Sorry, this entry is only available in Magyar.

Különös érzés Guy Nattiv filmjét nézni 2023 decemberében, két hónappal a Hamász brutális támadása után. A Művész mozi Chaplin termében kéttucatnyian ülünk, mind abban az életkorban, hogy tudatos felnőttként élhettük meg annak idején a Jom Kippur-i háborút. Értelmezésünket akkoriban a szovjet propaganda irányította magyar sajtó vezette (félre), de még ezen a szűrőn is átjött, hogy világpolitikai fontosságú eseményről van szó.

Most pedig itt ülünk egy budapesti moziban és nézzük az először 2023. februárjában, a 73. Berlinálén bemutatott filmet, amelyre, mint  egy fordított palimpszesztre, íródik rá az ötven évvel későbbi, 2023. október 7-i támadás története. A támadás, akár 1973-ban, most is egy nagy ünnepen következett be, valószínűleg a Szimhat Tóra-i háború néven kerül majd be a történettudományba. Hihetetlen aljasság és ördögi számítás megtámadni egy népet annak nagy ünnepén, a spirituális meditáció és elvonultság napjaiban.

És egy másik szerencsétlen egybeesés – a köztudottan kiváló izraeli titkosszolgálat megint csődöt mondott. Eljutottak ugyan hírek az izraeli vezetéshez a készülődésről, de mivel a Moszad nem jelzett, nem hittek neki igazán. A film végén kapunk az akkori helyzetre magyarázatot, de ez már igazán az eseményeket leíró és értékelő történészekre tartozik. Amikor betör az ellenség, harcolni kell.

1973. október 6-án, az engesztelés napján délről a szovjet segítséggel felfegyverkezett egyiptomi, északról szír csapatok támadták meg az országot. Még csak hat év telt el a hatnapos háború győzelme után, az izraeliek nem számítottak újabb támadásra. Döntéseket kellett hozni, hogy megvédjék, mégpedig minél kisebb véráldozattal, az országot.

Izrael élén 1969-től kezdve női miniszterelnök állt, Golda Meir, rá hárult a döntések felelőssége. Annak a háborúnak csakugyan ő volt a hőse, a film jogosan viseli a nevét. Arról a tizenkilenc napról szól, amikor ennek az idős, beteg asszonynak kellett döntenie egy ország sorsát eldöntő stratégiai kérdésekben.

És meg is tette, briliáns intuícióval és a katonák  –  „a fiaink”  –  iránti mély együttérzéssel. Az 1898-ban Kijevben született Golda Mabovics (a Meir férje családneve volt) gyerekként került a szabadság hazájába, az Amerikai Egyesült Államokba. Élete célja volt, hogy a zsidók, történelmükben először, szabad hazában élhessenek. Amikor 1948-ban az ENSZ döntésének megfelelően kikiáltották Izrael Államot, egyike volt a függetlenségi nyilatkozat aláíróinak.

Ezt a fiaként szeretett hazát támadták meg 1973-ban a környező arab államok. A kis országnak segítségre volt szüksége. Golda Kissingerhez fordult, utalt rá, ha nem megy másként, kiutazik Amerikába esélyt, segítséget kérni az amerikaiaktól. Kissinger (a filmben Liev Schreiber játssza) maga utazik Izraelbe. Kettejük találkozásán mondja, ő első sorban amerikainak tartja magát, másodsorban amerikai külügyminiszternek, és csak harmadsorban zsidónak. Erre válaszolja Golda, hogy „mi itt Izraelben jobbról balra olvasunk”. Ez a párbeszéd csakugyan elhangzott, s a segítség is megérkezett.

És itt hökkenti meg a mai nézőt a párhuzam a két háború nemzetközi megítélésével kapcsolatban. „Biztosan hibás mind a két fél. Az izraeliek nyilván kiprovokálták a támadást. Miért nem kötnek békét, vagy legalább tűzszünetet?” – kérdezi az utca embere, az újságíró és a politikus. A filmben  Kissinger közvetíti Nixon békepárti intését. Nem értik sokan, hogy az agresszorral nem lehet, nem érdemes egyezkedni, hiszen a tárgyalási készséget a megadás, a gyengeség jeleként értelmezi. És ez igaz arra a háborúra is, amely most Golda Meir szülőhazájában, Ukrajnában folyik.

Tizenkilenc nap múlva véget ért a háború, megvédték az országot, de több mint kétezer izraeli katona elesett, több mint hétezer megsebesült. Golda Meir tiszta lelkiismerettel, de nehéz szívvel ült az Agranat-bizottság előtt. Ez a meghallgatás, amely felmentette a miniszterelnököt a háborús áldozatokért viselt felelősség alól, fogja keretbe a történetet.

Hellen Mirrenről nem lehet szólni „színészi játék”-ot emlegetve, csak a teljes művészi azonosulás szó méltó a teljesítményéhez. Nem tudok szakmai véleményt mondani az 1973-ban született rendező – megint egy koincidencia!  – alkotásáról. Ha véget ér a háború – ez a mostani – megnézem megint. Most csak annyit tudok mondani: megrendítő. Ezt olvastam le azok arcáról is, akik velem együtt botorkáltak ki a Művész mozi Chaplin terméből.