Somlyó Zoltán összes művei lll. – Nyitott könyv A titkos írás

Kritika

SOMLYÓ ZOLTÁNRÓL… Somlyó Zoltánról beszélni (sokkal) könnyebb, mint írni róla. Somlyó Zoltánról rengeteg fontosat, újat lehet elmondani (még mindig és jó darabig), sőt, van, amit mindig el lehet mondani róla, és mindig újnak hat, sajnos (pl. az értékeléséről). Somlyó Zoltán lehetetlen irodalomtörténeti helyzetét most sem hagyhatom ki, mert valamiképpen a magyar irodalom lehetetlen helyzetét is mutatja. Öncsonkításnak gondolom, ami Somlyóval és a hozzá hasonló értékű és fontosságú alkotókkal történik. (Mintha inkább az értékek ritkítása, nem pedig gyarapítása/fölfedezése lenne a kívánatos írány.) A Somlyó Zoltánról szólás lehetőségeinek számbavétele azért fontos, mert azt mutatja, mennyire nehéz róla (és nem csak róla) szólni/írni. És mindeközben, alapszólamként, orgonapontként kísért a vágy, hogy bizonyítsam, ami e körben (azoknak, akik tudják/hiszik) talán szükségtelen – hogy Somlyó Zoltán jelentős (még mindig csak jelentős, nem igazán nagy) költő, bár… ahogy Tandori sejteti, valahol a legnagyobbak közvetlen közelében van a (költői) helye. Eredetileg ezt a címet szántam a mondandómnak: A Somlyó Zoltán-i szituáció a magyar irodalomban. És Somlyó György emlékének (is) ajánlottam. (Somlyó György november 28-án lenne 98 éves, és 12 évvel halála után szinte teljesen elfeledettnek mondható, ez idő alatt egyetlen kötete sem jelent meg, alig is írtak róla.) A címet Somlyó Györgytől idéztem (volna), A Füst Milán-i szituáció a magyar irodalomban, e fejezettel zárta (1969-ben) a közvetlenül Füst halála után megjelent portré-könyvét. E könyv „emlékezés és tanulmány” (Füst-kötetcímidézés!), mely monográfiának indult, de megíratlan maradt (ezt jelezte azzal is, hogy életműsorozatának Megíratlan könyvek című darabjában közölte újra). Ahogyan megíratlan maradt az édesapjáról tervezett mű is. (Egyszer talán egy kis kötetecskében megjelenhetnek az elkészült darabjai.) A „megíratlan”-t hosszú ideig „megírhatatlan”-nak gondoltam, talán az is. Szóval, kicsit sem szerényen terveztem, de félő volt, hogy túlságosan szakmaira sikeredne, ha egyáltalán elkészülök vele. A lényeg viszont az, hogy Somlyó Zoltán (művének) jelenlegi (és eddigi mindenkori) helyzete számos ponton hasonlónak, majdhogynem azonosnak tűnik Füst Milánéval, anélkül, természetesen, hogy életművüket megfeleltetném egymásnak. Persze, Somlyó György nem adott könnyen idézhető, egymondatos meghatározást a Füst Milán-i szituációról, viszont alaposan körüljárta azt. Erre most, Somlyó Zoltán esetében (nem csak a rendelkezésre álló idő miatt), nem lesz alkalmam. Az átkozott költő életműve legalább olyan magányosan áll a magyar irodalomban, mint Füsté (és mint majdnem mindegyik igazán jelentős 20. század eleji alkotóé). Meglepően mély, és egyre mélyülő, a szakadék Somlyó Zoltán irodalmi és irodalomtörténeti megítélésben. Míg az újabb írónemzedékek (írótársak), és velük érzékelhető számú olvasó is, szinte folyamatosan nagyra tartják, vállalják hatását (nem titkos rajongók, mint pl. Lackfi János, Térey János, Szálinger Balázs, Varró Dániel), addig a mostani legújabb akadémiai (Gintli Tibor szerkesztette) irodalomtörténetből kimaradt, még egy fölsorolásba sem fért be a neve. Ezen végül is nem csodálkozhatunk, ugyanis egyetemi/akadémiai irodalomtörténetírásunk – a 20. századi szerzők esetében bizonyosan – nem jeleskedik az értékek föltárásában, inkább egy-egy személyt „sztárol”, akik viszont így meglehetősen légüres térben maradnak. József Attila, Márai Sándor kapcsán ott sem említik, ahol „kötelező” lenne, vagy ahol – mint pl. Kosztolányi, Karinthy, Füst esetében – természetes lenne, vagy a népi írók mozgalmára (pl. Erdélyi József, vagy Szabó Pál) gyakorolt hatását sem említik jelentőségének megfelelően. (Erdélyi József verset ajánlott Somlyónak, portrét rajzolt róla…) Minthogy a(z akadémiai) szakma nem figyel rá (rájuk), így az irodalomtörténetből (ill. a változó összetételű kánonokból) való kiesés(ük) csak idő kérdése. (Itt említhetem meg Juhász Gyulát is, összes műveinek kiadása befejezetlen évtizedek óta és nincs egyetlen /nagy/monográfiája sem – szintén kiszorulóban van a klasszikusok közül. És ez nem közvetlenül az értékelésének megváltozásából következik, inkább az életmű földolgozatlanságából.) Csak nemrég jelentek meg az átkozott költő verseskötetei csonkítatlanul a Múlt és Jövő Kiadó életműsorozatában. Egészen addig valamilyen furcsa kényszertől vezettetve szükségesnek érezték a kiadói (sajnos, maga a fiú is), bizonyítandó, hogy a minőség érdekében cselekszenek, még a ciklusok darabjaitt is szelektálták. Így a rendkívül fontos Megbeszélések az Istennel címűt, Az átkozott költő kötetének nyitó ciklusát is megírása után jó száz évig csak az első kiaádsok gyűjtői, birtokosai olvashatták a maga teljességében. Egészen nyilvánvaló, hogy válogatott kötetekkel nem lehet a kánonba bekerülni (vagy tartósan ott maradni). Az életműsorozatok kiadása pedig, ha az író nem gondoskodott művei egyben tartásáról, rendkívül nehézkes. A századeleji lapokat hányszor és hányszor nézték át – hol Ady, hol Móricz kedvéért, most Kosztolányiért –, de ez a gyűjtés más kisebb (?) jelentőségű kortásak munkáira már nem terjedt ki. (Én pl. az átkozott költő műveit keresve bukkantam Füst Milán „elfeledett” verseire.) Nagyon kevés az összes műveket megelőlegező írói bibliográfia. De Somlyó értékelését akadályozza az is, hogy nincs korszakmonográfia a századelő irodalmáról (megdöbbentő, ugye!), de magáról a Nyugatról sincs (ahogyan hasonmás kiadása is csak 1912 közepéig jelent meg). A korszakmonográfia megszületését meg bizonyoson az hátráltatja, hogy nincsenek személyi biográfiák, monográfiák. Vagy van-e megfelelő szókészletünk (terminológiánk) a somlyói költészet(modell?) leírására? Szép Ernőt Tandori több évtizedes munkával emelte ki a gügyögő költő szerepéből és helyezte a magyar irodalom élvonalába, amit a „szakma” talán tudomásul vett. Az átkozott költőnek nem akadt ilyen fölemelője. Somlyó költészete szerethető, de talán nem annyira élhető, mint Szép Ernőé. (Tandori önálló kötetet csak Szép Ernőnek szentelt a költők közül – írók közül is csak Virginia Woolfnak, de neki főként fordításai kapcsán… Igaz, többekről született kötetnyi írása.) Kacérkodtam az ötlettel, hogy csak Somlyóról szóló idézetekből állítsak össze egy részt, de letettem róla, mert bár lenyűgöző lenne a névsor, de azt hamis látszatot keltené, hogy (majdnem) minden fontosat elmondtak már róla, csak rendezni kellene az eddigieket. (A legtöbb fontos idézet megtalálható Az átkozott költő. Somlyó Zoltán emlékezete [Nap Kiadó, 2001] című kötetben. A somlyói költészetről szólást is részben az idézés jellemzi, mely sohasem öncélú, értékre hívják föl a figyelmet (legnagyobb erejű idézői Karinthy és Füst), de nem helyettesítheti ez az eljárás sem a (szabatos) leírást, sem az értékelést. Somlyóról az első és utolsó egyetemi ember által elkövetett értekezést Tamás Attila írta 1955-ben, aki többet nem foglalkozott vele. Sajnos, állandó kritikusa(i) sem volt(ak). „Itt legalább egy komoly kritikusra volna szükség, aki lelkesedni tud azért, ami lelkességet érdemel. Szegény Somlyó Zoltán beledöglött ám az ílyen kacér cserkészésekbe, amílyen a Tiéd is.” – írta Füst Milán 1939-ben Komlós Aladárnak. (Komlós Az új magyar líra című 1928-as könyvében csak lábjegyzetben említi Somlyót.) Nyilvánvaló, hogy Somlyó Zoltán nélkül nem lehet teljes a korszak költészetének ismerete. „Ismertétek? Ó, hogyne, hogyne ismertétek volna. Mindenki ismerte! Nemcsak a nevét. A verseit is.” Írta Karinthy barátja halálakor. Aligha túlzás azt állítani, hogy a versszeretők, -olvasók között ma is a legismertebbek között található. Somlyó értékelését alapvetően az előítéletek (ill. a velük való küzdelem) határozzák meg, melyek közül a legmakacsabbul a sok gyönge vers terhe (átka!) tartja magát. (Senki sem csak a válogatott verseit írta meg, még Füst és Pilinszky sem.) Hiába szögezte le Szilágyi Géza 195?-ben, hogy a forgács pedig nem számít (csak az érték)! (Szilágyi Gézát is újra föl kell fedezni, nemcsak a verseit, a prózáját is!) Kiss Ferenc megrótta ízlése megbicsaklása miatt Kormos Istvánt, amiért Somlyó Zoltánról (a Diadém című verséről) is önálló cikket írt. A másik sztereotípia Somlyó „komolyságát” érinti. Király István megbízhatatlan hangulatköltőnek titulálja Ady-monográfiájában. E megbízhatatlanság miatt nem is vizsgálták Somlyó műveltségét. Kétségtelen, nem járt egyetemre, de „városi legenda” a kávéházi műveltsége is! A Nyitott könyvben írja: sokat lapoztam a magyar költőkben. (Valószínűleg már az első, megtagadott, kötetének megjelenése után.) Devecseri hívja figyelt föl az Évszámolvasó költészetünkben igen ritka három szótagos (indiai eredetű?) rímelésére. Kétségtelen, antik mértékekben, strófákban nem (vagy elvétve) írt csak, szonettet viszont sokat, köztük olyan emlékezetest, mint az Utcai szonett. Ha (nagyon leegyszerűsítve) két részre osztjuk költészetét (nem számítva a kettős pályakezdést), akkor az első bő tíz évnyi szakaszban a (szecessziós) változatosság a meghatározó, a másodikban inkább a dalszerű letisztulás. Műveltsége rejtett (és rejtélyes) eleme a pszichoanalízishez való viszonya. Interjút készített Ferenczi Sándorral, hagyatékában megtalálható Freud születésnapi köszöntést nyugtázó, köszönő kártyája. Talán örök rejtély marad, mennyire (és honnan) ismerte a lélekelemzőket, de nem lehet véletlen, kávéházi kapcsolat. A Nyitott könyv kimeríthetetlen, enciklopédikus mű, mely lényegében – verses regényként is – egy korszakmonográfiával ér föl. Sokat elemzett az átkozottságának kérdése. Biztosan nem független Paul Verlaine-től a „névválasztás” – de mi is ennek a lényege? Egy nagyon leegyszerűsítő, túlságosan mai értelmezése egy szóban a „lúzerség” lenne? Az élhetetlenség. De miért is? Azért mert „csak költő”! És így azért már kicsit másképp kell néznünk az átkozottságra – inkább mint hősiességre, a költészet, a költő-lét mindenáron életformaként való megélésre, vállalására – és nem pénzkereseti forrásként művelt „foglalkozásra”. (Ugyanez mondható el, ha lehet, még határozottabban Pásztor Béláról is… Vajon kire és mikor mondhatták először, hogy csak költő?) Besorolhatatlansága, sehova-tartozni-nemtudása igen korán tudatosult benne („Keresztények űztek, csúfoltak zsidók”). Nem kerülhető meg zsidóságának szerepe sem, költészetének egyik alapszólama, mely sosem kérdőjelezte meg (saját maga számára), hogy csak magyar költő lehet („Lennél magyar, mondanak tatárnak”). Kőbányai János alapvető kutatásai nyomán (l. Zsidó mezőkön című válogatását 2009-ből) sokkal árnyaltabban kell látnunk költészetének másik, zsidó felét. Kosztolányi írja, hogy a Nyitott könyvről: „a ferencjózsefi idők érett napsütését, messze ezüstfényét, hősi-irodalmi nyomorát őrzi lapjain”. Sokáig a „boldog békeidők” költőjét láttam Somlyóban („Erre vetettek, itt a helyem”, ez testesítette meg valamiképp a Zweig említette biztonság aranykorát), de boldogságról nemigen beszélhetünk (Füst Milán írja, hogy e korban sosem volt boldog), hősi vagy hétköznapi nyomorról annál inkább, mely 1919 után a „Nem! Nem az én életem ez!” érzéseben teljesedik ki. Szólnom kellene még az életrajz megírásának problémáiról, az igaz, de nem pontos emlékezet kérdéséről (lásd bővebben kicsit a verses regények utószavában). És most kellene hozzáfogjak Somlyó Zoltán költészetéről beszélni, de az idézetek helyett szóljanak a teljes versek Hegedűs D. Géza előadásában!