Sorry, this entry is only available in Magyar.

Erdélyi Ágnes alighanem csak egy lépésre volt attól, hogy igazán jó prózaíró legyen, amikor meggyilkolták.
Ez a summája annak a kötetnek, amely Arckép szavakból – Összegyűjtött írások címmel jelent meg nemrég a Jaffa kiadónál, és amely Erdélyi (Glatter) Ágnes összegyűjtött és hátrahagyott verseit, egy regényét és novelláit tartalmazza.
Akármennyire jó volna csak magukat a szövegeket vizsgálni, nem lehet megkerülni, hogy a szerző – édestestvérként szeretett – féltestvére volt Radnóti Miklósnak, mint ahogy azt sem, hogy a kettőjük életművében felbukkanó közös motívumokat, esetleg egy tőről eredő, versben vagy prózában artikulálódó élményeket az olvasó összeolvassa.
Nem mintha sok ilyen lenne: egyedül a gyerekkor.
A kötetet bevezető tanulmányt jegyző Bíró-Balogh Tamás felhívja a figyelmet arra, hogy az 1914-ben született Ágnes és az 1909-ben született Miklós (akik csak akkor tudták meg, hogy nem édestestvérek, amikor apjuk meghalt, és a rájuk váró anyagi nehézségek elől anyjuk Ágnessel Erdélybe ment, ottani rokonokhoz, míg Miklós az anyaországban maradt) lelkileg annak ellenére sem szakadtak el egymástól, hogy messzire kerültek, a közös gyerekkori emlékek közül pedig van olyan, amely csak kettőjük elmondásából rakható össze teljesen, mint a mozaik. Radnóti Miklós leír egy kivégzést – vélhetően egy katonaszökevény kivégzését –, az Ikrek havában, amelyet gyerekként végignézték Ágnessel, ám, hogy pontosan hol történt a dolog és milyen körülmények közt, azt már húga egy verséből tudjuk meg. Az Országház lépcsőjén, délután.
Az irodalmi életbe Nagyváradon bekapcsolódó Erdélyi Ágnes azonban, aki kezdetben Glatter Ágnesként szignálta cikkeit azonban nem csupán a Radnóti-kutatás szempontjából irodalomtörténeti érdekességgel bíró életművet hozott létre. Hanem szépírói életművet, azaz, ahogy az több recenzióban is áll az ennyi év múltán megjelent könyv kapcsán: alanyi jogon jár neki a figyelem.
A kérdés, mit ér ez az alanyi jog, ha ugyanezen recenziók felütése egytől-egyig az, hogy Erdélyi Ágnes Radnóti Miklós féltestvére…
Ahhoz, hogy tisztán lássunk, talán érdemes sorra venni azokat a szempontokat, amelyek szerint az életmű megközelíthető. Érdemes elvégezni a finomhangolást is az összegyűjtött életmű-darabokon: mi az, ami valóban érték, és mi az, ami inkább irodalomtörténeti érdekesség.
Nos, az első olvasatot, a Radnóti-opus felőli olvasatot már említettük, hozzátéve, hogy Erdélyi Ágnes hátrahagyott írásai ennél több, illetve más típusú figyelmet is érdemelnek. Annál is inkább, mert úgy tűnik: Erdélyi Ágnesben nem egy (jó) költőt, sokkal inkább egy jó prózaírót vesztettünk el, így igazán nincs mit mivel összemérni – azon, hogy Radnóti Miklós nem egy, de sok klasszissal nagyobb költő volt húgánál, nincs mit vitázni. Nincs értelme annak sem, hogy valamiféle „más szempontok” vagy erőltetett kultúrtörténeti megközelítés, netán női vs férfi irodalom felől közelítsünk; felesleges, Erdélyi Ágnes verseinek több mint fele ugyanis, mondjuk ki: nem jó.
A másik fele tulajdonképpen jó, egy-két darab pedig egészen kiváló.
Az is igaz, hogy akit harmincévesen megölnek, az nem alkothat befejezett, egész életművet. Nem tudhatjuk, hogy az egy-két kiváló versből később mi lehetett volna. Autonóm, nagy költészet? Még az is lehet.
Nézhetjük azonban az életművet Radnótitól függetlenül, a dupla kisebbségi lét és Erdély felől is: Erdélyi Ágnes, akinek köteteiről a Korunk és más, jelentős erdélyi orgánumok is dicsérően írtak, hangsúlyosan az erdélyi magyar irodalom része, amelynek kisebbségi léthelyzetből való születése nem kerülhető meg. Még a verseket illetően sem, hát még a prózáról szólva: a kötetben található, Kovácsék című regény kifejezetten a kisebbségi magyarok két világháború közti sorsáról, tágabb értelemben egy új, kisebbségi létbe született generáció és az új világban a helyüket megtalálni képtelen szülők szétszakadásának traumájáról szól (és mint ilyen egészen kiváló).
Nézhetjük végül kifejezetten a dupla kisebbségi lét felől: Erdélyi Ágnes nemcsak Romániában élő magyar kisebbségiként, de Romániában élő magyar anyanyelvű zsidóként írta meg tragikusan korán félbeszakított életművét, és ez a különbség, tekintettel arra, hogy a negyvenes években járunk, nem elhanyagolható. Oly annyira nem, hogy regényének egyik korabeli kritikusa a szemére is veti, hogy a Kovácsékban nem bontja ki eléggé a magyar és a magyar zsidó társadalmi réteg szembenállását, és nem fordít elég figyelmet a korabeli antiszemitizmus ábrázolására.
A szigorú kritikusnak alighanem igaza lehet, vagy a maga szempontjából igaza lehet – ám a kötet megjelenésekor, 1935-ben Erdélyi Ágnes mindössze 21 éves volt! Egy huszonegy éves szerzőtől pedig aligha lehet elvárni, hogy egy komplex, ellentmondásos léthelyzet összes aspektusát kibontsa egyetlen regényben – főleg, ha azt nézzük, hogy a finom lélekrajzú, dokumentarista hűséggel megírt könyvnek mennyi erénye van.
Itt el is jutottunk az utolsó lehetséges szempontig: mivel Erdélyi Ágnes rövid élete során verset és prózát – egy regényt és novellákat – is publikált, kénytelenek vagyunk a költői és a prózaírói életműrészt is megvizsgálni, mégpedig külön-külön, mert nem azonos kvalitással íródtak.
Ami a költészetet illeti: a szerző, aki szinte törvényszerűen sodródott bele kora baloldali mozgalmaiba, fiatalon, mindenféle társadalmi sérelemre érzékenyen, láthatóan megpróbálkozik valamiféle társadalmi költészettel, „baloldali” versekkel – ám az ilyesfajta ideológiai elköteleződés még akkor sem tesz jót a versnek, ha József Attila-i típusú zseniről van szó. Hát még, ha az önálló hangját nem igazán találó fiatal erdélyi magyar költőről.
Nem idézzük itt a mozgalmár verszárlatokat – mert minek; nem az a cél, hogy azt mutassuk be Erdélyi Ágnesből, aminek kibontására nem maradt idő, ami torzóban maradt, ami kérdőjeles.
Mielőtt azonban kimondanánk, hogy költőként kevésbé volt ígéretes, mint prózaíróként, érdemes leszögezni, hogy a versek közt akad olyan, nem is egy, amely arra utal: ha hagyják beérni, megszülethetett volna egy érvényes költői életmű is a keze alatt.
Gondolunk itt a Nap, színek, valóság című versre, amelyben – testvéréhez hasonlóan – mintegy megjósolja a halálát: „Lehet, elkap a nagy világkerék,/lehet, hogy gáz fojtja tüdőnkbe versünk/barrikádról le gépfegyver söpör,/vagy számolnak hármat, szitává lesz a testünk” – írja.
De említhetjük az 1943-ban írt Januári vázlatot vagy a Márciusi gyónást – a versek közül alighanem ez a legjobb –, utóbbi azt sejteti, hogy a közeledő végzet árnyékában Erdélyi Ágnes mint az utolsó pillanatban fellobbanó láng, aki érzi közeledő halálát, hirtelen valóban fajsúlyos költővé érett.
Íme: „Reménytelen. Tudd meg, reménytelen,/tavasszal is ez a világ/és jóvátehetetlen minden/ami történt, hiába rág/ bűnbánat, tettvágy, gondolat,/hiába rügyek, forradalmak,/húsvétok s minden áldozat,/Kedvesem nem tér soha vissza/s a millió holt marad” és a verszárás: „Szárítsad fel hát bánatom/tócsáit s mint a pára/szakad föl nyári reggelen/a réten, égen, földeken,/oszoljon búm, a kába/Bensőmben fényed lengjen,/simogass, márciusi nap/arany kezekkel engem.”
Itt jó költő – megjegyezzük azonban, hogy a versek jelentős része érezhetően egy prózaíró verse, ami hol érdekessé és egyénivé, hol sikerületlenné teszi a művet.
És itt el is jutottunk az Erdélyi Ágnes-életmű kulcsáig: ebben a fiatalon megölt nőben, aki alig pár évet kapott, hogy elkezdhesse az életművét, két szerző lakott: egy költő, akiből nem tudhatjuk, mi lehetett volna, ha túléli, és egy nagyon tehetséges író, aki – írjuk le még egyszer – huszonegy évesen írt egy rendkívül fontosnak tűnő regényt az erdélyi magyar sorsról, a generációs szakadásról, a Trianonban a határon kívül kerültek alap-létélményéről, a hirtelen megváltozott orientációról – a partiumi és erdélyi magyarok ekkor egyértelműen Bukarestet tekintik fővárosnak, aki karrierre vágyik, oda indul, noha Párizsról álmodozik, de Budapest mint vonatkozási pont itt fel sem merül –, és (érintőlegesen) az erdélyi magyar zsidó világról.
A Kovácsék története igen egyszerű: a családfő, mivel nem tudja letenni a román nyelvvizsgát, a szakmai vizsgán pedig azt a kérdést teszik fel neki, hogy mikor született egy Stefan cel Mare fejedelem (!), elveszti állását. Alkoholista lesz, majd megszökik otthonról szégyenében. Lánya vőlegénye Bukarestbe távozik a karrier reményében, a házban egyedül maradó tizennyolc éves Kata és édesanyja pedig megpróbál talpon maradni, túlélni ebben a helyzetben. A lány, aki irodista állást vállal, majd szintén munkanélküli lesz, időközben egy Lili nevű volt osztálytársán keresztül bekapcsolódik az erdélyi kisváros művésztársaságába, és ezen gyanús és kedves figurák közt egészen addig jól is érzi magát, amíg meg nem érti, hogy a családjában érvényes kispolgári szabályok – főleg a polgári konvencióknak megfelelő férfi-nő kapcsolat – itt nem érvényesek, s fiatal nőként egyszerűen potenciális áldozat, trófea ebben a közegben, kihasználni való játékszer, s semmi több. A regény az édesanya halálával ér véget, s az egyedül maradt lány tragikus kijózanodásával, aki megérti, hogy kisebbségiként, szegényként, nőként ebben a világban – egyáltalán, bármilyen világban – neki nincs kihagyva hely. Vénlány, megalázó munkát végző rabszolga, másodrangú állampolgár, esetleg egy művész bármely pillanatban eldobható szeretője lehet.
A Kovácsék lélektani értelemben kifejezetten érett és szép regény. A társadalomrajza kitűnő. A szerző jól és arányosan használja a szimbólumokat, emlékezetes például, ahogy jó néhány jelenetben feltűnik Ferenc József arcképe a falon: a regény elején az elvesztett édent, és a Monarchiát szimbolizálja, ám amikor leesik és összetörik az üvege, már mint a felelős jelenik meg, a Monarchia elitjének feje, az, aki a háborúról „tehet”, aki miatt a kisember ilyen helyzetbe került. Az ilyesféle megoldás, elgondolás egyszerre groteszk és kétségbeesett, és groteszksége ráerősít a kétségbeesettségére, ugyanakkor van benne igazság.
Amiben ez az unikálisnak is mondható próza nem teljesít jól, az a prózanyelv. Erdélyi Ágnes érezhetően küzd a nyelvvel, az árnyalatok finomságainak lehetőségével, azzal, hogy miként mondható el minden úgy, hogy nem mondunk el – rágunk a szájába – mindent az olvasónak, hogy hol sok, hogy hol kevés a szó.
Egyszóval küzd azzal, amivel minden prózaíró küzd körülbelül harminc- és negyvenéves kora között, hogy aztán eldőljön: semmilyen, jó, vagy kiváló író lesz.
Ezt a tornagyakorlatot nem lehet megspórolni. A nyelv befogása, biztos uralása nehezebb, mint a „valamit kimondás”. A „mit”, a téma, a történet kevesebb gonddal jár, főleg ilyen élményanyag esetén. A „hogyan” az, amitől a próza próza lesz – és hogy ez a „hogyan” már majdnem készen volt, az bizonyosnak tűnik a regény alapján. (Kialakulása pedig nagyon jól nyomon követhető a kötet végén közölt novellákon.)
De az írót – mint ahogy testvérét és mint ahogy annyi más magyar írót – meggyilkolták.
Nem tudni pontosan, mikor halt meg, annyi bizonyos, hogy 1944. június 3-án indult el vele és édesanyjával a vagon a haláltábor felé.
Ez a kötetnyi írás maradt utána – az életmű egy része egyetlen példányban, egy füzetben maradt fenn –, és hiány.
Egy meg nem írt életmű hiánya. Egy le nem élt élet hiánya.
Már csak ezért is járna annyi kárpótlás ennyi év után, hogy minden leírt sorát alanyi jogon vizsgáljuk meg.

Erdélyi Ágnes: Arckép szavakból – Összegyűjtött írások Jaffa, 2020