A közhelyek legtöbbször alapigazságot hirdetnek. Például: az igazi művészet minden korban aktuális.

Bizonyára a most nyílt budapesti Hieronymus Bosch kiállítás szervezői (ahogy olvasni, tíz éve gyúrtak e nagy művészeti esemény-dobásra) nem gondoltak arra, hogy a németalföldi festő (1450 – 1516) Szépművészeti Múzeumban kiállított képei – eredeti műveinek a fele – a mai világhelyzetet érzékítik meg: világvége hangulatot, s benne az ember jelenlegi állapotrajzát. Mint jó hónapja, mindennapi vezető hír „hozza” ugyanazt, amit vizuálisan a TV híradókban láthatunk – legyen fölrobbantott toronyépületekből kicsapó tűz, telibe trafált hadihajó, vagy a pályaudvarainkra érkező ukrán menekültek riadt tekintette, amelyből visszaverődnek a borzalmak, amelyek elszenvedő tanúivá kényszerítette őket a minapi történelem. Bosch az embert is belehelyezi az apokaliptikus kontextusba: akiből zsigeri természetességgel öklendezik fel az apokalipszis szennye, az anyag, ami termékeny humuszt biztosít mindannak a Rossznak, ami e percben még csak a határaink szomszédságában történik meg, de már a kontinensünket fenyegeti özönvízzel. A kiállítás pészahi-húsvéti megnyitása is telitalálat – mert Bosch Jézusai sohasem diadalmas főalakokként, ebből az iszapból kapaszkodnának ki, a gonoszok által meggyalázva – közegükből kiemelkedni-feltámadni képtelenül.
A boschi világból – ez a jelzős szerkezetű fogalom átment a köznyelvbe, micsoda élmény szembesülni az eredetével – nem vezet ki happy end. Lehet ezért vált ikonikus művésszé csak a 20. században a szürrealisták révén, akik hozzá fordultak vissza a közelgő világégést megérezvén. Ma pedig elementárisan szembesülünk nem a művésszel és korával – a kiállítás bemutatta a maga idejében is iskolateremtő hatását – hanem a jövővel, ami elé nézünk, ami ezek szerint már félévezrede is előrelátható volt. Ez a próféta (roe, azaz látó a fogalom/funkció héber neve), a nagy művész sajátja. S ez a látás nem, vagy nemcsak a külvilág visszaverődése, hanem valami isteni „sorstalanság” megfoghatatlan, de örök-igaz tudása.

Ebben a fenséges borzalomban az egyetlen – katartikus – vigasztaló mozzanat, hogy ezeket a látomásokat is ember vetette-vizionálta vászonra. (Egy polgár festő, aki ki sem mozdult városkája, piac széli házából.) Aki ilyen látásra, kritikára képes – az elvileg, az általa ábrázolt borzalmak meghaladására is. Hiszen ő is annak az emberi nemnek a része – aki éppen Bosch szimbólumrendszerében – nem igen haladta meg állati eredete ösztönvilágát. Ez a talán –az ember ábrázolása történetében páratlan lényeglátás úgy táncol a Rossz, és éppen az ábrázolása mélysége okán a Szép (azaz Jó) mezsgyéjén – hogy eldöntetlenül hagyja e két erő küzdelme kimenetelét.
A kiállítás minden körülménye – a helye, a rituáléja (múzeum, belépőjegy, ruhatár, kávézó, múzeumi tárgyak boltja) – képzőművészeti eseményt idézi.
Pedig nem az!
Ritka embertörténeti dokumentum, szakrális ünnep. Amely nemcsak a művész érdeme, de a koré is, amely most vízióira hajaz.

Ha valami, akkor ez oldhatja fel szorongásainkat, készíthet fel az elkövetkezendőkre. A rádöbbenésből fakadható egyfajta emelkedettségre. Felismerni: a Rosszat nem lehet legyőzni. Együtt kell élni vele, s nem a megváltást várni. Ha a kereszt súlyától nem is szabadulhatunk, de meggörnyedve alóla az élettel szembesülünk, – ami csak azért, és semmi másért, mert az élet: szép.