Sorry, this entry is only available in Magyar.

Minden ünnepnek meg van az eredete – azaz emlékezete. A holokauszt emlékezetével kapcsolatban nem lehet ünnepről beszélni: annál inkább – „csak” – emlékezetről. A holokauszt emléknapok – több van belőlük, a magyar április 16, az első gettó felállításához fűződik, s 2001-ben iktatta be a Parlament hivatalos emléknappá. Az izraeli 1951 óta a Jom ha Soá, Nisszan hónap 27.-re esik, amikor felhangzik az egész országban a sziréna, minden szórakozóhely bezár, s az állam vezetőitől kezdve az iskolákig, TV műsorokig csak ezzel a trauma kezeléssel van mindenki elfoglalva. A legújabb keletű (!?!) nemzetközi holokauszt emléknapot az ENSZ vezette be 2005-ben, az auschwitzi tábor felszabadulásának napjában jelölve meg az emlékezés sarokkövét.

Ahogy ez az ilyen alkalmakkal lenni szokott, a hivatalossá tétellel párhuzamban halványulnak kipipálandó rutinná ezek a „kollektív emlékezetbe” emelkedést szolgáló dátumok.

A minap is fölötlött bennem (https://multesjovo.hu/vezer-cakk/kobanyai-janos-szomoru-tubi-svat/), hogy lehetetlen bármilyen ünnep évezredes folyamatába illeszkedni, amikor a legutóbbi Szimhat Tóra ebből a rutin sodrásból jó időre – meddig? – kivetett. (Vajon hogyan lehet felszabadultan jókedvűsködni a hamarosan eljövő Purim-karneválban? A Covid alatt is felmerült ez a probléma – de ott nem az ember, „csak” a természet volt az ünneprontó.)

Azonban a holokauszt, a 6 millió zsidó elpusztításának traumája szintén nem ad lehetőséget arra, hogy ne mással foglalkozzunk, mint a 2023. október 7.-nek a szó szoros értelmében is patakokban vérző sebével. S innen vonjunk párhuzamot, a három emberöltőnyire távolodott Apokalipszistől.

Ugyanis alig három hónapja koncentráltan megismétlődött a maga brutalitásában, a leggyilkosabb európai antijudaista középkor. Hogy a belőle kinövő modern antiszemitizmus, itt és most, más földrajzi egység, más kultúra szövedékeibe importálódjon, s majd bumerángként csapódjon vissza a so called művelt és demokratikus „nemzetközi közösség” országaiba. Ugyanis sikerült fellobbantania a régi-új antiszemitizmus lassan – de biztosan – parázsló avartüzét szinte az egész globalizált Globuson. Aminek az eredménye az lesz, teljesen más körülmények között, és teljesen más kontextusokban („kontextusok” – emlékszünk a Harvard egyetem elnöknőjének nevezetes Kongresszusi meghallgatására), de mégiscsak a hitleri célkitűzést beteljesítve: Európa, s lehet még a holokausztot leverésében élenjáró Észak Amerika judenrein-né tételét. (Lásd. Tatár György briliáns helyzetfelismerését: https://mandiner.hu/kulfold/2024/01/polgarhaboruk-uj-kozepkora-fele-sodrodik-europa-tatar-gyorgy-vallasfilozofus-a-mandinernek .)

Mindez, ama „gyászmunka”, a „kollektív emlékezetbe”, netán – Kertész Imrénk programja szerint – a kultúrába szervülés gyengeségével vagy nem őszinte voltával szembesít. A holokauszt utáni „békés” háromnegyed évszázad elégtelen bizonyítványával, amely nem tett immunissá az antiszemitizmussal szemben.

Ja, s persze az is kérdésessé vált, hogy maga Izrael is fennmaradhat-e a megújuló világrendben, a Pax Romana, majd a Pax Amerika után. (Ehhez még lásd. Csurka István, s legújabban Kósa Lajos félelmeit az izraeli helyzet tragikussá fordulásával kapcsolatban.)

Itt most a „virrasztó éji felleg” „nagy szárnya” nem segít. De – legalább – nem „borít ránk” semmi percéletnyi jótékony homályt.

Az Apokalipszis ki nem hunyt, s egyre vakítóbb lángjaival nekünk, a holokauszt után született nemzedékeknek is szembe kell néznünk.

Böröcz András Zajforrás performance-ja az idei Nemzetközi Holokauszt Emléknap alkalmából. Hiteles helyen – Lieux de Memoire …