Sorry, this entry is only available in Magyar.

A holokausztról nemcsak azért kell beszélni, mert „nem felejthetjük el”. De azért is, mert annak, aki átélte, jár (járt, járt volna) a kimondás lehetősége. Mifelénk annál is inkább, mert a világot a második világháború után egy másik gyilkos eszme nevében eltorzító szovjet birodalom szatellitországaiban negyven évig nem igazán lehetett szólni arról, ami történt.
Éppen ezért értékelődik fel minden, korábban közzé nem tett dokumentum, amely román, magyar, szlovák zsidó túlélőktől származik: noha átrajzolni már semmi nem fogja a holokauszt-képet és holokauszt-térképet ennyi évtized után, még mindig lehetnek olyan részletek, adatok, lényeges információk egyes visszaemlékezésekben, amelyek legalábbis árnyalni tudják az erről való tudásunkat.
Itt azonban élesen elválik egy-egy dokumentum – visszaemlékezés, napló, magnóra vett beszélgetés, kamerával rögzített visszaemlékezés – emberi aspektusa és (jobb híján nevezzük meg ezzel a szóval) használhatósága a kutatásban vagy a tudásunk bővítésében.
Minden szenvedéstörténet megrázó és kötelez minket a meghallgatásra. De nem minden szenvedéstörténet kínál új szempontokat, részleteket a 21. században.
A Kieselbach Galéria által tavaly közzétett kötet – „Haza, Istenem, csak hazasegíts engem!” – Egy magyar zsidó asszony 1949-ben írt visszaemlékezése a deportálásra, Bergen-Belsenre, a pusztulás kapujában is kínzó honvágyra –, özv. Kelemen Albertné született Reményi Irén-Irma feljegyzéseinek reprint kiadása nem a Bergen-Belsenben töltött időszak, inkább a felszabadulás pillanatainak megörökítése szempontjából revelatív.
A kötetben a kézírással írt oldalak bal felől olvashatók, míg a nyomtatott szöveg jobb oldalon szerepel.
Mint azt a kötet utószavát jegyző Molnos Péter írja, 1944 tavaszán a 25 ezres lélekszámú Szarvas 725 izraelita lakosával Békés vármegye második legnépesebb zsidó közösségének lakóhelye volt. A neológ hitközség rabbija az emlékirat szerzője, Reményi Irén második férje, Kelemen Albert volt, akit hetvenkét évesen hurcoltak el 1944-ben. A házaspárt május 15-én zárták ki otthonukból, majd elkezdődött a pokoljárásuk.
Előbb a szolnoki gyűjtőtáborba kerültek, innen Strasshofba. A Szolnokról induló két vonat közül a második Auschwitzba tartott, de az emlékirat szerzője valamiféle ráérzés alapján elérte, hogy az első szerelvényre rakják.
Mint annyi holokauszt-memoárban, itt is felmerülhet az olvasóban a kérdés: mi alapján dőlt el, hogy ki marad életben? Milyen apró mozzanatok – egy anya által a sorból kilökött gyereket ki kap el, egy nő melyik vonatra száll, a válogatásnál ki melyik sorba kerül – által íródik meg egy emberi sors, és vajon volt-e lehetősége bárkinek is a saját józanságára, ösztöneire támaszkodva túlélni, vagy az embernél nagyobb erők – isteni vagy matematikai véletlen – alapján járt itt élet vagy halál?
Reményi Irén, aki a memoárban több ilyen „megmenekülést”, a halál torkából az utolsó pillanatban való kiugrást örökít meg, ezt tekinti életben maradása első pillanatának.
(A vonatot, amely eredetileg szintén Auschwitzba irányítottak volna, Kassa előtt térítették el, amely eseményt összefüggésbe hozzák a Kasztner-féle legendáriummal. Eszerint, idézi Molnos, Kasztner Rezső elérte, hogy ötmillió frankért cserébe a magyarországi vonatok egy részét ne a megsemmisítő táborba, hanem ausztriai helyszínre küldjék. Eichmann az erről szóló tárgyalásokat úgy folytatta le, hogy már megkapta a parancsot arra, hogy a súlyos munkaerőhiány miatt Bécs környékére irányítsa a deportáltak egy részét munkára.)
A memoár szerzője Strasshofban találkozott újra férjével, aki szintén ide került a szentgyörgypusztai táborból, majd Auschpitzen keresztül újra Strasshofba, innen Bergen-Belsenbe hurcolták őket, ahol férje nem sokkal később belehalt az alultápláltságba és a tífuszba.
Noha Bergen-Belsen iszonyatának leírása és a szerző búcsúja a haldokló férjétől emberi értelemben nagyon megrázó, nem állítható, hogy eddig nem tudott részletekkel szembesítene.
Annál megdöbbentőbb adatokkal szolgál a felszabadulásról és a felszabadulás utáni sorsról.
Heinrich Himmler 1945. április 4-én rendelte el az evakuálást. Az első vonat, amellyel a foglyokat szállították, április 8-án indult el, de a szövetségesek bombázásai miatt a nyílt pályán elhagyták az őrök a szerelvényt. Berlintől délre egy folyóparton álltak meg. 10-én ébredtek arra, hogy eltűntek a németek. Három nappal később talált rájuk az amerikai hadsereg. A jelenetet lefényképezték a felszabadítók, ám annak ellenére, hogy az egyik felvétel, amelyen egy nő rohan a fotós felé, kézen fogva egy gyereket, világhírű, viszonylag kevés szó esik a történtekről Magyarországon, ami azért is furcsa, mert a vonaton nagyrészt magyar zsidó foglyok voltak.
Köztük a memoár szerzője, Reményi Irén.
Aki itt innen igen bőbeszédűvé válik: részletesen leírja a Hillersleben melletti gyűjtőtábort, amely eredetileg a Luftwaffe bázisa volt, és amelynek villaépületeit 1945 áprilisában megtöltötték a felszabadított foglyok, akik az amerikai és az időközben megérkezett orosz katonákkal is igen jó viszonyt alakítottak ki.
A hillerslebeni jeleneteket nemcsak a Molnos által idézett Bognár György fennmaradt naplójával érdemes összevetni – aki ugyanazt, ugyanott átélte –, de Rudnóy Teréz, az első magyar holokausztregény írójának könyvével is: a Szabaduló asszonyokban Rudnóy, aki szintén ezekben a napokban szabadult fogolytársaival, nagyon hasonló jeleneteket idéz fel.
A Bognár-féle naplóval szemben Rudnóy és Reményi Irén tapasztalata pedig hangsúlyosan női tapasztalat; és mint ilyen figyelemre érdemes.
Reményi Irén megjegyzi, hogy a felszabadított fiatal zsidó nők „flörtöltek” az amerikaiakkal, hogy a közös kulturális estekre jobb híján a leszedett függönyökből varrtak maguknak ruhát, ami elég fontos adat a holokauszt-pszichológia szempontjából, hiszen a halál torkából napokkal ezelőtt kiszabadult emberekről beszélünk, akiknek nagy része vélhetően a családját is elveszítette – ám élni akart.
Rudnóy szépirodalommá transzformált visszaemlékezésében ugyanígy keveredik az életéhséggel a feldolgozhatatlan trauma épp csak múltideje: azok, akiket napokkal ezelőtt éheztettek, ütöttek, megaláztak, hirtelen szabad nők, ám az eufória mélyén, mögött ott van a kimondhatatlan.
Ugyanilyen megdöbbentő és az élni akarást tükröző gesztus, hogy egy későbbi táborban – mivel közel fél évig tartott a több megállóval megszakított hazaút – talált alapanyagokból a memoár szerzője süteményt süt, noha nem tudja, hogy gyermekei életben maradtak-e, de ahogy írja, elképzelhetetlen, hogy ajándék nélkül állítson be hozzájuk, ha visszaér Pestre.
Noha első házasságából született fia, a világhírű fotós, Juan Gyenes ekkor már Spanyolországban élt, kérdéses volt, hogy István fia és zongoraművész lánya, Erzsébet visszatért-e.
A memoár szerzője 1945 augusztusában ért Budapestre, ahol életben találta fiát, átadta a hozott ajándékot – lányát azonban megölték.
Reményi Irén későbbi sorsáról nem sokat tudni, annyi bizonyos, hogy októberben visszatért Szarvasra, ahol egy városszéli, férjével korábban vásárolt kis házban élt egészen 1969-ig, miután korábbi lakásukat nem kapta vissza.
Valójában nem tudni, hogy „Biri mama” milyen szándékkal rögzítette a történetét. A legvalószínűbb, hogy gyerekeinek, unokáinak írta le, hogy mi történt vele.
A férjét, lányát, vagyonát elvesztő nő – akinek memoárjában többször felbukkan ragaszkodása Magyarországhoz, amelyet a történtek ellenére, közben és után is hazájának mond, ahová hazavágyik a pokolból, nem véletlenül lett ez a memoár címe – úgy zárja emlékiratait: „én megfogadtam, szent fogadalmat tettem, hogy életemben senkit meg nem bántok, hangosan rá nem kiáltok senkire, mert megtanultam érezni az emberi rosszaságot”.
Hogy az emberi jóság és bölcsesség hogyan születik meg az emberi rosszaság, gyűlölet és elmebaj által uralt időket és a tábort átélő emberben, az azonban nem történelmi, és talán nem is pszichológiai kérdés.

Inkább az isten és az ember közös ügye.