz lett az ő saját, személyes alagútja, ahová nem akart újra bemenni. Ha megteszi, ismét elfogja a rettegés, és ő nem akart félni. A félelem, a sírás, úgy hitte, gyengeség, aki pedig gyenge, az biztosan nem fog túlélni. Vera viszont eldöntötte, hogy velük nem ez fog történni, s hogy szembemegy a sorssal; Angéla már úgy nőtt fel, hogy az anyja egy valódi hős, ő pedig „a csodababa“, ahogy a rokonok nevezték.

Angéla maga is túlélő, bár a haláltáborról egyetlen emléke sem maradt, nem is maradhatott, hiszen újszülött volt. Születési helye Auschwitz, áll Angéla személyi dokumentumaiban. „Ha akarod, írhatsz Sárospatakot is“, ajánlotta neki az anyja, amikor a kislány tízéves volt. „De az a név is ugyanolyan hosszú“. Milyen lehetett a magzati korban megélni Auschwitzot. A filmben mindezt animációként megkomponált rövid részletek érzékeltetik. Látjuk az anyaméhet belülről, amelybe időnként élénk színű mérget fecskendeznek. Színpompás látomás, „füst“ száll gomolyogva odabent a mengelei kísérlet nyomán. Egy felemelt kéz, amely, mintha markolni akarna. Mintha ezáltal, valamilyen módon a külvilággal teremtene kapcsolatot. Vagy csupán segítséget kér. A köldökzsinór, ami Verát és Angélát egész életükben összekötötte, és különös szimbiózisban tartotta őket. A köldökzsinór, amelyet Vera halála után Kati fájdalmas teherként kapott örökül. „Ekkor kezdtünk el egymáshoz kötődni, én lettem az anyám anyja“, mondja.

Az öt évig készült Born in Auschwitz című filmben nincsenek a Soával kapcsolatos archív felvételek. Legfeljebb régi, családi képek. És néhány, a kilencvenes évekből származó home videó, valamint, a közelmúltban, a stáb által készített filmrészletek, amelyekben Katit és Angélát követjük végig Montreálban, Budapesten, Jeruzsálemben, Auschwitzban és Drezdában. Sűrű anyag: különböző idősíkok és helyszínek váltják egymást, s nem utolsó sorban mindvégig eltérő narráció. A film egyfajta transzgenerációs roadmovie, amelynek visszatérő természeti képeiben a Negev-sivatag és a Holt-tenger kiszáradt medre villan fel előttünk. Viszonylag könnyen értelmezhető szimbolika. A sivatag buckái, ahol Angéla nem engedi, hogy Kati, a lánya segítsen neki. A kettejük közötti állandó feszültség a legerősebb dinamika. „Kijutni innen olyan, mint túljutni egy traumán“, hangzik el ekkor, s hogy ez, vagyis „megmászni a hegyet“, Faigie-nek, Angéla unokájának már biztosan sikerülhet.

Angéla sokáig nem tudta, hogy anyjához és lányához hasonlóan súlyos traumával küzd. Ahogy azt sem, hogy miért kellene Katitól – akit sohasem tudott igazán jól szeretni – bocsánatot kérnie. „Az élet számomra szenvedés volt. Én viszont erős vagyok, csak így sikerülhetett“, vall erről, s hogy ezért sem tudta kimutatni érzéseit. A bocsánatkérés azonban a film egy pontján – fekete háttér előtt – mégis megtörténik. Angéla pedig arra is képessé válik, hogy Vera helyett beszéljen. Hogy másoknak is elbeszélje az anyja által átélt borzalmakat. És saját, születés előtti traumáit is, egy drezdai konferencián. Anyja, Vera sokáig nem hitte, hogy csecsemője életben marad. Mindaddig, amíg a baba egy mindent eldöntő orvosi vizsgálatnál felemelte a fejét, így jelezve, hogy készen áll az életre. Angéla, ha tehetné, bármikor visszamenne a gyerekkorába, amelynek egy részét Sárospatakon töltötte. Vera újból megházasodott, nevelőapja saját lányaként szerette. Erről az időszakról is látunk animációt. Ahogy az újdonsült család, apa-anya-kislány végigsétálnak a sárospataki főutcán. Az animációs képsorok később arról is mesélnek, amikor Angéla egy idegentől megtudja, hogy Orosz nem a vér szerinti, hanem csupán a nevelőapja. Az ötvenes években súlyos atrocitások érték őket. „Menjetek vissza Auschwitzba“, pingálták rá szomszédaik a házukra, ablakaikat pedig kővel dobták be. Lehet-e magyarázatot találni az emberi aljasságra? Vége lesz valamikor a gyűlöletnek? Angéla nevelőapja ebbe az új traumába, a háború utáni félelembe halt bele, Vera pedig a lányával Budapestre menekült. Angéla később családot alapított, így született meg Kati. Akihez viszont valamiért sohasem tudott igazán gyengéd lenni. Életképesnek és erősnek akarta nevelni, ebbe pedig nem fért bele a csók és az ölelés.

„A mi házunkból hiányoztak az érzelmek“, mondja Kati, aki ortodox családanyaként mint rákkutató dolgozik, és aki akkor kezdett el az orvostudomány iránt érdeklődni, amikor látta, hogy a haláltáborok túlélői közül sokan daganatos betegségben halnak meg. Gyerekkori rémálmai akkor múltak el, amikor tizenkét évesen eldöntötte, hogy zsidó iskolába megy. A vallás és saját identitásának megélése tudatosította benne, hogy mégsem lehet minden hiábavaló, ahogy azt addig hitte. Anyja, Orosz Angéla még beszél magyarul. Rochel, születési nevén Kati Klein, még ért magyarul. Az ő gyerekei (és unokái) már nem beszélnek és nem értenek magyarul, ahogy történeteket sem hallhattak a Soáról tizenkét éves koruk előtt – ez tudatos döntés volt.
Edith Eva Eger szerint nem a valós eseményeket kell meggyászolni, hanem azokat, amelyek soha nem történtek meg. Vajon sikerül-e megtörni a sort? Kati, az egykori túlélő ma azt vallja, az ő leszármazottainak már nincsenek traumáik.