Kőbányai János: Csodára szomjas idők
Posted on
Sorry, this entry is only available in Magyar.
|
Így kezdődött valahányszor ilyen időtájt a hírlevelünk egy az ünnepet vizuálisan megérzékítő kép – többnyire biztatóan lobogó lángocskák, vagy beleharapni valóan édes fánk – kíséretében. A normális(nak hitt) éveinkben. Most sem igen tehetünk mást, mármint, ami az illusztrációk kiválasztását illeti. Ugyanakkor a koronavírus korszak második hulláma tetőzése idején – próbára bocsátásunk megszüntetése óta – minden örömre történő felhívást üres rutinnak, a helyzetünket elhazudó fals kívánságnak érezzük. Mint minden más témát, érzést, ami nem a biztonságunk – az egészséges életünk és ami ezzel egyet jelent: lelki békénk – megrendülésével foglalkozik. A hanuka ünnep egyik központi eleme a csoda, s az azt jelző-megérzékítő fény. Ha ehhez a jelenséghez keresünk illusztrációt, akkor csak az Arutz 12-ból tegnap kicakkozott sajtótájékoztató képeit választhatnánk, ahol az izraeli egészségügyi miniszter és a miniszterelnök bejelentették, hogy Izraelbe megérkeztek a Covid 19-ből kigyógyító vakcinák, s hamarosan ennek nyomán a Szentföld újra kinyithatja termékeny ölét. S ebben a gyorsaságban a ki („lángoktól ölelt”) ország egy húron pendül az első nagyokkal. (Nagybritaniával és az USA-val.) S ahogy a bejelentésben megjósolták, tavaszra a történelem annaleseibe zárják vissza a járványt.
Ezt a biztató, csoda-ígéretet azért nem tehetjük a címlapra, mert még ezt is átleheli a napi politika romlott levegője – ugyanis a reményteli fejleményt és bejelentőjét a média, s a mögöttük álló pártellenfelek választási fogásnak, a hatalom megtartása eszközének állítják be, ezért – ha a gyanúpernek van valóság alapjuk, ha nem – a jó hír jóvátehetetlenül besározódott egy olyan elemmel, ami oly távol áll a csoda/szentség ünnepi fogalmától. S szűkebb hazánkban? Itt még a vakcina nemcsak, hogy messze van, de beszerzési-származási országa, elosztása – s persze mindennek a diszkuszálása is – a politika mocsarába fullad. S akkor még szűkebb közegünkről, magunkról nem beszéltünk. A kis maradék magyar zsidó közösségről. Amelynek szilánkokra széttöredező kohézióját végzetesen felgyorsítja, hogy közel éve nincs közösségi alkalmunk, A zsoltárok, a nigunok érzéki(-erotikus) dallamait, a személyes beszélgetések hiányát nem pótolja, a zoom-online létezésforma csak tovább idegeníti. A zsidó vallást és életet nem erre találták ki. Érdemes eltűnődni, hogy mi a nagyobb veszély? Az igen nagy körültekintéssel gyakorolt közösségi istentisztelet kihívás-kockáztatása az egészségünk vonatkozásában, vagy a nagy energiákkal fenntartott közösség-meleg fenyegető kihűlése. S a szélesebb televény, amiben leledzünk? A koronavírus gyilkos tetőzése közben az ország politikailag felét lefedő ellenzéki szövetség kiállt egy nyílt antiszemita mellett. (Szerencs, 2020. október 11.) Aki tiltakozni mert ellene, azt könyörtelen kizárta a diskurzusból az ellenzéki sajtó. S e fejlemény szinte egyenes folytatásaként az ország kulturális tömbbizalmija (Demeter Szilárd) elvette tőlünk – a legmélyebb közegben: a nyelvben – a holokausztban betöltött szerepünket: az áldozatét. (Mely tisztázott szerep a közös megbékélés, és trauma oldás feltétele.) A csökkentett habzású diskurzusban e mennyiségiből minőségibe tartó „kollektív emlékezet”-átváltozás már feltartóztathatatlannak látszik a koronavírus felkeltette üledék feketén kavargó vizeiben …. A „nagy szárnyaival” semmilyen „felleg nem borít ránk” időleges megnyugvást. Ez a „virrasztó” ébrenlét adhat, ha nem is reményt, de tartást. Megpróbáló, csodára szomjas időkben. |
 |
 |
 Legújabb lapszámunk |
 |
 |