A történetet könyv formájában többen is feldolgozták, például Arthur Morse: While six million died [És közben meghalt hatmillió] vagy David Wyman: The abandonment of the Jews [Magukra hagyott zsidók] című köteteikben. A képernyőn azonban még nem találkozhattunk efféle szembenézéssel – mostanáig.
 Ken Burns amerikai rendező dokumentumfilmje, a The US and the Holocaust [Az USA és a Holokauszt] szeptember 18-án érkezett a PBS közszolgálati televízióra, az elkövetkező hónapokban pedig az izraeli tévé is bemutatja. A hatórás film az ígéretek szerint “a maga sötét valóságában” mutatja be a teljes történetet.
 Burns és filmes csapata 2015-ben kezdett foglalkozni az anyaggal, amikor a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum munkatársai, akik épp egy jelenleg is megtekinthető kiállítás tervein dolgoztak, fölvetették lehetőségként az időszak megfilmesítését.
 “Kapva kaptunk az ötleten – emlékszik vissza Lynn Novick társrendező. – Ezt a történetet még senki sem mesélte el úgy, ahogy mi akartuk.”
 Novick, Burns és harmadik szerzőtársuk, Sarah Botstein társrendező úgy döntött, hogy a problémát a gyökerétől kezdik el feltárni, ehhez pedig vissza kellett menniük egészen a 19. század végéig.
 Ellentétben a legtöbb Holokauszt-feldolgozással, amelyek többnyire 1933 körül kezdődnek, ez a film az 1800-as évek végi, 1900-as évek eleji Amerikába kalauzol minket, amikor az eugenetikát pártoló, a bevándorlóktól – különösen az egyre sokasodó zsidóktól – rettegő fehér, angolszász, protestáns elit az ország bezárásáért kezdett kampányolni.
 Amikor a félelmeik találkoztak az első világháború – “az utolsó háború” – borzalmas veszteségeivel, a tetőfokára hágó xenofóbia az 1924-es Reed Johnson-törvényben csúcsosodott ki, mely gyakorlatilag bezárta az ajtót a bevándorlók előtt. A törvény, melyet a Kongresszus mindkét háza megszavazott, és Calvin Coolidge elnök is aláírt, megágyazott a tragédiának, mely alig egy évtizeddel később következett be.
 A törvény – ahogy arra a film is rámutat – nem volt nyíltan antiszemita. “Nem létezett kifejezetten a zsidókra vonatkozó kvóta – állítja a film névtelen narrátora –, de nem volt véletlen, hogy azok a kelet-európai országok, ahonnan a legtöbb új zsidó bevándorló érkezett, elhanyagolható fejszámkvótát kaptak.” 1921-ben, a törvény hatályba lépése előtt 120 ezer zsidó vándorolt be legálisan az Egyesült Államokba. Öt évvel később ez a szám tízezerre csökkent, és ahhoz, hogy valaki letelepedhessen az országban, igazi bürokratikus útvesztőn kellett átverekednie magát.
 Az új törvény értelmében a bevándorlásért a továbbiakban az USA Külügyminisztériuma, a kormány antiszemitizmussal legerősebben átitatott tárcája felelt, melynek “a szíve helyén is protokoll dobogott” – legalábbis Emanuel Cellar bevándorláspárti képviselő szerint. A hajdani bevándorlóknak ettől kezdve az anyaországuk amerikai konzuljától kellett vízumot igényelniük, és még ezen felül is papírok tucatjait kellett bemutatniuk, például a születési anyakönyvi kivonatukat több példányban, vagy épp az állampolgári erényeiket taglaló leveleket, amelyeket szinte lehetetlen volt beszerezni egy olyan országban, ahonnan épp az ellenük irányuló gyűlölet miatt akartak elmenekülni – mutat rá a filmben Deborah Lipstadt történész.
 Lipstadt egyike annak a kilenc neves történésznek, akik a képernyőn egyfajta görög kórust alakítva narrálják és értelmezik a történteket.
 A Külügyminisztérium a gazdasági világválság idején emelte a tétet: a potenciális bevándorlókat arra kötelezte, hogy 5000 dolláros biztosítékot helyezzenek letétbe, ami akkoriban egy vagyon volt (átszámítva ma 100 ezer dollár körüli összeget jelent).
 “Nem jöhettek, ha volt munkájuk, mert akkor egy amerikaitól vették volna el a munkáját. Ha viszont nem volt munkájuk, akkor segélyen kellett volna élniük, és ha nem tudták magukat eltartani, be sem engedték őket” – magyarázza Lipstadt. Hiába írt Emma Lazarus Az új Kolosszus című versében gyönyörűen a Szabadság-szoborról, amely kezét a “megfáradt, szegény, nyomorult félredobottak felé nyújtja, akik elepednek egy szabad lélegzetért”, a szabályozás a menekültekkel sem kivételezett, és erre nem is mutatkozott társadalmi igény.
 “Ha rajtam múlna – mondta Robert Reynolds, Észak-Karolina akkori szenátora –, akkora falat építenék, amekkorát egyetlen idegen, a földkerekség egyetlen országának egyetlen jöttmentje sem tudna megmászni vagy átugrani.”
 A film Dorothy Thompson újságírót idézve leszögezi, hogy ezrek (sőt, milliók) számára “egyetlen pecsétes papír jelenthette a különbséget élet és halál között”.
 A fimben több ilyen embert is megismerhetünk. Az alkotás drámaiságát fokozza, hogy a történelmi eseményeket fél tucat olyan idős túlélő személyes története keretezi, akik maguk is megsínylették az USA szívtelen bevándorlási szabályait.
 A százéves Guy Stern a legidősebb közülük. Stern elegáns fekete garbójában és rózsaszín sportzakójában ülve felidézi, hogy a családja tizenévesen a Középnyugatra küldte, az egyik bácsikájához. Az lett volna a feladata, hogy vízumot szerezzen a család többi tagjának, akik a náci Németországban ragadtak. Nem sikerült neki.
 “Az ő története elmondhatatlanul szívszorító” – mondja Novick. A filmben bevágás látható a felvételből, amit náci katonák készítettek a Stern-család deportálásáról a németországi Hildesheimben található otthonukból. “Úgy filmezték, hogy tisztességes, udvarias cselekedetnek tűnjön” – mondja Novick. Persze, tudjuk, hogy ez csak a látszat volt.
 Novick számára a film legerősebb jelenete Susan Hilsenrath visszaemlékezése. Susan ötévesen menekült el Németországból Franciaországba, ami akkor még biztonságos helynek számított.
 “Nem emlékszik arra, amikor elbúcsúzott a szüleitől – mondja Susanről Novick. – Az, hogy ez az emlék kitörlődött, mindent elmond arról, mekkora trauma lehetett az elválás.”
 Érdekes módon a személyes történetek néhány lélekemelő pillanatot is kölcsönöznek ennek az amúgy meglehetősen nyomasztó filmnek.
 “Itt vannak ezek az emberek évtizedekkel később – magyarázza Novick –, és leéltek egy életet. Megtiszteltetés, hogy testközelből láthattam, milyen megpróbáltatásokat képes kiállni az emberi lélek. Ezek a túlélők megajándékozták a filmet és a világot a talpra állásuk történetével.”
 Sajnálatos, hogy a spiritualitás, ami számos túlélőnek jelentett elsődleges megküzdési stratégiát, kimaradt a filmből. Noha a háború előtti európai zsidóságnak legalább a fele vallásosként tekintett magára, ez a közösség itt teljesen háttérbe szorul. Szomorú továbbá, hogy nem esik szó a Vaadat ve’Hacala zsidómentő bizottságokról, amelyek az ortodox közösség saját kezdeményezésére jöttek létre, és gyakran hathatós segítséget nyújtottak a háború sújtotta Európában rekedt zsidóknak.
 Ennek ellenére a filmet mindenképp érdemes megnézni, különösen azért, mert megcáfol még egy népszerű mítoszt: azt, hogy az amerikaiak nem tudták, mi folyik a tengerentúlon.
 “Ez a tévhit máig tartja magát az amerikai zsidók körében – mondja Novick. – Pedig a lapok akkoriban az első oldalon közölték a cikkeket a zsidók üldöztetéséről, elhurcolásáról, kínzásáról, és részletesen beszámoltak mindenről.”
 A The US and the Holocaust végén a néző bejátszásokat láthat a charlottesville-i zavargásokról, a pittsburghi zsinagógában történt merényletről és a Kapitólium január 6-i lerohanásáról. Egy kimerevített képen az egyik zendülő pulóverén a “Camp Auschwitz” [Auschwitz barátja vagyok] felirat látható. A film készítői ezzel a záró montázzsal azt a nem túl burkolt üzenetet próbálják közvetíteni, hogy a mai amerikai szélsőjobboldal egyenlő a nácikkal. Bármennyire is aggasztó az Államokban az antiszemitizmus erősödése, azért az összehasonlítás nem elég megalapozott. És mi a helyzet a palesztinbarát baloldaliak antiszemitizmusával? Erre a film már nem tér ki.

 Kisebb hiányosságoktól eltekintve azonban Burns és a kollégái minden dicséretet megérdemelnek fantasztikus munkájukért.

  A cikk eredetije