Sorry, this entry is only available in Magyar.

Magyar László Andrással életemben egyszer – most, hogy az álmatlan éjjel a céltalan háborús hírek rutinszerű pergetése közben az iPademen belefutottam a halálhírébe –, s oly végzetes bizonysággal utoljára találkoztam. Az okostelefonomnak az emlékezetemet – s bizonyára jómagamat – is kontrolláló adatai szerint: 2022. január 20-án. Akkor készült ez a rögzítési mániámnak köszönhető kép róla. Egy bizakodó arc „mása”. Némi pálinkázás után – a kis idő alatt, amíg a feleség elment megsétáltatni a kutyát – felhörpintettünk néhány pohárkával. S a frissen kötött barátság utáni levelezés – Izraelből, ahová a jóízű vizit után elrepültem – a pálinkázás folytatásáról szólt.
De jó, hogy találkoztunk. Mennyivel gazdagabb lettem tőle. S remélem – ezért mindent megteszek – az emlékezete is.
A halálhír nem ért egészen váratlanul. Sőt. Épp ez hívta elő, a személyes megismerkedést.
A folyóirat szerkesztés rengeteg levelezéssel, s vele ismerkedéssel jár. Azonban a digitális világ, amit csak megfejelt a koronavírus korszak, ezeket az elvileg emberi viszonyokat ledegradálta e-mail ügyintézéssé. Az érintkezések sorra nem az embert, de a publikációt szolgálják, az utolsó korrektúráig – aztán végük. Akadnak évtizedes kapcsolatok, amelyek során fel sem merül egy meleg kézfogás gesztusának szükségessége.
Magyar András László is a Múlt és Jövő kószán publikáló szerzői közé tartozott, s a személyes találkozás – ez oly szomorúan jellemző – még akkor sem vetődött fel (egyazon városban élünk), amikor kötet tervet ajánlott fel – először egy novellákat és verseket vegyesen tartalmazó gyűjteményt, majd a levelezés során egy egynemű novelláskötetben maradtunk, amire szerződést is készítettünk. Abban maradtunk, hogy ír még hozzá egy-két elbeszélést, vagy javaslatomra: belevennénk egy két orvos történetet szűk szakmájából.  Hiszen, dacára akadémikus megformálásuknak, ezek a magyar zsidó orvos sorsok gazdag epikai ívvel is rendelkeznek.
Ebbe a lassú és személytelen „szakmai” sodrásba érkezett a levél, aminek a 2022. január 20-i kellemes kora délutánt – még sütött a nap, amikor a feleség levitt a hűvösvölgyi villamos végállomásra – köszönhetem. Egy jó barátság kezdetének könyveltem el az együtt töltött órákat – aminek ma éjszaka foszlott el a reménye. Ugyanis úgy tűnt: nem eszik olyan forrón a halált, egy éppen elindult kezelés megállíthatja a tragikus folyamatot. (Ebben egy közös orvos barátunk is megerősített, illetve azt mondta: „kétesélyes.” De hát miért gondolnék ama másik opcióra egy ilyen derűs barátkozás után.)

Kedves Laci,
Ha nem késő: BUÉK.
Mizujs? Nagyon el vagy hallgatva.
Hogy állsz a könyvvel? Sikerült új darabokat írjál?
Mindezt azért is kérdezem, mert az éves terveket kezdem összeállítani.
Barátsággal, János

Kedves János,
Laci nevében írok, a párja vagyok. Most éppen beteg, amint tud, válaszol.
Üdvözlettel
Szűcs Mónika

Kedves János,
Hát sajnos nem egyszerű covidról van szó, agydaganatom van, már nem élek sokáig. Így abban a formában küldöm el a kötetemet, ahogy kialakítottam, új történeteket már nem tudok hozzáadni. Ha így is ki tudnátok adni, annak örülnék, bár a szerződéssel sietni kéne, mert ki tudja meddig tudom még aláírni. Ha ebben a formában a kötet nem megfelelő, azt is megértem. Mellékelten küldöm a kéziratot.
Telefonon elérhetsz (……) Írni már nem tudok, ezt a levelet is Mónikának diktálom.
Minden jót kíván
Laci

Ahogy a világban mostanság, Laci, a te életedben is a rosszabbik, – a halálos esély kerekedett felül.
S az utolsó levélváltásunk is, de csalóka volt:

Kedves Laci,
Mint a mai És-ben látom: a pálinkázáson túl is fontosabb tevékenységbe kezdtél again. Gratula. S persze a csodák értelmét-aktualitását is megértettem. (“Csodák” – volt az írása, az utolsó életében megjelent írása címe – a szerk. Azaz én.)
Így tovább!
barátsággal, János

Kedves János,
Sajnos ezt a cikket még a bénulásom előtt írtam, hála a magyar sajtó közlési sebességének, ez csak most jelent meg. De így is nagyon örülök neki, azt a benyomást kelti, mintha még mindig élnék. Most olvasom a könyvedet, most fejeztem be a harmadik történetet, irodalomnak nagyon jó, de nem lehetett könnyű átélni.
Minden jót kíván Laci

Amikor a kötetünk továbbfejlesztett ötletéhez elkértem tőled – nem gondoltam, hogy ilyen tudósi precizitással össze van rendezve – írásaid lajstromát, hogy egy-két írást a novellákhoz válogassak onnan, egy roppant gazdag, keményen végig dolgozott életmű tárult fel előttem. Akkor azt válaszoltam rá – utálom az ilyen helyzetekben az olcsó reménykedést –, nyugodtan meghalhatsz (de azért, ha lehet, ne), meghatározó nyomot hagytál magad után. Megcsináltad a magadét – az elvárásokon felül is.
Ez a lényeg. Ez a fedezete a közhelyes kívánságnak, hogy adjon nyugtot a sír. Te megdolgoztál ezért a nyugalomért. A maradék élet lehet, csak a derűs pálinkázást nyújtotta volna – amit azért nem kell lebecsülni, s ezért végtelenül sajnálom, hogy nem részesülhettél belőle. S lehet, önzőn, magamat is, hogy az oly ígéretesen kezdődő barátságodból nem jutott több nekem.
Amiből azon a kora délutánon oly jócskán – a maradék életre ebből kell gazdálkodni – meríthettem.
Köszönöm Laci – innen folytatjuk.