Apai nagynéném, Rózsi néni lánya, Klein, később Keleti Ágnes, tizenöt évvel idősebb nálam.
A felszabadulás után énrám, a kilenc éves kissrácra még a Drór Habonim cionistái vigyáztak az újszegedi és a mátrai táborokban, Ági azonban már felnőtt, érett nőként járt tornázni és az új életet szervezni Újpesten, Zuglóban.
1943 tavaszán Rózsi néniéknél ünnepeltük a pészahot. „Mátyásföld, alkonyuló éden” című önéletrajzi ihletésű regényemben (Múlt és Jövő Kiadó, 2013) így írtam erről a széder estéről:
„ Mennyivel pompásabb lakás ez, mint a mienk, gondoltam, van itt zongora, meg a sarokban Ágnes gordonkája, a másik szegletben ugyancsak az ő tornaszerei, fabuzogányok, karikák, szalagok, arrébb csecsebecsékkel zsúfolt nagy vitrin, a falon képek, az egyiken két majom, ahogy egymást kurkássza.
Vacsora után a házikisasszony elővette a csellót, eljátszott egy darabot, de legnagyobb sajnálatomra, a buzogányokkal nem kezdett el dobálózni. A csillogó, szemkápráztató csillár megmenekült – a bombázásokig.”
A Dohány utcai nagy zsinagógában is találkoztunk: Ági nővére, Vera kötött ott házasságot Bence Bandival.
A nyilasterrort unokanővérem cselédlányként vészelte át Szalkszentmártonban – Juhász Piroska igazolványaival. Én „csupán” a zuglói nyilasházban, az újlaki téglagyárban, a Tátra utcai védett házban, a Szent István parki Duna-parton és a gettóban éltem meg olyan heteket, amelyekben az életveszély szemernyit sem volt kisebb, mint Winnetou vagy az utolsó mohikán kalandjaiban.

Amikor már béke volt, gyakran mentem el a pesti sportcsarnokba, hogy a tornaversenyeken izgatottan szurkoljak Áginak és csapattársainak. Sárkány Pista, Ági első férje ült mellettem, és magyarázta el, melyik gyakorlatért jár a tíz pont, és miért vonhatnak le egyet, kettőt, hármat.
Örömmel töltött el, hogy Ági kijutott a negyvennyolcas londoni olimpiára, és elkeseredtem, amikor ínszakadás miatt nem indulhatott az érmekért.
A holokauszt után mindketten félárvák maradtunk. Az én apámat Fertőrákoson lőtték vagy verték agyon a keretlegények, Feri bácsival Auschwitzban végeztek a nácik.
Az ötvenes évek elején Rózsi néni amúgy is magas vérnyomása az egekbe szárnyalt. Nem ok nélkül. A háború előtt ugyanis Feri bácsiéké volt a vágóhídon az Exporco sonkaüzem. Kapitalista család!
Túlélő tagjait ki kell telepíteni, mondta a korparancs.
A kitelepítés elmaradt. Az akkor már Európa-hírű tornász, Keleti Ágnes nem a hortobágyi halastónál fog nádat kaszálni, döntöttek Farkas Mihályék, hanem Helsinkiben, az ötvenkettes olimpián aratja majd az aranyakat. És aratott – egyelőre csak egyet.
Azután újabb bajnokságok, díjak, utazások…A legtávolabb, Melbourne-ben még négyszer állhatott az olimpiai dobogó legfelső fokára.
Ágnes Ausztráliából Izraelbe költözött, ahol a női tornászválogatott edzője lett. Egy idő után Pestre jött – azaz hogy haza. Megtisztelték a Nemzet Sportolója címmel és számos kitüntetéssel. Itt él köztünk, itt érte meg a századik születésnapját.
A legutóbbi családi összejövetelen olyan erővel szorította meg a kezem, hogy valósággal megfájdult. Ja igaz: akkor még csak kilencvennyolc éves volt.

Keleti Ágnes köszöntéseiből:
Neokohn
Kárpátalja.ma