Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről

Kritika

Szomory Dezső első főműve, a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről (1918) a legnagyobb háborús regény, amit valaha írtak. Eredetileg a Nyugat 1914-es, 1915-ös és 1917-es évfolyamaiban jelent meg két hetes közlésekben. Ez a könyv nem, vagy nem csak az I. világháborúról szól, hanem a háborúról.

Emlékezni csakugyan annyit jelent, mint felejteni, írta egy irodalomkedvelő barát fényképe hátára, s a Réz Pál által Szomoryról írt kötet 217. oldalon találtam rá erre a fontos mondatra. Lehet, hogy Borges is feltalálta ezt, de Szomory már 1917-ben leírta. Még eggyel több az indok, hogy őt egyetemesnek és aktuálisnak lássuk.
” Képzeljünk el egy zongorát, amelynek nincs pedálja. Minden hangra és zörejre az összes
húrjával rezonál. Ilyen Szomory.”- állapítja meg róla Csáth.
A Nyugat néhány hónappal a háború kitörése után, 1914. október 15-i számában közölni kezdi, Babits és Ady mellett, Harry Russel-Dorsan harctéri leveleit: „Egy szerencsés véletlen -írja a szerkesztőség-kezünkhöz juttatta a londoni Evening Standard egy csomó számát, amelyekben Harry Russel Dorsan, e kiváló angol újság kiküldött haditudósítója
hosszú cikksorozatban követi naplószerű közvetlenséggel a francia-német háború eseményeit.
A Nyugat minden irodalomértő olvasója nyomban ráismert az arisztokratikus nevű angol hírlapíró harctéri leveleinek valóságos szerzőjére. Szomory Dezső volt.
Az írások előszava csak 1918-ban kerül felszínre és Balzactól ered: „ Minden téren kitalálni, az a lassú halál vágya; másolni, az maga az élet.” Szomory ezzel tudatosan szembemegy. „Ezeket az írásokat csakugyan mind kitaláltam; s az utolsó patetikus mondat: „S azóta úgy éltem az asztalom mellett, hogy mindennap meghaltam egy keveset.”
Szomory gyűlöli az írástudókat, akik a mészárlás szolgálatába álltak. A Sütő utcai toronyszoba, az elefántcsonttorony lakója most hajlandó ellenük kiáltani. Mert mi marad meg abból, amiért érdemes volt élni, Franciaországban és idehaza, ha elpusztul minden, vagy ha egyetlen rontó hatalom kerekedik fölébe? Bátorság kellett ahhoz, hogy a háborúról ilyen pokoli képet fessen, 1914-ben, amikor nacionalista hírlapíróink Szerbia, az oroszok, és a franciák ellen uszítottak-köztük ideig óráig kitűnő írók is. Az áruló írástudó írók jegyzékét csöppet sem óvatoskodva állítja össze. Amit ír-mondja Réz Pál-a képzelet által újjászült valóság; mert mégiscsak a valóság elemeiből, azoknak ugródeszkáiról szökik messze a képzelet. Fantázia nincs tények nélkül . Az ember, az író, variál, más-más kalidoszkópképbe rakja mindazon elemeket, amelyeket látott, de új elemeket nem teremthet; csak az összkép más, merőben más, mint mindaz, amiről eddig tudtunk.”
A háború rettenetét vizionáló Szomory a nyugati harctér valóságát látja lázálmaiban, azt láttatja olvasóival; kifordult beleket, halálra sebzett, vonagló paripákat, fölgyújtott falvakat, kivégzett belga hazafiak tetemét, hallja a dörgő ágyúszót, a halálhörgést, a sikolyt, a vezényszavakat, látja a húsból, lópatákból, sörényekből röpülő borzalmas eleven hidat. Iszonyatos látomása a háborúról olyan, mint S Adyé és Babitsé. Illik hozzá e téma, hiszen a háború olyan színeket és hangokat gyújt ki, olyan szenvedélyeket és helyzeteket teremt, amelyek a vérző színek festőjének palettájára, nagyzenekari muzsikájába valók. A pusztulás jeremiádáját vizionálja színes freskóvá.
A semmiből világot teremtő elbeszélő története, a levelek mitológiájának fontos összetevője, szimbiotikus módon tapad a regény szövetéhez(Kovács Krisztina, Forrás, 2010) A szövegben megtalálható Kipling is, aki nemcsak íróként, a szöveg önmagát tükröztető eszközeként van jelen. Szerepe a hiteles környezetrajz finom kelléke, hiszen az írót a háború és az angol mozgósítás fő propagandistáját személyes tragédiája emeli a háborús szövegfolyam emblematikus pozíciójába. A mű alapos olvasói(Tersánszky, Kosztolányi, Réz Pál) egyetértenek abban, hogy a kötet sikerének egyik titka a felkészültség, a terepismeret magabiztossága, a colour localt autentikusan megfestő elbeszélő teljesítménye.(Kovács Krisztina)
A mindent átszövő zeneiség, a szöveg ütem és ritmus diktálta tempója első olvasásra szembeötlik. E kapcsán beszél Vári György a nyelv végtelen stilizáltságáról, s a grammatikusság határvidékén járó mondatokról. Térey János pedig a stílus vérgőzös extremitásáról, ugyanakkor a tisztaság egyenletes temperáltságáról.
„ Szomory regénye érzékenyen ragadja meg azt a folyamatot, amelynek során a társadalom tömegesedése a háborúról alkotott fogalmakat gyökeresen átalakította. A háború felfoghatatlan, minden korábbinál nagyobb mérete ezt az élményt egyedivé tették. Szomory hitelesen ragadta meg az első modern, gépesített háború szcenarióját.
Ma (2008-ban) a folyamatosan és fragmentumokban az orrunk előtt (a tévé képernyőin) zajló III. világháborúban ez a regény aktuálisabb, mint valaha. A háborúnak ezt a Bosch-i mélységű és wagneri dübörgésű apokaliptikus vízióját pesti lakásából írta le Szomory, a katonaszökevény – aki még békeidőben sem volt katona, egyetlen napig sem. (Vagy épp ezért.) „Nem felejthetem el azt sem, mikor odakünn a tűzvonalban akadt a kezembe Szomory Dezső Harry Russel Dorsan-ja. Körülbelül ezt gondoltam: Ha erről a könyvről kritikát írnék, nem bírnám elnyelni azt az ötletet, hogy: ugyan minek kellett nekem idejönni a harctérre, mikor valaki Pestről az íróasztala mellől különbül látja meg a háborút, mint én innen a kellős közepéből? Nos hát ez a magasztalás túlzásnak hat nem de? Pedig tényleg úgy volt, hogy Szomory pont úgy éreztette meg és vázolta meg kísérteties hűséggel a harctér, a mars igazi levegőjét, mint amilyen annak, aki benne volt.” – panaszolta a csodálat hangján Tersánszky Józsi Jenő.

Kerekes Tamás

forrás: http://archiv.ujkonyvpiac.hu/forumtema.asp?p=1&id=1225