Sorry, this entry is only available in Magyar.

De jó, hogy innen – Izraelből –  kell konstatálnom, hogy nem tartozok – mert kicenzúráznak belőle – a magyar értelmiséghez. Innen könnyebb elviselni, mint Budapestről. Az izraeli és zsidó ügyet (a kettő egy, különösen most nagyon összenőtt) ért lejáratást és félretájékoztatást  nem tudhattam, ha nem is visszaverni, de legalább diskurzust kezdeményezni róla. Az Élet és Irodalom még csak nem is válaszolt a jelenlegi  42. napja tartó borzalmas Gázai (Szimhat Tóra-i)  háborús közleményét illető észrevételeimre.

(https://multesjovo.hu/vezer-cakk/kobanyai-janos-eretz-nehederet-nilhemet-harmadszor/)

Sajna működik a cenzúra, a gondolat- és vélemény kisajátítás.  (Monopólium.) Mégpedig olyan térfélen, amelynek nem ez az imázsa-híre.

Úgyhogy maradjunk a szamizdatnál!

Kérek minden érdeklődőt, barátot, akit izgat, vagy aggódással tölt el, ami október 7-én Izraelt érte – épp e sorok írása közben találtak rá az első túszra (sajnos holtan), s nem különben az egész világon föltámadó antiszemita hullámok, hogy adja tovább e tiltakozó, s egyben közös gondolkodást, netán állásfoglalást javasló reakciót.

Ugyanis: ez mind az öt kontinensen közös ügy.

Előre is megköszönve: Kőbányai János

Kőbányai János: De jó, hogy már innen …

Budapesti okosságok Izraelből nézvést one way tickettel

De jó, hogy már innen, Izraelből, ahová hirtelen felindulásból, otthoni dolgaimat (Múlt és Jövő) félbehagyva kiérkeztem, olvastam az Élet és Irodalomban (a magyar értelmiség jól körülhatárolható körének fórumában, amelyre, all after all – miért ragoznám: nem önéletrajzot írok – hetente rákattintok) Gadó Gábor „Áldozat és áldozat” (2023. nov. 10.) cikkét.

Bármely kontinensen ugyanaz a képernyő, s az egy-két perces reklám beengedő folyosója, a tipográfia, a betűk is, s úgyszintén az a közeg, amit megérzékítenek. A feleségemmel, akihez most kiutaztam, Budapesten is, és ha külön vagyunk a whatsappon is héberül beszélek-gondolkodok, maximum a reggeli müzlimhez (ez elengedhetetlenül a laptop mellé a hátizsákomba gyömöszölt itthoni üzletlánc terméke) kevert joghurt minősége különbözik, s ha kinézek az ablakon, a táj makacs kopársága nyújt más keretet. Azonban elviselni és viszonylag visszafogottan – sőt: hitelesen – reagálni (kerüljön bárhol is nyilvánosságra), s nem belebetegedni Gadó Gábor cikkével és médiumával való többrétegű szembesülésbe, csak itt, az események emberi közelségében lehet, ami, a 21. század technikai vívmányainak köszönhetően szinte oly képlékenyen irreleváns. Az éppen merre és hol tartózkodás ezért inkább tudati és lelki tényezőnek számít, mely azonosság-komponensek oly végzetesen megsemmisülni látszanak a globalizmus sematikus olvasatában.

Gadó Gábor ama fekete – Auschwitz füstjéből fölporló – október 7-i Gáza határmenti támadásról megállapítja, hogy „A zsidó társadalmat alig kiheverhető sokkhatásként érte”. S még nagyon is helyesen nem Izraelt, hanem a zsidóságot (gondolom: a világ zsidóságát) jelölte meg az aljas támadás áldozatának, hogy aztán ugyanazzal a svunggal önfeladó, azaz öngyilkos cselekvésre biztassa az áldozatok népét és országát, amikor is „több hónapos nemzeti gyászt” ajánlott a már az általános zsidóságról a „lángok ölelte kis ország” kormányzatára (és nem a társadalmára) szűkítve a cselekvésre ítéltek körét. Még szintén előrelátó, de oly hamisan előítéletes megérzéssel azt is javaslata mellé kanyarította, hogy „écájáért” majd antiszemitizmussal fogják vádolni. (Nem lepődnék meg – karakteres stílusa és attitűdje okán –, ha a szerzőnek „származásilag” is köze lenne a most valóban a készülő apokalipszis tüzei megnyaldosta néphez.) Gadó megszólalásából föltáruló elbeszélés azonban sokkal szomorúbb, mert egy önpusztító értelmiségi sablont és magatartás(formá)t testesít meg. (By the way, az antiszemitizmus is „csak” – ahogy elődöm, Patai József a Múlt és Jövő alapítója megállapította, igaz, hogy a holokauszt előtt – egy álláspont.) Mindezért egészségesebb az Élet és Irodalom hasábjairól felpárálló világgal úgy szembesülni, ha az ablakból kitekintve a sivatag ösztövér szikláiból fölszökkenő fehér kockaházakra láthatok.

Igen, a feltehetően majd a Szimhat Tóra-i háborúként a történelembe bevonuló eseménysor fölhorgasztotta a második világháború, vagy inkább a vele párhuzamosan folyó zsidók ellen viselt háború (Lucy Davidowicz: The war against the Jews) számtalan elvarratlan sebét – mégpedig nem Gázában, hanem Európában, sőt a holokauszt megállítását a nemzeti azonosságába építő USA-ban is. Ez – is – a tétje és az első tüneteit szemlélve: lesújtó eredménye az ablakunkból csak a Gaza felé siető harci gépek kondenzcsíkját és hangrobajait felmutató háborúnak. (A Hamasznak végre kimerültek a rakéta okádó lehetőségei, mire kiértem – vagy a repülő gyilkok fogytak el, vagy a benzin, amit már a kórházaktól sem tud eltulajdonítani. Mely anyagnak a bejuttatását oly „ösztönzően” követeli az „Egyesült Államokban és Európa nyugati felén élő, magukat jogvédő palesztinbarátként definiáló értelmiség”. Ide tartozik Gadó is Köztes Európában? Günnolja, hogy legyen anyag, hogy az itt végre felállított íróasztalomra beeshessen egy vaktában kilőtt buhera rakéta, remélhetően a Patriottal eltalált repesze?)

Az Európán most végigvonuló palesztinokért való aggódás maszkjába bújtatott antiszemita tüntetések és támadások – Magyarország tényleg üdítő kivétel, de azért érdemes bepillantani a most Izrael pártjára álló Mandiner kommentjeibe – újra megelevenítik Izrael létrejöttének körülményeit. Nevezetesen, hogy a főként oroszországi pogromok, majd az oly előkelő Párizsban – ahol most is tombol a régi-új antiszemitizmus – lefolytatott Dreyfus per hatására épülgető szentföldi második honfoglalás ötlete, igazából a holokauszt, azaz az európai államok többségében elkövető vagy kollaboráns pozícióban folyó zsidókból való radikális nem kérés hatására alakult meg. Mégpedig nem is olyan zökkenőmentesen, 1948-ban. Sőt, nem kesztyűs kezű zsidó fegyveresek kierőszakolása következtében – persze „nemzetközi helyzet” éppen kedvező környülállását kihasználva. (S az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a történelem során a muszlim hatalmak – nézzük csak Magyarország török periódusát – sokkal toleránsabbak voltak a zsidók irányába a keresztény országoknál-társadalmaknál, s ez a türelem az ókori nép fennmaradásának is az egyik záloga.)

Gadó másik javaslata, hogy „A kiélezett helyzetben a cselekvéssel egyenértékű tett lett volna, ha Izrael tartózkodik az azonnali ellencsapásoktól, sértetlenül megőrizve morális erejét, ami mindenképpen szükséges ahhoz, hogy valamennyi lehetséges fórumon fölléphessen a gyilkos túszszedők ellen.” Vajon „morál” sőt: „erő” demonstrációja lenne a 249 – talán még életben lévő, de mérhetetlen szenvedéseken keresztül menő túsz sorsukra hagyása? S vajon milyen „fórum” szabadíthatná ki őket? Az Egyesült Államok elnöke és külügyminisztere – a világ, lehet most, lehet hanyatló, de még egyik vezető hatalmának vezetőiről van szó, akik kétszer is a helyszínre látogattak – 37 nap alatt még a saját állampolgáraikat sem tudták kiperelni a Hamasz és a mögötte álló „erők” karmai közül, de még csak hiteles információt sem, hogy hogyan szolgál egészségük? Van-e adat arról, hogy Izrael rövid 75 éves fennállása alatt az ellene folytatott sorozatos terrortámadásokra valaha is orvoslást nyert volna nemzetközi fórumoktól, amelyek értek annyit, mint egy seb tiszta gézzel bekötözése? Akkor miért ajánlja mindezt? Nem beszélve arról, hogy büntetlenül hagyni egy zenei fesztivál résztvevőinek halomra gyilkolását, csecsemők, öregemberek megkínzását, élve máglyára vetését, vagy lefejezését? Vajon milyen büntetőjogi szemináriumon tanulta ezt? (Már csak a büntetés preventív elriasztó hatása okán is?) S vajon milyen hatóság küldené ki az idézéseket és milyen állam igazságszolgáltatása vezetné le a pereket? (A Hamasz vezetői az információkkal és az érdekekkel, de főleg az üzemanyaggal kereskedő Katarban székelnek háborítatlanul. Hitler és Szaddam Huszein legalább magányos bunkereikben várták sorsuk megérdemelt beteljesülését.) A jogtudománynál szerintem magasabb és ezért megérzékítőbb irodalom alap pillére a hely és az idő. Ezt ragadta meg a Gadó által is idézett Joáv Galant hadügyminiszter (november 11-én), tűpontos párhuzamot vonva a jelenlegi és a történelmi elbeszélés alapvető elemére utalva: „ma nem 1943-at, hanem 2023-at írunk.” Ahogy egy magyar musical is érzékletesen megjelenítette (Egy szerelem három éjszakája, Vas István): „Hiába itt Cicero, Diderot, akármi szépet sütsz ki/csak a szúrni vágni ütni marad ultima ratio.” Persze, amíg a nagyhatalmak választási és más érdekeik résnyi, de szűkülő ideje ezt megengedi számukra, amelynek határai de feszegetve vannak most is. Ugyanis csak az erő, a harc az egyedüli módja a túszok kiszabadításának, s nem különben egy olyan helyzet megteremtésének, hogy „soha többé”, vagy legalább huzamosabb ideig ne fordulhasson elő túsz-háború. Az izraeli hadügyminiszter idézte dátum idején erre a zsidó népnek nem volt módja, s ezért hatmilliós veszteséget könyvelhetett el, s a mostani lassan másfélezerhez közelítő ember áldozata ezt a kiszolgáltatott helyzetet idézi fel számára.

És a címben is kiugratott másik áldozat-nép? Helyzete, az érte való felelősség? Netán: saját maga felelőssége?

A gondoskodó világ játszva megszüntethetné a szenvedésüket. Persze ama arab és muszlim világgal egyetemben. Ha maguk az elkövetett, s bőven dokumentált elképesztő bűnök a politikai és hatalmi érdekeiken felül izgatnák. De – oly kiábrándítóan: nem. A Vöröskereszt vajon miért működik együtt a gázai partnereikkel, ha nem látogathatják meg, nem ápolhatják az Izraelben ejtett túszokat.)

És: az emberi történelemben népként és egy területen népként fennmaradni, előnyös (többnyire egy másik nép hátrányra) pozícióba kerülni bizony valahányszor véráldozatba kerül és jó döntéseken keresztül vezet. Magyarország az 1848/49-es szabadságharcnak és Deák Ferenc jó kompromisszum készségének köszönhetően került fél-nagyhatalmi helyzetbe. Vagy – így tanultam apámtól – 1956-ban néhány ezer fiatal bátorságának és vérének köszönhetően telt el életem legfontosabb szakasza viszonylag jó körülmények között. (Beatkorszakom, és nyomán piros útleveles utazásaim tapasztalatai bő összehasonlítási alapot nyújtottak ezen igazság felismerésére és ezért hálára.) Sajnos nem olvashattam jó szociográfiát Gáza lakosságáról, “mindennapi életéről”. Annyit azonban tudok, hogy elnyomók és elnyomottak között is van érdekegyezés. Azonosság. Miért nem kergetik el a Hamaszt? Miért engednek a több évtizedes erőszaknak? Veszteségben is beljebb lennének. Biztos vérbe kerülne megszabadulni a Hamasztól – de nem annyiba, amennyit Izrael biztonsága és túszainak kiszabadítása követel tőlük.

Ugyanis: ez Izrael (s szerintem az egész zsidó nép) ügye.

S az övék?

Gadó legnagyobb – eufemizáljunk: – szemlehunyása, hogy olyan arab (muszlim) messiási korszakot vizionál, amelyben ez a több milliárdos, szerencsére belső ellentétektől felszabdalt nép és vallási közösség elfogadja Izrael létét. Erre nincs adat. (Néhány követség felállítása különböző hatalmi és gazdasági érdekekből senkit nem téveszthet meg.)

Heller Ágnes mesteremtől azt tanultam: “Azt a célt magunk elé tűzni, hogy a problémákat megoldjuk, nagy marhaság. Arra kell törekedni, hogy a lehető legkisebb veszteséggel, amíg lehet, együtt éljünk velük.”

Hogy ez meddig lehetséges Izrael számára, az a jövő kérdése: sőt: az igen közeli jövőé, ami épp itt kavarog-hullámzik Izrael déli, s most már egyre inkább északi határai körül. (Van még széles keleti határa is, amely bármikor berobbanhat.)

One way ticket-emmel jobb és egészségesebb itt kivárni, és persze megfigyelni e fordulat irányba lendülését, mint Budapesten “okos”nak lenni, sőt: okosságot osztogatni.

Modiin, 2023. november 13.