Sorry, this entry is only available in Magyar.

1. „..Testvéreim és atyák, hallgassatok meg! A dicsőség Istene megjelent atyánknak Abrahámnak, mikor az még Mezopotámiában tartózkodott, vagyis mielőtt Háránba költözött volna, és így szólt hozzá:
2. Hagyd el földedet és rokonságodat, és menj arra a földre, amelyet én mutatok neked.
3. Erre ő eltávozott a kaldeusok földjéről és Háránba költözött. Innen pedig atyja halála után erre a földre vezette át, ahol most ti laktok.
4. Nem juttatott belőle neki még egy talpalatnyi földet sem, de megígérte, hogy birtokul adja majd neki és halála után utódainak – bár ekkor még nem volt fia…

Bizony ezt a fölolvasott történetet nem a gyülekezés házában, azaz a bét kneszetben (כנסת בית), hanem egy másik házban, a kenyér házában, a bét lehemben (לחם בית), a nagybörzsönyi katolikus templomban hallottam a minap. Hiszen december 24-én, a születés ünnepén, hag hamolád (המולד חג), joggal érezhetjük, képzelhetjük magunkat Betlehemben, bármely isten házában is idézzük, éljük újra a zsidó próféta születését, akinek cselekedeteitől és karizmájától megigézett követői adták át az ő élete elbeszélése körül kikristályosodott zsidó vallást a világ nagy része számára. (Jelentéktelen külsőségeket, pl. körülmetélés, kóser étkezés s bizonyos hangsúlyokat leszámítva.)

Tehát ugyanezek a jóhírvivő tanítványok elszánt munkája eredményeképp Ábrahám vándorló családjában, majd megszaporodván, a törzseinek s végül népének a tapasztalatai és „kollektív emlékezete” vált az erkölcsi és polgári törvények s nem különben a kultúra bázisául. Ha mágikus-szimbolikusan is, de ez a nagy norma- és kultúraátadás a betlehemi jászolbani születéssel kezdődött. Ami akkor is felemelő, s az eredetet mai aktuálissá megérzékítő pillanat, ha azóta éppen 2020 év telt el.

5. Isten azt is megmondta, hogy utódai hazátlanok lesznek idegen földön, s hogy szolgaságba hajtják és sanyargatják őket négyszáz esztendőn keresztül.
6. De én itéletet ülök a nemzet fölött, amelynek szolgái lesznek, mondta Isten, s ezután kivonulnak és ezen a helyen fognak nekem szolgálni.
7. Egyben megkötötte vele a körülmetélés szövetségét. Így született neki Izsák, akit körülmetélt a nyolcadik napon, Izsáknak meg Jákob, Jákobnak pedig a tizenkét pátriárka.

Micsoda tömör és ugyanakkor minden lényeges láncszemet kiemelő összegzése a Tóra epikus vonulatának. Mindez nyugodtan, s főképp autentikusan hangozhatna el valamelyik budapesti zsinagógában is. S egyáltalán. Kinek szól a zsidó nép néppé szerveződésének a története? A falu népének? Nagybörzsöny katolikusai szép számmal – és ha a „szociális távolságot” nem is tartva, de szigorúan maszkban – vesznek részt az éjféli – noha éjféli sötét honol, de csak még délután 5 órai – misén. (Nem a Covid miatt ilyen korán, hiszen kivételként a kormány engedélyezte ezen az éjjelen a templomi gyülekezést, hanem azért, mert a Letkésen székelő Pali atyának még hat községben kell elvinni a születés jó hírét ezen a napon.) Avagy nekem, a zsidónak, aki diszkréten egy hátsó oszlop mögül kívül(belül?)állóként csatlakozok az ünnepi együttléthez? Kicsit szorongva, hogy kinéznek, hogy nem vetek keresztet, nem térdelek le, s magamban a saját történetemet-imáimat mormolom.

8. A pátriárkák irigységből eladták Józsefet Egyiptomba.
9. Isten azonban vele volt és minden viszontagságán keresztül segítette. Kegyeltté tette és bölcsességet adott neki a fáraó, Egyiptom királya előtt, úgy hogy ez megtette Egyiptom és egész udvara kormányzójává.
10. Akkoriban éhínség és nagy nyomor támadt egész Egyiptomban meg Kánaánban, és atyáink nem találtak élelmet maguknak.
11. Jákob azonban meghallotta, hogy Egyiptomban van gabona.
12. Elküldte hát atyáinkat első ízben. Második útjuk alkalmával József fölfedte kilétét testvérei előtt, s így a fáraó előtt kitudódott József származása.
13. Majd József magához hívatta atyját, Jákobot, hetvenöt lelket számláló egész rokonságával együtt.
14. Jákob tehát leköltözött Egyiptomba, s ott halt meg ő is, atyáink is.
Szikembe szállították és abba a sírba temették el őket, amelyet Abrahám ezüstpénzen vett meg a szikemi Hémor fiaitól.

A születés ünnepére először harmadik gimnazistaként mentem el az alma materem a Jóska (József Attila – eredetileg, s most újra Cisztercita – Gimnázium melletti Szent Imre-templomba a karácsonyfa alá tett félhosszú szárú antilop cipőben, amely bámulatos könnyed ritmust adott a járásnak, amitől az ember nagyfiúnak érezhette magát. Hogy miért mentem el? Bizonyára a nagyfiúvá fejlődés is belejátszott, hogy megmártózzak valami másban, idegenben, nem hivatalosban. S nem különben az orgona zsongása is vonzott, ami szintén akkor ragadott magával – a beatzenével párhuzamosan – leginkább Bach toccatái és fúgái, amelyek lenyűgöző hatásukban vetekedtek az Illés és az Omega együttesek dalaival, a Beatlesről nem beszélve. Amikor fölzendültek a sípok, amelyek engem is fölemeltek, sajnáltam, hogy nem tartoztam a templom közösségéhez, azonban a pap kenetteljes szavaira váltva, büszkén ereszkedtem vissza kívülállóságomba.

Ama betlehemi karácsony óta rendszeresen eljárok éjféli misére. Szeretem a homília műfaját. Mégpedig kollegiális kritikával, ugyanis miután a rendszerváltáskor a száműzött Raj Tamás rabbit visszavette a hitközség és vele népes kilét kapott, a rabbi nélkül maradt Teleki téri imaházban tíz éven keresztül – hiszen ez írói feladat – én adtam a parasat savuát, a heti szakasz magyarázatát. Jeruzsálemben a tőlem köpésre fekvő Cion hegyi Mária menybemenetele templomba jártam évente. Az utóbbi években izraeliek töltik meg a templomot, szinte kiszorítva a keresztényeket, talán azért – is –mert a templom német jezsuitái nemcsak kitűnő orgonistákkal, de nagyszerű trombitásokkal, énekesekkel dúsították a zene sokszövetűségét. Úgyhogy héberül is kénytelenek voltak megszólaltatni az igét és a történetet, azon a nyelven, amelyen eredetileg is zajlott az eredet sztorija, s amely 4-5 buszmegállónyira arrébb esett meg, de Arafat Ramallahba visszatérése után – nem úgy, mint 1983-ban – jól őrzött sorompók vágják el az izraeli közönség elől a Születés templomát.

16. Amikor már közel volt az Istentől Abrahámnak tett igéret ideje, a nép egyre nőtt és szaporodott Egyiptomban,
17. amíg csak egy más király nem vette át az uralmat Egyiptom fölött, aki nem ismerte Józsefet.
18. Ez álnok módon bánt a nemzetünkkel: azzal sújtotta atyáinkat, hogy ki kellett tenniük csecsemőiket, hogy ne maradjanak életben.
19. Ebben az időben született Mózes, aki Isten kedveltje volt.
20. Három hónapig az apai házban táplálták, és amikor kitették, a fáraó lánya vette magához és fia gyanánt neveltette.
21. Mózest megtanították az egyiptomiak minden bölcseségére. Szavaiban és tetteiben egyaránt hatalmas volt.
22. Amikor betöltötte negyvenedik évét, az a gondolata támadt, hogy meglátogatja testvéreit, Izrael fiait.
23.Mikor pedig látta, hogy egyikükkel igazságtalanul bánnak, védelmére kelt. Úgy állt bosszút a megkínzott emberért, hogy agyonütötte az egyiptomit.
24. Azt hitte, testvérei megértik, hogy Isten általa szabadítja föl őket, de azok nem értették meg.
25. Másnap megjelent köztük, amikor éppen perlekedtek. Ezekkel a szavakkal békítgette őket: Emberek, testvérek vagytok, hát miért bántjátok egymást?
26. De az aki bántalmazta a társát, félrelökte és rászólt: Ki tett téged előljárónkká vagy bírónkká?
27. Csak nem akarsz megölni, mint ahogy tegnap megölted az egyiptomit?
28. E szavak hallatára Mózes elmenekült és Mádián földjére vándorolt, ahol két fia született.
29. Negyven esztendő telt el, mikor Sina hegyének pusztájában angyal jelent meg neki egy égő csipkebokor lángjában.
30. Mózes a jelenség láttára meglepődött, amint azonban odament, hogy megtekintse, az Úr szava hallatszott:
31. Én vagyok atyáid Istene, Abrahám, Izsák és Jákob Istene.

Nem tudom, miért választotta éppen ezt a szöveget Pali atya 2020 végén Nagybörzsöny népének? Hiszen általában az evangéliumokból szoktak felolvasandó igét választani szenteste, s leginkább azok expozícióiból, amelyek a csodás születés történetét idézik fel. A Pali atya kiválasztotta részlet eredetileg a maga funkciójának megfelelően, héberül hangzott el, mégpedig a hébert nemcsak beszélő, hanem a héberek történetében szakértő csoport (testület) előtt. Pali atya ugyanis nem az eredet történeteiből a három (vagy négy) evangéliumból választott ünnepi igét, hanem a rákövetkező könyvből Az Apostolok cselekedeteiből, ami a máig tartó átmenet elbeszélése, a nacareti Jehosua ben Joszéf és haverjai (havér חבר egy testület, egy csoport, egy intézmény tagját jelenti héberül) történetéből a keresztény egyház kialakulásáig. Ezt az összefoglalót pedig egy jeruzsálemi zsidó, az első vértanú, István mondta el a zsidó főpap és testülete előtt. (István az én második nevem is, a Don-kanyarban elpusztított nagybátyám emlékére, aki a nevét Szent István után kapta, igaz, a magyar szenttől, mert augusztus 20-án született, s mert a nagyapámtól – a Kőbányai Kaszinó egyetlen zsidó tagjától – nem voltak idegenek a magyarság irányába tett látványos gesztusok.) István Jézus eredetét és a próféták sorába való beillesztését, valamint e társaságból is kiemelkedő szerepét, s vele a zsidó néppel együtt lélegző, s vele folyamatosan párbeszédet folytató Föntlévő céljait éppen a zsidó eredettörténetbe ágyazta – noha kevés sikerrel.

32. Mózes megrettent és nem mert odanézni. Az Úr pedig így beszélt hozzá: Oldd le a sarut lábadról, mert szent föld az a hely, amelyen állsz.
33. Jól láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam sóhajtásukat. Azért szálltam alá, hogy megszabadítsam őket. Most hát Egyiptomba küldlek téged.
34. Isten azt a Mózest küldte vezérül és szabadítóul a csipkebokorban megjelent angyal által, akit megtagadtak, mikor azt mondták: Ki rendelt téged előljárónkká vagy bírónkká?
35. Ő vezette ki őket, ő művelt csodajeleket Egyiptom földjén, a Vörös-tengernél és a pusztában negyven esztendőn keresztül.
36. Ez a Mózes mondta Izrael fiainak: Hozzám hasonló prófétát támaszt majd nektek Isten testvéreitek közül, őt hallgassátok.
37. A pusztai együttlét során ő érintkezett az angyallal, aki Sinai hegyén szólott hozzá és atyáinkhoz. Ő vette át az élet igéit, hogy velük közölje azokat.

Mikor is voltam utoljára Isten házában? Nem kell sokáig keresgélni az emlékezetben az eseményhiányos koronavírus idején. Nem messze innen, a falu elején az érkezőket fogadó Szent István-templomban, pontosabban az udvarán idén. Ama Szent István-napkor, augusztus 20-án. Akartam is írni erről ebben a koronavírus-naplóban. A fejemben meg is fogalmaztam e nap foglalatát, de valamiért a képernyőre vetése mégis elmaradt. Pedig jeles, feljegyezni való nap volt, s ezért fájt is egy kicsit a kihagyás. Előtte és utána a margitszigeti Rossini-operáról (A sevillai borbély) számoltam be, s majd utána az MTK idénynyitó meccséről. Mindkettőről egy kissé sunyítva, mert mindkét szórakozás sábát bejövetelére esett, amit azért egy zsidó portálon nem illik közhírré tenni. (S persze alapvetően sábátkor ilyen világi időtöltést megengedni magamnak.) Nem tudom, hogy normális – koronavírus-mentes időkben, hogy oldottam volna fel a konfliktust. Egy kivételesen jó operai előadás, s nemcsak a szezonnyitó, de még örökrangadó is, mérkőzés kontra a lágymányosi zsinagógában istentisztelet, utána kiddus és vacsora az alagsorban, jó ízű kaja és beszélgetés – a kupica pálinkát vagy whiskyt – lehet választani – a rabbi kínálja végig, mielőtt bencsolunk. (Elmondjuk az étkezés utáni áldást.) Néha este 10 fele úgy kell kidobni a törzstársaságot.

Nem pergetek vissza a nyárvégi posztokhoz, valahogy dacosan így indokoltam a szentségtörést, hogy igenis jár, sőt: nyilvánosan is jár nekem ez a kikapcsolódás, mert a zsinagóga be van zárva, s létezését az általam olyannyira utált idegen zoom-virtualitásba vonta vissza. Lám, biztonsági intézkedésekkel, mégiscsak lehet opera, MTK-meccs. Ezek mind szorosan kötődnek a kultúrához, sőt, még a zsidósághoz is. (Az MTK esetében, ehhez nem kell talmudikus magyarázatot fűzni.) Igenis, nyilvánosan vállalom, sőt pozitív és követendő példaként állítom, ha éppen a zsidóknak nincs háza, ahol gyülekezzenek, akkor helyénvaló ezekben a házakban megfordulni.

A zene és a futball háza nyitva van, s a keresztényeknek az isten háza is.
A zsidóknak miért nem?

Még meg nem szilárdult múlt a koronavírus két hulláma közötti átmeneti – „próbára bocsátó” – szakasz, amikor végre be lehetett menni – maszkban és kézfertőtlenítés után – a zsinagóga kertjébe, ahol néhány sabatot minjannal lehetett felköszönteni, s az udvaron álldogálva nemcsak a kiddus boráldásával, s a mojci lehemmel (keresztényeknél ezek a rítuselemek az úr testévé és vérévé változtak) megadni a zsidó összetartozásnak, tudományosabb terminológiával: identitásnak (s nemkülönben a Föntlevőnek) ami jár. Majd azon okból, mert az „ellenfél” (nem tudom a helyes meghatározást: csoport?, társaság? közösség?) rabbija koronavírustesztje pozitív lett – az elvileg nem, de a gyakorlatban oly ellenőrizhetetlenül korántsem – átjárhatatlan zsinagóga-frontvonalak dacára az egész neológia gyülekezés házai mind bezártak újra. S majd a nyár végén mégis meghirdették a kerti alkalmakat, hogy aztán még mielőtt elkezdődhettek volna, augusztus utolsó hetében – a fertőzések emelkedő számai miatt – gyorsan e-mailen, Facebookon újra lefújják. (Az egyetlen 2020-as nyári zsidó alkalom, Für Emil barátom esküvője volt – toporzékolva várta az első kinyíló alkalmat a régen tervezett egybekelésre – a Dohány utcai zsinagóga kertjében, amikor kórusban mondtunk oment, s közel engedhettük a szívünkhöz a kántor énekét.)

38. Ám atyáink nem akartak engedelmeskedni neki, hanem visszautasították és szívükben visszavágytak Egyiptomba.
39. Ezért szólították föl Áront is: Készítess számunkra isteneket, azok vezessenek minket. Nem tudjuk ugyanis, mi történik a Mózessel, aki kihozott minket Egyiptom földjéről.
40. Egy borjúnak a bálványképét készítették el azokban a napokban. Áldozatot mutattak be a bálványnak és örömük telt saját kezük alkotásában.
41. Ezért Isten elfordult tőlük, és hagyta, hogy a csillagsereget tiszteljék, amint meg van írva a próféták könyvében:
42. Izrael háza, mutattatok-e be nekem véres és égő áldozatokat
44. Negyven esztendőn keresztül a pusztában?
45. Ellenkezőleg, Molok sátrát, és istenetek,
46. Remfám csillagát hordoztátok magatokkal.
47. Ti magatok készítettétek e bálványokat, hogy imádjátok őket.
Ezért Babilonon túl űzlek majd titeket.
48.  A szövetség sátra atyáinkkal volt a pusztában. Így rendelte el ezt ő, amikor közölte Mózessel, hogy a látott minta szerint kell elkészítenie.
49. Ezt örökölték atyáink és behozták ide, mikor Józsue vezetésével birtokba vették a pogányok földjét, akiket Isten kiűzött atyáink elől. Így volt az egészen Dávid koráig.

 A nagybörzsönyi augusztus 20-ai istentiszteletet – nem az éjféli mise helyszínén, a 18. században épült barokk Szent Miklós-, hanem a 13. századi román Szent István-templom magas kőfallal körbekerített udvarán tartják. Ide, s az azt követő búcsúba egyaránt a már 17 éves koromban fölparázslott, s azóta ki nem hunyó másság megtapasztalása vonz mágnesként, s nem különben a magamra vett, nem „hétvégis”, hanem, a budapesti és jeruzsálemi mellett, a nagybörzsönyi azonosság is.

Lehet, mert jó ideje olyannyira el(ki)rekeszttettem a homíliákból való épülésből, jobban figyeltem Pali atya szavaira, s nemcsak a közönség, s a hordozható oltár mellett felállított Szent István (druszám) szoborarcát olvasgattam, s ringtam föl a szent énekekkel a fölöttünk kéklő börzsönyi hegyvonulatok irányába.

Érzelmektől fűtötten, de kerek mondatokban görgette Pali atya a beszédét, amely érintette – főleg a kormány médiumok által sulykolt – diskurzuspontokat is. A kereszténység mai küzdelmeit, főleg a „migránskérdés” szemszögéből, sőt a genderproblematikát is a család, a magyar nemzet folytonossága vonatkozásaiban. Minden bizonnyal nem fogunk ugyanarra a pártra szavazni. (Számomra csak a Kétfarkú Kutyapárt nyújt választási opciót.) Ugyanakkor tiszteletet ébreszt bennem, a beszéd szabatos, sőt, azon túlmenő jól megfogalmazottsága, s a fiatal pap karizmatikus egyénisége, amely megragadja minden korosztályt képviselő hallgatóságát.

	Heller Ágnes háza Nagybörzsönyben

Sajnálom, hogy nem írtam meg a nap naplójegyzetét. Amelynek epikus vonulatát is megfotóztam – tanú rá ma is az Iphone-om képarchívuma – a szokásos sétával a bedőlt kőkerítésű zsidó temetőig és Heller Ágnes házáig, amely előtt akkor még túl kemény gyümölcsöt kínált nekem – szerzett jogon – a körtefa. Csak ezeket a beszéd fölötti gondolataimat idézem itt fel. Nevezetesen azt, hogy ezen az alkalmon nem lehetett érezni a koronavírus fenyegetését, vagy a tőle való szorongást (azóta sincs koronavírusos a faluban), s hogy ezt a közösséget élő szóval, karizmával egy jól meghatározható irányba homogonenizálja egy lelki vezető. (By the way, ebben az évben nem, de máskor itt található a körzet KNDP-s képviselője, s az itteni 30 évem alatt – épp a rendszerváltás hajnalától – egyetlen szocialista, liberális politikus nem fordult meg itt.)

S ez a homíliákban megszólaló hang, műveltség-felépítettség – én Scheiber Sándor és Schweitzer József homíliáin szocializálódtam – mai életünkre aktuálisan válaszoló tartalom mennyire hiányzik jó ideje a gyülekezéseink házából.

50. Ő kegyelmet talált Istennél, és könyörgött hozzá, hadd készíthessen hajlékot Jákob Istenének.
51. A templomot azonban Salamon építette föl.
52. Csakhogy a Magasságbeli nem lakik emberi munkával emelt épületben, miként a próféta mondja:
53. Az én trónom az ég, és a föld lábaim zsámolya. Miféle házat építnétek nekem? – kérdi az Úr. Ugyan hol lenne az én nyugvóhelyem?
54. Hát nem az én kezem alkotott mindent?
55. Ti keménynyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülüek! Mindig ellenálltatok a Szentléleknek, ti is, akárcsak atyáitok!
56. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Leöldösték azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. Ti pedig árulói és gyilkosai lettetek Neki, ti, akik az angyalok közvetítésével átvettétek ugyan a törvényt, de meg nem tartottátok.

Persze, nem az egész István-beszédet olvasták fel a templomban – Pali atya (lehet?) húzott belőle. (S különösen az utolsó, az oly annyira megszólító verseket nem.) Ezt már én olvastam hozzá hazasietve, hogy a kályhámban ki ne aludjon a tűz, s buzgón kikerestem a szöveget, amit a templomban hallottam. Miközben elolvastam az Újszövetségnek ezt a könyvét, amely – nagy felfedezés volt számomra – legalább olyan zsidó vagy zsidós könyv, mint az Ószövetség párhuzamos darabjai. S olyan zsidó tapasztalatot, belső dilemmákat közvetítenek, amelyek meghatároznak bennünket a mai napig – azért oly megrendítően hiteles.

Nekem szólt. S noha egyedül én voltam a nagybörzsönyi istentiszteleten zsidó, megkockáztathatom: nekünk. Itt és most, koronavírus idején.
Mert kipattintotta a szorongást, megérzést, ami a magyar zsidóság végjátékát, oly közeli fölszámolódását – a vírus-rombolástól függetlenül is – vizionálja. Amit, mint annyi minden arra érett jelenség, keret, életforma eltűnését, ez a ki tudja, hol a vége járványkorszak csak fölgyorsítja.
Mi a fontosabb? Egy esetleges megfertőződés? (Ne adj isten, súlyos kimenetelű.) Vagy a közösség, a közösségi élet halála?
Mit érdemes foggal-körömmel megőrizni? Pontosabban: mit lett volna érdemes?

Amikor ennek az írásnak nekifogtam, úgy tudtam, hogy itt a végén kiemelem a magyar zsidóságnak a nem-működése alatt felmutatott riasztó, felbomlását közvetlenül is megérzékítő történéseit. Lehet, majd a jövő évben sort kerítek rá.
Azonban lassan (túl lassan) a befejezéshez közeledve úgy érzem, hogy sem hangulatilag, sem poétikailag nem ide való, mondjuk ki: alantas lenne a véghanyatlást lehelő krónika eseményeit megidézni – ilyen szent, vértanú szöveg szomszédságában.

Az év vége is közeledik, illetve itt van. A 2020-as évé, amely úgy kezdődött, mint a többi – reményekkel és kételyekkel.
De gyorsan és egyértelműen: katasztrófába robbant.
Milyen lesz a következő?
Az apokalipszist a megváltás követi – szent szövegeink, prófétai hagyományaink szerint.
Olcsó lenne ezt remélni is a mi időnkben.

Csak ez a koronavírus ideje múlna el!