Sorry, this entry is only available in Magyar.

Ha egy nappal megszakítva is, de folytatom a koronavírusnaplóból háborús naplóvá avanzsáló feljegyzéseimet. A feleségemmel és a savuoti ünneppel egyesítő hétfői repülő indítást is lemondták. A következő még foglalható járat-ígéret péntekre szól, de a háború eszkalálódását tekintve Izrael – s vele én és a bepakolt bőröndöm – tovább is maradhat karanténban. Ez a vaktába lövöldözött égő szivarokkal körülhatárolt állapot bizonyára csak erősíti a koronavírus világraszólóan sikeres eredményeit Izraelben – mert az óvóhelyekre kényszerítő gyilkok jobban óvnak a járvány kiújulásától, mint a az orrlyukakban és a torokban vájkáló PCR, majd azt követő vérből vett mintát vizsgáló tesztek kiszűrő mechanizmusai.

Vissza a hagyományosan az ember, s nem a denevér által generált háborúkhoz – amely minden drámaisága dacára kevesebb áldozat szednek. S legalább a frontvonalai, ütközéspontjai jóval áttekinthetőbbek.

Ha akarjuk.

Mi az oka, gyökere ennek a háborúnak, amely „gyárat és vad laktanyát” próbál célba venni, de „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát” pusztítanak el – mindkét oldalon. Ama „gyermekkor messze ringó világát”. Ami tudjuk, hogy maga az igaz, és a teljes világ.

Ennek a gyermekkor világát felnőtt módra felperzselő háború folyamatos kiújulásában csak ostoba zsurnaliszta keresheti az okot bizonyos kelet- jeruzsálemi kerület tulajdonviszonyaiban, a vallási ünnephez nem feltétlen szükséges fegyverek utáni rendőri vizslatolásban a dzsámik környékén. Az egymást el nem fogadás lávája mélyebbről tör fel, s okai – akár a vulkán kitörés – nem „kezelhetőek”, maximum előre jelezhetőek. S ezt a törvényszerűséget, ha akarjuk, ha nem, de muszáj észrevenni, sőt: elfogadni. Ahogy Heller Ágnes mesteremtől tanultam – a problémákat nem megoldani kell, hanem együtt élni velük. Bár … (de jó lenne ezt megvitatni Ágnessel) meddig lehet velük együttélni? Erre is rá kellene kérdezni.

Ugyanis ez a most kirobbant furcsa háború – végződjék bármilyen eredménnyel – a zsidó létezés ingatagságára figyelmeztet. Aligha vitatható, hogy a holokauszt pusztítása után a zsidó nép fentmaradásának zálogává Izrael állam vált. Nemcsak a bármennyire is „lángoktól ölelt” földarab lakói számára – de a Globuson található valamennyi zsidó, tehát az összzsidóság kollektívuma számára is. Ha Izrael elvész, akkor a zsidók a Diaszpórában sem maradhatnak fönt soká, mert megszűnik az az erő, lendület, kohézió, amely a népet és vallást (népvallást) élteti, s ezért a kétezer éves komoly fentmaradási teljesítményt kénytelenek leszünk abbahagyni.

Tehát itt és most egyaránt húsbavágó a mostani kétfrontos háború, Jeruzsálem, Tel Aviv, Lod, de Budapest, és Európa valamennyi zsidója számára, –  bárhol, ahol zsidó megvetette a lábát. S a nem zsidók számára is, akik több lehetőséget szavaznának zsidó honfitársaiknak, mint a lefokozott múzeumőr-létezés vígasztalan feladatát.

Ugyanis a mostani „furcsa háború”, nem az iszlám világ előretolt helyőrségeként funkcionáló gázai Hamas és Izrael konfliktusáról szól. Hanem arról, hogy a zsidó állam, akár az ókorban sem, nem vetette meg a lábát huzamos időre a keskeny földarabon. Sem a keresztény világ holokausztra döbbenése, sem Izrael minden példa nélküli gazdasági, tudományos és kulturális fejlődése – mi az a 73 évecske az összehasonlítási alapnak példát nyújtó minimum ezer évekhez képest? – nem biztosította létezése megkérdőjelezhetetlen begyökereződését.

Erre nem, vagy nemcsak a Gázai nyomornegyedekből szakadatlan (nem csak a most) áramló rakéták mutatnak rá. Ugyanis ezek a gyilkok csak látszólag csaptak le lakóházakra, s okoztak ott kárt, oltottak ki ártatlan életeket. Hanem felgyújtották azt a vékonyka koegzisztenciát, ami Izrael lakosai között fennállt. Megmutatta, hogy az izraeli araboknak nyújtott gazdasági és szellemi javak, sőt: demokratikus vívmányok nem értek el sokat. Szinte semmit. Egy helyzet időleges elfogadása volt ez a részükről, hogy valami kedvező világtörténeti, vagy politikai helyzet folytán visszavegyék azt, ami az övék. Ami a kollektív emlékezetükben és azonosságukban elidegeníthetetlenül a sajátjuk. S ezért állandóan lépni (gyilkolni)kell, hogy nehogy megtörténhessen az „elbirtoklás”, azaz Izrael (a zsidó nép) végleges meggyökeresedése – Palesztínában. S e narratíva mögé nem csak az Oszmán Birodalom egykori Palesztínia tartományának arab lakosságának az utódai zárkóznak fel, hanem az egész arab, sőt: a muszlim világ is. Ami azért nagyobb súly, piac – mint az épp mostanában a holokauszt előtti létszámát elérő zsidó népé. Nem beszélve arról, hogy a nagyhatalmi konstelláció is szétesőben van, amely Izrael születését lehetővé tette.

Lehet –e így élni, fennmaradni?

Ez a kérdés, amit a most – is – kirobbanó rakéta- és polgárháború könyörtelenül felhorgaszt.

Az általam mohón követett izraeli diskurzus az események nyomán néhány nap alatt már 1948-ig ment vissza, az állam alapításának viszonyaiig. A cionista mozgalom céljaiig. S akkor már ismét Budapesten (Herzl Tivadar és Max Nordau Budapestjén) vagyunk, ha egy más időben is …

Lehet –e bármilyen indokkal, kényszerekkel 2000 év után visszatérni?

Erre mit feleljünk? Ez az egyedüli, a másik oldal igazságát legitimáló, s ezzel a saját legitimizációnkat veszélyeztető felvetés. Annál is inkább, mert most rakétákkal és más gyilkokkal dörgölik az orrunk alá aktualitását. Csak a költőt erősíthetjük meg fontos megállapításában, noha csak az első verssora igazságában lehetünk biztosak: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, /s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,” Azonban azzal – saját idejében is – vitatkozni kell vele, hogy reménnyel éltette magát a korban, ami Izrael megalapításához vezetett: “míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja”

Ugyanis korábban sem volt béke, csak lélegzetvételhez szükséges (tűz)szünet. S ama béke sem jön el a Messiás előtt. Akinek az érkezése enyhén szólva is kérdéses, ellentétben az eljövetele előtti apokaliptikus időkkel – ezt a költő néhány hónappal később, szinte halála pillanatáig, oly pontosan dokumentálta – amelyet könnyebb volt megjósolni.

S könnyebb prognosztizálni ma is.

Ez tanítja nekünk, itt és most, oly kegyetlenül az idei Savuot, amely tudvalevőleg a Tóra születése, azaz a tudás ünnepe. Hagyományaink szerint egész éjjel ezzel e tudással kell egész éjjel töltekeznünk. Magam is boldogabb időkben a Mea Sheraim környéki jesivák látogatása után boldogan sétáltam ki a Siratófalhoz hogy erőt merítsek a tánccal, énekkel imával betelni nem tudó fiatalok öröméből. Amit most nehezen tudok elképzelni, s ha lesz is ilyen – az tüntetés számba fog degradálódni.

Inkább nyeljük le, fogyasszuk a tudás keserű (Celannal szólva) fekete tejét. (Tejet, tejes ételt fogyasztani is ünnepi előírás, mert mind a Tóra, de maga a tudás is olyan éltető, mint az anyatej.)

Mást úgysem tehetünk, míg várjuk a megváltó repülőjáratot, amire a Szentföld irányába felkapaszkodhatunk.