Sorry, this entry is only available in Magyar.

Az érzelmileg és egzisztenciálisan érintett szemlélő, ha a nyomot hagyás igényével próbál a közel fél éve tartó Szimhat Tóra-i háború nyomába eredni, két bevett irodalmi forma közül választhat napi közérzete hullámzásában: az egyik az epika (folytatásos – a magyar irodalomban honos tárca – regény), a másik pedig a dráma.

Esetünkben mindkét műfaj megágyazó ideje minimum 120-200 évre tehető. Noha visszalapozhatunk 2000 esztendővel előbbre is: az ókori zsidó állam megszűnéséig. Amikor a zsidó nép diaszpórába szóródott, s ezért a szülőföld, egyáltalán: föld elvesztését kompenzálandó a Biblia/Tóra (szintén irodalmi alkotás) sugárzásában, s a vele folytatott intenzív, génekbe is beívódó viszonyban folytatta életét. Ez a kollektív szövegközpontúság – folyamatos olvasás, diskurzus és értelmezés – akadályozta meg valahányszor a környezetéhez való teljes asszimilálódásban.

Lehetne még kiinduló pont és háttér – felvezető mondat, jelenet – a cionizmus megszületése, s nemkülönben annak kiváltó okai Európa 19. századának második felében. Vagy: a mozgalom első jelentős eredménye: a Balfour nyilatkozat (1917) kibocsátása. (Ez utóbbit húzza alá – friss napihír e műfajok közt válogató töprengés átfésülése során, Jerusalem Post, 2024. március 9. –, hogy egy fiatal palesztin aktivista lány összeszabdalta az egykori brit külügyminiszternek, Arthur Balfournak a Cambridge Trinity University falán 100 éve lógó, a mi László Fülöpünk 1914-ben festette portréját, azzal az indokkal, hogy neki köszönheti hazája elvesztését.)

Az epikában elkerülhetetlen az elbeszélés történelmi keretének a megérzékítése. Esetünkben a zsidó (később: izraeli) – arab ellentét függvényében a glóbusunknak a korábbi történelem hömpölygéséhez képest felgyorsult nagyhatalmi újra le(és fel-)osztásai: a Török Birodalom szétdarabolása, majd a kétpólusú – USA-Szovjetunió – világ felborulása, s „itt és most” a napihír pergésben a Pax America felmorzsolódása.

A dráma – a tragédia – viszont szűkebb, de koncentráltabb ábrázolásra ad alkalmat, mert képes magába szívni az epika sokszálú és -osztatú fejleményeit. (Mesterem, Heller Ágnes tanítása szerint: a történelemtudomány és a regény is fikció, csak az egyik bevallja, a másik nem.)

Mi a mostani, a globális tömegkommunikációt eluraló – és ezzel totálisan elhomályosító – drámai szituáció kiindulópontja? Az, hogy 2023. október 7.-én a Hamasz nevű terror szervezet, s a mögötte beözönlött gázai csőcselék bestiális körülmények között legyilkolt, kirabolt, megkínzott és megerőszakolt 1200, Izrael déli harára közelében élő lakost, s a közelben fesztiválozó fiatalt, s egyúttal magával hurcolt 240 túszt. Ez utóbbi aktussal olyan zsarolási – s egyben a feszültséget biztosító – lehetőséget teremtett, hogy tette büntetlen maradjon, noha a túszok kiszabadításának folyamata napi szinten követel emberéleteket mindkét oldalon.

Mégegyszer: a dráma kibontása, s valamint a vele párhuzamos jogi tényállások alapján: ott és akkor bűntett történt. S ha igen – mind a tragédia műfaja, s mind az emberiségnek a Bibliától is messzebbre nyúló erkölcsi követelményei szerint (lásd: a nemcsak képletesen kőbe vésett, Hamurapi törvényeit) – büntetést, azaz: igazságtételt ír elő.

A mai hatványozott konfliktus, mégpedig oly újszerűen abban ölt testet, hogy az elkövetés pillanatában még nyilvánvaló bűn ténye, súlya, borzalma, percek alatt elfelejtődött. Sőt/majd: a szereposztás, amely a 2023. október 7.-i Fekete Szombatot követő napokban, hetekben még egyértelműen (el)ismerte az elkövetői és áldozati oldalt, végzetesen felcserélődött.

A dráma műfaját az ókori görög klasszikus kultúrának köszönhetjük. Kialakulása idejében a cselekvő, ellenérdekű hősök mellett még egy állandó szereplőt vonultatott fel: a kórust. Tagjai ugyanazt a szöveget mondják, maximum a karvezetőnek akad néhány önálló mondata. A színpad szélén, vagy a hátterében fölsorakozó csoport, az egymással szembenálló hősök közötti kollektívumot hivatott megtestesíteni. Azaz a közönséget, tehát az egész világot, amely a dráma mondanivalóját befogadja. A cselekménysort meg-megszakítva kommentálták, véleményezték azt, de nem befolyásolták a tragédia kibomlásának egyes szakaszait.

A mai drámánk szempontjából ez az eseményeket követő közeg – kormányoktól, egyetemek vezetőségeiig, közösségi médiát leuraló influenszerekig – kibillent ebből a hagyományosan semleges, a konfliktus dinamikájának szabad teret adó funkcióból, és az egyik oldal: nevezetesen az elkövető oldalára állt. Az teljesen természetes, hogy – hiszen ez az ellentétek összeszikráztatásának a gyúanyaga –, hogy az elkövető rettenetes tette után – önigazolásként – úgy görgetné tovább a cselekményt, hogy a bűne büntetlen maradjon. Ezt itt azzal éri el, hogy nagyhatalmi szempontokra és a jelenidejében mainstreammé vált ideológiákra (Gender, Woke, BLM) rájátszva megkísérli elérni a recepcióban a szerepcserét: nevezetesen, azt, hogy valójában ő az áldozat, s a rettenetes gyilkosság elszenvedője pedig az elkövető. Mégpedig a puszta tény által, hogy létezik, pontosabban ott és akkor létezik, amikor és ahol. Azonban az már kevésbé érthető, sőt: megdöbbentő, hogy ez a stratégia, szerepvezetés be is jön neki. Működik. Ugyanis a kórus – a világ! – a legkülönfélébb szinten történelmi beágyazottságú indokokból, nagyhatalmi, regionális, és más belpolitikai érdekekből, vagy csak piaci megfontolások miatt elfogadta a végzetes szerepcserét.

S ebből az ellentétből, s nem a palesztin(muszlim) – izraeli(zsidó) szembenállásból csap fel az igazi dráma tüze. Ugyanis az elvileg szemlélő kórus alak- és szerepváltozásától függetlenül – az eredeti áldozat (2023. október 7.-én még az volt) a saját predesztinációjába zárkózva nem kíván – ha akarna, sem tudna – kilépni az elszenvedő szerepéből. Szerinte a bűntett méltó büntetésért kiált. Ehhez nem csak az erkölcsi törvény okán ragaszkodik – ez egyébként a jog szintén az ókorban lefektetett alapfunkciója is –, hanem azért is, hogy a büntetés preventív erejével elejét vegye áldozati szerepe/léte végtelen, a fölszámolásig tartó prolongálásának. Mindezért, makacs atavizmussal, a saját Tórája – amelynek központjában a Tízparancsolat áll – szellemében cselekszik, bele sem gondolva abba, hogy a szavatossága, a „nagy világon e kívül” a 21. században – éppen a szenvedéséből precedenst teremtve – lejárt. Azaz: minden erejével megpróbálja kézre keríteni a főbűnöst – Yahja Sinwart, a holokauszt óta ilyen nagyságrendben elő nem forduló tömeggyilkosság kitervelőjét és ítélőszék elé állítani. S nemkülönben megsemmisíteni a rárontó terrorszervezet katonai erejét, s ezáltal olyan állapotot teremteni, hogy ilyen eset többé ne fordulhasson elő. Azaz: helyreállítani a rendet mind a „túlélés” praktikus, mind erkölcsi szempontjai szerint.

Külön, de nem mellék dráma a drámában a túsz-dráma. (Amelynek a sokszínű kórus nem szentel nagy figyelmet.) Ha Izrael elfogadná a törvényesen elítélt terroristák – mindegyikük kezéhez sok-sok ártatlan áldozat vére tapad – kicserélhetőségét, akkor nem csak fizikai valóságában mentené fel a gyilkosokat, de egy olyan új erkölcsi rend kialakulásában venne tevőlegesen részt, amely detronizálná a „Ne ölj!” parancsát. Ugyanis, aki támogatja a Hamasz követelte túszcserét – sajnos ez a kisiklás egyszer megtörtént, hiszen ez volt a mintája-melegágya-előzménye a mostani gyilkosság-tobzódásnak: ama Gilad Salit (2011) egy az ezerhez so called túszcsere esetében –, akkor azt is deklarálja egyben, hogy szabadon lehet gyilkolni, maximum elég lesz egy zsidó járókelőt elfogni (bárhol a világon), és becserélni az egyre rövidülő időn keresztül rabkosztot fogyasztókra. Nem egyszerűbb? – lehet, ez lesz a vége – a bonyolult procedúrákat megspórolandó, magát a gyilkolást kivenni a büntetendő cselekmények közül?

(Amikor először reagáltam rá, nem vettem észre a zseniális megsejtést, itt kérek elnézést vakságomért, noha mentségemre szolgáljon, hogy a felgyorsult „történelmi távlatból” – „más távlatot ad a halál már” – visszanézve értékeltem a helyén, hogy az Élet és Irodalom heti megmondója – talán az egész világon is először – felfedezte, igaz, legitimálta is – az új trendet: „A semmiféle katonai, politikai indokkal nem igazolható öldöklést követően több hónapos nemzeti gyászra lett volna szükség. Ezalatt, ha lassan is, oldódhatott volna az embereken úrrá lett érzelmi bénultság, amely – látszólag paradox módon – könnyen átválthat kormányzati intézkedések ingerült követelésébe. … A kiélezett helyzetben a cselekvéssel egyenértékű „tett” lett volna, ha Izrael tartózkodik az azonnali ellencsapásoktól, sértetlenül megőrizve így morális erejét, ami mindenképpen szükséges ahhoz, hogy valamennyi lehetséges fórumon fölléphessen a gyilkos túszszedők ellen. Nem így történt, és a pusztító légitámadásokról megoszlanak a vélemények.” (Gadó Gábor: „Áldozat és áldozat” 2023. november 10.)

A tantusznak le kell egyszer esnie: a Bibliában – mindkét Szövetségében – lefektetett elvek ma nem játszanak: ez az oka az izraeli nép és demokratikusan választott hatalom gyakorlói látványos hasra esésének. A banánhéj a túszok kiszabadításáért ártatlanul szenvedők, a gázai lakosság, számának drasztikus növekedésében rejlene. Ki ezért a felelős? Nem bújnék ki azzal a közhely igazsággal – noha a legtöbb közhely mindennapi tapasztalatok sűrítménye, azaz egyfajta igazság –, hogy minden háború ártatlan civil áldozatokkal jár – különösen a 20. században, amikor nem vonulnak ki a hadseregek a lakott területekről a harcmezőkre megvívni egymással. (S persze a Hamasz nem hadsereg, hanem gerilla-terror szervezet, amelynek a stratégiájához tartozik a lakossággal történő elvegyülés, vagy annak maga elé tartása fizikális és morális pajzsként.)

Ettől függetlenül is érdemes megvizsgálni drámánk „civil lakosság” nevű – (szintén „kollektív”) hőse anyagát és szerepét. Mi fűzi őket– a közös nyelven, valláson, történelmen kívül – az őt uraló terror szervezethez? Egyáltalán: mi ez a fogalom? Talán nem járok messze az igazságtól, ha társadalmi funkciót is firtatok mögötte. A Hamaszt Gázában – szinte az arab világban egyedülálló demokratikus módon – választották meg a korruptnak nyilvánított Jasszer Arafat alapította Fatah szervezettel-párttal szemben 2006-ban. (Akár Hitlert 1933-ban. S a muszlim radikálisok abban is hasonlóak mintájukhoz, hogy még egy választást ők sem kockáztattak meg, noha a közvélemény kutatások szerint ezt is magasan megnyernék.) A Hamasz mozgalom deklarált célja – ezt tartalmazza a 1988-ban kibocsátott kartájuk –, hogy: „Felszabadítsák Palesztinát az izraeli megszállás alól, s alapítsanak egy arab államot, amely magában foglalná Ciszjordániát, a gázai övezetet és Izrael jelenlegi területét.” Tehát ez a – „civil” – lakosság választotta meg a korántsem zsákba macska törekvéseket a zászlajára tűző szervezetet. Mégpedig magából, hiszen ők is a gázai népességből rekrutálódtak. (Hitler sem magányos hős volt bunkerjában, s a második világháború végén Drezda, Berlin és a többi súlyos károkat szenvedett német város lakossága bőven élvezte rezsimje szociális, vagy nagybirodalmi áldásait. Noha a Führert kétségtelen felelősség terheli azért, hogy hagyta a gyönyörű, történelmi német városokat lerombolni – Budapesthez, a Duna hídjaihoz nem fűzte érzelmi viszony –, amikor már a vak is látta, hogy ügyét elvesztette. Azonban legalább az övéi egyszer megpróbálták életük feláldozásával is csökkenteni a nyilvánvaló katasztrófa hatását, lásd. Stauffenberg és társai sikertelen próbálkozását 1944. július 20.-án.)

Nem lehet megkerülni a kérdést, hogy ez a nép/lakosság mennyiben részes a Hamasszal azonosulásban, s annak tűrésében? Vagy/viszont: a szintén palesztin népből kiemelkedett Hamasz vezetésének és a lakosságának jelentős százalékát kitevő tagságának miért nem esik meg a szíve a lakossága megpróbáltatásai, települései pusztulása láttán, s legalább a túszok visszaadásával enyhítené a rábízottak szenvedéseit? Ez látszólag felfoghatatlan. Noha – sajnos – mégis érthető. Hiszen éppen ez a Hamasz stratégiájának a nagyon is józan számításokon alapuló motorja. Amelyben megfigyelhetjük a 21. századi hadviselés nóvumát is: nevezetesen azt, hogy az erőben/s netán igazságban gyengébb fél, a nyilvánvaló fegyveres erő egyenlőtlenségét azzal egalizálja, sőt múlja fölül, hogy a tömeg- és közösségi médiumok révén kovácsolhat a repülőgépekről ledobott bombáknál pusztítóbb imázs- és narratíva fegyvert, amit aztán anyagi erőforrásokra, az ő oldalán történő erők beavatkozásaira lehet majd fordítani. Ezt a precedens jogot teremtő narratívánkban röviden így lehet összefoglalni: a holokausztot elszenvedő zsidó népből néhány generáció alatt a holokausztot elkövető néppé vált. (Ha egyáltalán igaz, amit a holokausztban viselt áldozati szerepéről összehordott.)

Izrael – akár az ókorban is – a diaszpóra központja volt. S ma is, morzsaléknyi kivételtől eltekintve: minden zsidó Izraelért aggódik, vele szolidáris. Ezt támasztja alá, hogy a háború kitörése óta Franciaországból 300, az USA-ból 150, s Európa többi országából 100 %-al emelkedett az alijázási kedv és hajlandóság, mint a Fekete Szombat előtti évben. Mindezért nemcsak Izrael, de az egész zsidó nép feszíttetett fel a fake news és narratíva, TikTok magasságokban megácsolt keresztfáira. Hatására szinte egész Nyugat-Európában és Észak-Amerikában veszélyessé vált felismerhetően zsidónak lenni. Nem csak járókelői szinten. Haim Herczog, Izrael államelnöke fontolgatta amszterdami látogatását (ahol egy holokauszt múzeum felavatásán vett részt), mert egy holland parlamenti képviselő letartóztatási eljárást kezdeményezett ellene a palesztin nép ellen elkövetett bűnökért, s ezt az ország törvényei szerint akár foganatosíthatják is. A minap rendezett Oscar díjátadón szintén trendi lett a vörös szőnyegekről Izraelt lejáratni, aminek legvisszataszítóbb eleme az volt, hogy a javarészt Auschwitzot túlélt lakosságú „lángoktól ölelt kis országot” Auschhwitzzal azonosította egy Auschwitz történetét feldolgozó díjnyertes rendező – még ha zsidó származású is. Miközben az USA nagyvárosaiban: „Vissza Auschwitzba!” szlogennel tüntetgetnek a Free Palestine (From the river to Sea) mozgalom tömegei – semmitől (az ENSZ-től sem) zavartatva.

Tehát a Hamasz az előőrs, s nyomán az arab (muszlim) világ médium támadása – ezt el kell ismerni – elsöprő sikert aratott. Mindennek a korai előjelzését szintén az Élet és Irodalom gyorsreagálású (szó)csövéből érdemes idézni – hiszen felváltva, innen, Budapestről, s Izraelből, azaz diaszpóra létből és a terepről követem az eseményeket. S ezúttal is az eltelt tömény hónapok távlatából vagyok kénytelen leemelni a kalapomat a gyors trendbe-haptákba álláshoz: „És bár a Hamasz terrorcselekményére adandó válaszhoz az izraeli hadseregnek joga volt, de mindez elsősorban formalitás, mert a viszontválaszok ugyancsak számos civil lakost érintettek. Azaz Izrael állama története során eddig példátlan módon lépett túl a humanitárius jogokon. … Akármennyire tragikus, felkavaró ez a terrortámadás és a viszontválasz mindkét fél számára, és a Hamasz hirtelen és tűrhetetlen támadására nincs semmiféle okos és igaz magyarázat, mégis, az izraeli katonai válasz érvényességét irgalmatlanul kétségbe vonja a megannyi arab, palesztin civil, s köztük nagyszámú gyermek halála. Ami történt és történik, az nem pusztán a két ellenfél közti küzdelem, hanem az európai, amerikai nagyvárosokat átformáló antiszemita tüntetések sora – egyre nagyobb tömegek tiltakozása, amelyek a hosszú, a zsidó lakossággal békében eltöltött évtizedek után most szinte felfoghatatlan léptékű támadásba kezdtek. …. Izrael az egykori holokauszt nyomán jött létre, s ennek az országnak a lakói számára a kortárs, egyre gyakrabban akár százezres antiszemita tüntetések történelmi múltjuk és jelenük között vetnek sötét és fenyegető árnyakat. Izrael a NATO partnerországa, az Egyesült Államok szövetségese, s most hirtelen olyan ország lehet belőle, amelynek állampolgárai kívül találhatják magukat a kortárs nyugati kultúra világán, melynek eddig távoli, de immanens szereplői voltak. S ha másként is, mindez érvényes a nyugati országokban élő zsidókra is, akik eddig épp annyira vélték magukat országuk, nemzetük polgárának, mint most úgymond kívülállóknak is: kényszerek sorával együtt élőknek.” (György Péter: „Pár mondat a lokális tényekről, Mi is történik október 7. óta a Hamasz és Izrael állam között”, 2023. november 17.)

Ama görög dráma kórusában szereplő szavalók egyöntetű, egyvéleményű csoportot alkotnak. A mai kórus egybehangzó szavalata sokféle politikai – szélsőjobb és baloldali színű –irányokból skandálják ugyanazokat a verseket, beteljesítve a közhely igazságot, amely szerint az ellentétek vonzzák egymást, vagy egymásba érnek-szervülnek. Igazi újdonságnak számít, hogy a friss generációk nem ellenük lázadnak – mint a mienk a ’68-as vagy a beatnemzedék –, hanem gond és kritika nélkül beállnak melléjük szavalni. Nem kevés cikk, elemzés kimutatta, hogy az USA és a Nyugat-Európai, a Fekete Szombat nyomán felparázsló régi-új antiszemitizmust azok hajtják-szajkózzák, akik nem láttak eleven zsidót, akiknek semmi közük-viszonyuk a zsidók ellen viselt háborút (1939-1945) megérlelő társadalmi és gazdasági viszonyokhoz. Ezt a véleményt is példaszerű sietséggel prezentálta egyetlen, tradicionális értelmiségi fórumunk: (Ferencz Mónika – Szili Noémi: „A szavak háborús kiszolgáltatottsága. Az izraeli-palesztin konfliktus történelmi áttekintése és értelmezése a Hamasz októberi támadását követő sajtó megjelenések alapján”, Élet és Irodalom, 2023. december 8.) A fiatal, a múlt század kilencvenes éveiben született szerzők kolumnás anyagában bőven kitérnek a konfliktus LMBTQ, Queer, homoszexuális vonatkozásaira, azonban a holokauszt csak egy mellékmondat mellék jelzőjeként tűnik fel, s ez az arány beszédesebb minden holokauszt relativizálásnál. „1928-ban, miután zsidó telepesek megpróbálták elfoglalni a jeruzsálemi Al-Aksza mecset muszlimok által birtokolt részeit, ami több arab országot is ellenállásra mozgósított, a népesség nagyjából 164 százalékkal emelkedett, és még csak ezután kezdtek el letelepedni azok a zsidók, akik a második világháború után, a holokauszt szörnyűségei elől menekülve érkeztek a térségbe.”

De miért foglalkoztat annyira a kórus szerepe?

Azért, mert valaha tagja voltam. Betéve tudtam Szophoklész Antigonéjának kórus szövegét – ma már csak a bevezető sorokat, ha álmomból is fölriadok: „Fénylő Héliosz, ily szépen Hétkapujú Thébai felett/ Nem ragyogott soha még sugarad,/ Föltüntél valahára s arany/ Napra nyitod szemedet”.

A kalocsai I. István Gimnázium diákjai – áldott emlékű Baradlai Sándor magyar tanár szervezésében és rendezésében – előadták az Szophoklész Antigonéját, s a produkcióban mi, II./A osztály fiúi alkottuk a kart. Sokat próbáltunk, míg kiáltunk vele az Érsek kert szabadtéri amfiteátrumában. S persze nemcsak a szöveget bifláztuk be, hanem a tanár úrral alaposan végig elemeztük a drámát. Mindez több, mind fél évszázada történt (1967-ben), s soha nem gondoltam vissza ezekre a stúdiumaimra, amelyek – döbbenek rá, oly jólesően – meghatároznak engem. S csak most, hogy nem értem, vagy keserűen berzenkedek a világnak a 2023. október 7.-i Fekete Szombat reakciói, s következményei félreolvasása láttán – nemcsak mint „érdekelt-érintett” zsidó, de a kalocsai I. István Gimnázium másodikos diákja is – bucskáznak föl az emlékezetemben ezek a tanórák, hogy aztán elkeseredésemet enyhítendő egy este fellapozzam – pontosabban az Ipadom képernyőjén végigolvassam – újra a tragédiát. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában.) Rosszul emlékeztem volna mindarra, ami engem és annyi nemzedéket felépített? Képzeletemben – sajna hajlamos vagyok rá – elferdítettem volna az akkor elsajátított igazságokat?

Ó nem! Az ókori tragédia ma is friss aktualitással igazít el. Nyugtat meg, emel fel. Mert benne a bűn=bűn. S nincs nyugvás addig, amíg szabadon, meglakolatlanul tenyészhet. Amíg képviselője orrára nem koppintják. Akkor is, ha mindazok, akik e bűn kigyomlálásában-tisztításában részt vesznek, az életükkel is fizettek érte. S ettől, és ezért – ez is a kar szerepe: „Sok van, mi csodálatos,/ De az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Ami aztán ide konkludál: „Ha tud valamit valaki,/Mesteri bölcset, újszerűt,/Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele./ Ki a földnek törvényeket ad,/Jogot, mit az isteni eskü véd,/Az a városban az első; de hazátlan,/Akinek jó, ami nem szép./Tűzhelyemnél nincs helye./ Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.”

A gyorspergésű dialógus-jelenetekben az emberi örök törvények védelmében elhullt az egész szereplő gárda: maga Antigoné, testvére, Iszméné, vőlegénye, Kreon fia, Haimon, s végül a negatív hős felesége, Euridiké. Pedig az isteni törvényeket a politikai manipulációra fordító Kreónnak is akadnak praktikus, vagy az államvezetés szempontjából racionális érvei és szempontjai, amelyeket ügyesen forgat. S mégis elbukik – s mégpedig egy nagy csavarral, éppen azáltal, hogy ő az egyedüli a hősök közül, aki életben, sőt a királyi pozíciójában megmarad. Ez nagyobb szenvedés (tanulság?) számára, mint a vele szemben, az igaz ügyért feláldozott szerettei élete, s ezzel az elviselhetetlen teherrel az utolsó jelenetben szembesül is. Mert – ahogy befejezhettük iskolai memoriterünket: „Bölcs belátás többet ér/Minden más adománynál./Az isteneket tisztelni kell/, Gőggel teli ajkon a nagy szavak/ Nagy romlásra vezetnek.”

Lehet, „az ember már többé nem lesz csodálatos”? Hiszen a politikai és társadalmi mozgalmaktól, államférfiakig, s az értelmiségi – influenszer – diskurzusig szétkenődtek a bűn és büntetés ismérvei. Ezt leheli, sugározza ki magából teremtett, 21. századi világunk, s benne drámai koncentrációval a gázai tragédia recepciója. Ugyanis, ami az emberiség bölcsőjét ringató görög kultúra reprezentatív képviselőjének, Szophoklésznek, s majd több ezer éven keresztül a közönségének nyilvánvaló volt, az mára idegenné, vagy „meghaladottá” vált.

S mindebben nem a világrend – ciklikusan változó – felbomlását kell látni.

Hanem magáét a rendét.

Ezért már soha nem „boríthatja ránk” semmiféle „virrasztó éji felleg” a maga „nagy szárnyait”, s nem különben a „béke útjában” is botor dolog többé olcsón reménykedni, mert elvesztettük a tudást – „nem tudhatom”– nem tudhatjuk” –, hogy „miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”, mégpedig a belátás végzetes hiánya miatt, nevezetesen, hogy „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”.