Sorry, this entry is only available in Magyar.

Kovács M. Mária első Múlt és Jövő folyóiratcikke (a hamarosan, noha késve megjelenő 2020/4-es számban) egyben az utolsó is, – de torokszorító. Amikor megjelenik, már nem él. A most magunk mögött hagyott, oly végzetes év derekán, 2020. július 20-án, igen fiatalon, 67 éves korában meghalt.

Nem is tudom, hogy miért nem publikált nálunk – egy szintén Braham professzorhoz kapcsolódó tanulmánykötetet kivéve (Holokauszt Magyarországon hetven év múltán. Történelem és emlékezet, szerk. Randolph L. Braham–Kovács András, Budapest, 2015). Ez a most oly égetően fájó hiány bizonyára az én szerkesztői hibámból ered – hogy magától nem keresett meg, mert nem találta vonzónak a Múlt és Jövőben való megjelenést, vagy én nem erőszakoltam ki belőle publikációkat.

Noha már a Múlt és Jövő alapítása előtt tiszteltem munkáját. A Valóság 1985/8. számában megjelent, „Orvosok Magyarországon 1919–1945” című tanulmánya mély nyomot hagyott bennem – mind tartalmával, mind módszerével. Azt a tényt járta körül, hogy a holokauszthoz vezető két háború közti magyar társadalom egyik legantiszemitább csoportja a keresztény orvosoké volt. A gyógyítóké! Azaz annak a hivatásnak gyakorlóié, akiknek éppen a szakmájuknál és hippokratészi esküjüknél fogva kellene kizárniuk személyiségükből és tevékenységükből minden megkülönböztetést és előítéletet. Persze közelebb visz a jelenséghez, hogy arról a szakmai közösségről van szó, amelyben a zsidó értelmiség a legsikeresebb volt – s ha sikeres, akkor a meggyógyítottak részéről a legnagyobb hálát képzelne el egy bizonyos logika. Noha – és ez volt Mari revelatív, jól dokumentált felfedezése – a logika másképpen, sőt ellenkező irányba működött. A hálaérzés helyett engesztelhetetlen irigység termelődött ki. Sőt: „szabadságharcot” támasztott a (tudás- és tőke-)„monopólium” képviselői ellen, akik révén a hálára elvileg okot adó tevékenység megvalósulhatott. Ez a felfedezés a kulcs a magyar zsidóság különös sors(talan)sága értelmezéséhez. Ugyanis a magyar nemzetnek minél többet áldozó, sikeres tevékenység szította fel azt a máig izzó gyűlöletet, amely a nemzetek testéből való „kiszántatás”-verseny győzteseivé tette a modernizálódás útjára lépett magyar zsidóságot.

Ez a szerintem egyedien különös paradoxon-elbeszélés vált Mari életműve központi témájává. Történeti és szociológiai módszerek révén dolgozta fel a vezető értelmiségi csoportok – elitek – összetételét és motiváltságát – ama frusztrált „bűzlő fejet”, amely olyannyira megmérgezte a magyar társadalmat a két háború között, hogy aztán a zsidóságát az auschwitzi vonatokra föltuszkoló mozgalomig és tettig hajtsa. Írt tanulmányt egy másik kiemelkedő szakma, az ügyvédek hasonló társadalomrajzáról, s a numerus claususról, amely törvénybe foglalta a végzetes kisebbrendűség gyilkos kompenzációját.

Posztumusz publikációja, „Bethlen István a zsidókérdésről, a numerus claususról és a zsidótörvényekről” – itt és a Tanulmányok a holokausztról sorozat záró, XI. kötetében – szintén ezt a jelenséget elemzi gróf Bethlen István pályája, s tízéves miniszterelnöksége, vagy inkább az úgynevezett „bethleni konszolidáció” tükrében.

Egy korábbi tanulmányát („Bethlen István és a zsidókérdés”, Mozgó Világ, 2015/7–8.) tovább kutatva-írva Mari utolsó munkája annak a magyar államférfinak a tevékenységét vizsgálja, aki végre szobrot kaphatott a Várban a rendszerváltástól, s ezt senki nem kérdőjelezte meg.

Ezen írás kérlelhetetlen elbeszélése sodrában a magyar zsidósággal csak szolidáris olvasó kizárt, hogy szobrot emelne neki. Minden szobrot nem lehet megkérdőjelezni, megfúrni. Mint Horthyét (ha furmányosan is, de van szobra, mégpedig ama „gábrieles” emlékmű szomszédságában, amelynek felavatását senki sem vállalta, egymás narratíváját erősítendő), vagy a szintén a Várban felállítani tervezett Teleki Pálét (egy raktárba száműzte a diskurzus), s nemkülönben Hóman Bálintét, akinek a Székesfehérvárra tervezett szobra ellen még az amerikai elnök is fellépett. Ez utóbbi szobor ellen cikkekkel, sőt tettben is (székesfehérvári tüntetésen) Mari szenvedélyesen vett részt.

Konferenciákról, különböző szakmai és baráti összejövetelekről ismertük egymást. Tudtunk egymás munkáiról, s el is mondtuk egymásnak a véleményünket róluk. Utolsó találkozásom vele a Lipótváros kapujában, a Jászai Mari tér és a Pozsonyi út találkozásánál, valamelyik teraszon történt. Ott ült egy társasággal, és arra haladtamban megszólított, hogy valamelyik cikkemmel mennyire nem ért egyet. Ha megfeszülök, sem emlékszem, melyik írásomat kifogásolta és miért. Emlékszem az arcára, a gesztikulációjára, a forró nyári melegre, s a kávéra az asztalán. De a kifogására nem. Lehet, fabulálom, talán a Hóman Bálint-ügy lehetett az egyet nem értés alapja. (S ha igen, válasz is, hogy nem kerestük a lehetőséget, hogy a Múlt és Jövőben publikáljon.) Mélyen nem értettem egyet a vehemenciával, ahogyan ő, s még sokan, felléptek a Hóman-szobor ellen. Egyrészt, mert mesterem, Heller Ágnes tanítása szerint úgy vélem magam is, hogy az antiszemitizmus betegsége nem a zsidók ügye, hacsak nem (a sajnos létező) önantiszemitizmusról van szó. S ami még fontosabb, ha a magyar nép, társadalom, elit vagy kormányzat egy antiszemitának szobrot akar állítani, nem tisztességes ebben megakadályozni, pláne a külföldi közvélemény vagy hatalmi tényezők bevonásával. A zsidónak sokkal keservesebb és egyben felelősebb tennivalója van ebben a kérdésben, „szerte nézni”, s levonni annak a konzekvenciáit, hogy az antiszemitáknak szobrot állító „hon” vajon az ő honja is egyben?

Mit csinál odafönt egy történész? Amit idelent. Figyeli, hogy az általa felkutatott eredők hogyan működnek-folytatódnak a jelen időben. Mari is nagy izgalommal figyelheti a minapi fejleményeket. Például a szerencsi pótválasztást, s a PIM igazgatójának hírhedt, szerepcserés elbeszélését – és mindennek diskurzusát. Annál is inkább, mert Bethlen portréja a „zsidókérdésben” is ugyanerről a jelenségről szól – ezért aktuálisabb, mint valaha.

Ezt majd megbeszéljük az égi kávéházban, ha én is feljövök. A kávét – már csak posztumusz honorárium gyanánt is – én fizetem.

(A kiemelt kép Kovács M. Máriáról az 2016-os Ünnepi Könyvhéten készült)