Sorry, this entry is only available in Magyar.

Gyurkovics Tamásnak az utóbbi évek egyik legerősebb kezdőmondatát sikerült leírnia Migrén című regényének nyitányában. „Elég legyen Auschwitzból, csönd.” (7.) – szól az indítás, amelynek szikár felszíne alatt szédítő mélységek rejlenek. Ez a mondat ugyanis egyrészt provokációja a holokauszt négy év fél évtizeden át tartó tabusításának, majd az azt felváltó állapotnak, amelyben a vészkorszak emlékezetét Magyarország kétosztatú politikai szcénája ideológiai-retorikai eszközzé profanizálta, hogy az utóbbi években végül az alkotó értelmiség a szimbolikus – következésképp elkerülhetetlenül leegyszerűsítő –beszédmódnak hátat fordító művekkel, többek között éppen Gyurkovics Tamás regényeivel csavarja ki végre a politikum kezéből a témát. Mindemellett a regény első mondata a végletekig zanzásítja a regény főszereplője, Spielmann Ernő személyes alaphelyzetét is – próbálja „elengedni” Auschwitz emlékét, de Auschwitz nem ereszti őt. Végül, de nem utolsó sorban mintha a mottója volna annak a történelmi-társadalmi helyzetnek is, ahonnan a szerző a regényt indítja – az ötvenes évek Izraeljének, amely éppen önmaga identitásmítoszának megteremtésével van elfoglalva, és az önmagát megvédeni képes és kész, büszke, erős állam énképével sokak szerint összeegyeztethetetlenek a holokauszttúlélők tapasztalatai, akik – így Spielmann Ernő egyik fiatal munkatársa, akinek „már a nagyapja is szabre volt” – „marhavagonban, ellenkezés nélkül”, úgymond „alázatosan” (10.) lemészároltatták magukat.

Gyurkovics regénye akkor indul, amikor Ben-Gurion éppen aláírta a jóvátételi egyezményt Nyugat-Németországgal, amelyet sokak a holokauszt áldozatainak emlékével való sáfárkodásnak tekintettek. A történet háttereként szerephez jut a későbbiekben az Eichmann-per, valamint a legalább kétszáz kisgyermeket és csecsemőt – más források szerint pedig még többezer zsidó felnőttet – megmenekítő Kasztner Rezső elleni, elmarasztaló ítélettel végződő bírósági eljárás is, amelyet követően egy ultrajobboldali aktivista meggyilkolta a Kasztner-vonatok névadóját. Nem mellékesen a regény főszereplője, Cví Spielmann / Spielmann Ernő migrénje is a Kasztner-perrel egy időben újul ki, pszichoszomatikus tüneteként annak a belső vívódásnak, amelyet a regény egyik pontján így fogalmaz meg: „Halottnak kellene lennem, mert aki nem állt ellen, az nem lehet ártatlan, aki pedig ellenállás nélkül élte túl, az bizonyosan bűnös. Akkor pedig már tisztességesebb halottnak lenni.” (200.) Tehát Gyurkovics azzal a történelmi pillanattal indítja útjára a regényt, amelyikben összekapcsolódik Spielmann bűntudata és a korszellem.

Újabb nagyon átgondolt írói bravúr: Gyurkovics nem azzal kezdi a regényt, hogy Spielmann elmeséli a történetét, hanem azzal, hogy nem meséli el. A bevezető tehát többszörösen gondoskodik arról, hogy tétje legyen a történetnek. Egyrészt ott van a főszereplő belső vívódása, aztán mellé szegődik a családi dráma – a feleség, Nitza csak annyit tud, hogy a „szokványos” traumatikus tapasztalatokon túl is történt valami a férjével Auschwitzban, amiről nem beszél –, valamint a társadalmi szál: vajon megadja-e magát Izrael a csábításnak, hogy kollaboránsként bélyegezzen meg, de legalábbis annak gyanítson mindenkit, aki élve került ki a haláltáborokból. Mindeközben a szerző tökéletesen ábrázolja azt a miliőt is, amelyben a beszédjükbe önkéntelenül is magyar, cseh és szlovák szavakat fűző holokauszttúlélők utódjai már Jemenből érkezett családok gyerekeivel játszanak a tel-avivi utcákon, azonban a szülők generációban még elevenen él a második világháborúval végleg elpusztult régi Európa, amelyről a főszereplő egy helyütt így emlékezik meg: „A világ, amelyet ő megismert, csupán az apja világa volt: a Monarchia. A munkácsi kereskedelmi iskola diákjaként, és főleg később, a csehszlovák hadsereg tisztjelöltjeként járt ugyan Bécsben és Prágában, Brünnben, Krakkóban és Lembergben is, azután Szabadkán és Laibachban, Triesztben, Fiuméban és Zárában, ám a világ, amelyet ezek a pontok kijelöltek, mostanára érvényét vesztette. Elsüllyedt, mint Atlantisz!, örül meg a hasonlatnak Spielmann. Elmerült, ha nem is teljesen nyomtalanul. Tartóoszlopai kidőltek, és maguk alá temettek mindent: városokat, embereket és életformákat. Odaát senki sem beszél már jiddisül, gondolja magában. Nincs többé olyan nevű szolyvai nő, hogy Frucht Anna, és nincs olyan munkácsi férfi, hogy Spielmann Ernő. Csak két tel-avivi polgár van, Nitza és Cví Spielmann, a rehov Bitzaron egyik ikerházából, Fischelék és mások szomszédjai, akik odaát egyébként éppúgy hiányoznak a leltárból, mint ők.” (20.)

Aztán a kötet második részében az addig egyes szám harmadik személyű narráció egyes szám első személyre vált, és Spielmann Ernő elbeszélővé lép elő. A feleségének mesél, ám Nitza közbevetéseit nem halljuk, csak a főhős-narrátor reakcióiból következtethetjük ki őket, és ettől a történet igen személyessé válik – az olvasó alkalmasint úgy érzi, mintha a főszereplő személy szerint neki gyónná meg a múltat. Ez a múlt pedig Zvi Spiegel, azaz Spiegel Ernő igaz története, akit korábban személyesen Joseph Mengele választott ki a „Zwillingsvater” szerepére. A való világban is munkácsi születésű Spiegel különféle módszerekkel tartotta a lelket a gondjára bízott ikerfiúkban – az 68-69. oldalon olvasható futballjelenet például éppen hétköznapisága által, normalitása folytán válik katartikussá –, többek között azzal, hogy megígéri: amint megnyílnak a tábor kapui, mindannyiójukat hazakíséri. 1945 februárjában, az auschwitz-birkenau-i tábor felszabadítása után Spiegel útnak is indult harminckilenc gyerekkel, és harminchatukat valóban sikerült hazajuttatnia. A túlélők sorából hiányzó három gyermek emléke, és az elvesztésük miatti bűntudat kísérti aztán a regényhős Spiegel-alakmást, Spielmann Ernőt vissza-visszatérő migrén alakjában.

Kertész Imre Kié Auschwitz? című esszéjében a szerinte giccses és hamis Schindler listája ellenpontjaként említi Roberto Benigni Az élet szép című filmjét, amelyet többek között így méltat: „Első pillantásra ez a mese eléggé bárgyúnak látszhat a papiroson. Guido azt hazudja kisfiának, Giosuénak, hogy Auschwitz csupán játék. A nehézségek legyűrését pontozással értékelik, s aki a legtöbb pontot gyűjti, a játék végén egy ’igazi tankot’ nyer. De nem ismerjük-e föl e hazugságban az átélt valóság egy nagyon is fontos elemét? Émelyegtünk az égő hús bűzétől, és mégsem hittük, hogy mindez igaz lehet. Az ember inkább biztatóbb gondolatoknak adta át magát, olyanoknak, amelyek a túlélésre sarkallhatták, s az ’igazi tank’ ígérete egy kisfiú számára pontosan ilyen csábító gondolat lehet.” Ez az alkotás is okkal juthat az olvasó eszébe a Migrén második fejezetéről – azonban a két történet közötti legszembetűnőbb különbség az, hogy míg a film főszereplője nem éli túl a nácizmust, addig Spielmann Ernőnek „megadatik”, hogy évtizedeken át gyötörje a túlélő bűntudata: „Arra, hogy a halál szolgálatában álltál, nincs mentség, csak magyarázat, de az enyhítő körülmény olykor nem sokban különbözik a súlyosbítótól. Valld be, hogy titkon már vártad ezt a napot. Talán most megnyugszol. Jobb megbűnhődni, mint perbe fogva élni éveken át.” (255.) Gyurkovics írói merészségét dicséri, hogy Kafka felé is elereszt egy kikacsintást a perről szóló álomjelenettel (225.), amellyel így egy újabb síkon is tovább erősíti a regény közép-európai vonatkozásait.

És ha már annyiszor emlegettük a szerző pompás írói kvalitásait, akkor ejtsünk szót a kakukktojásról is: a regény negyedik, Kádár-kori fejezetéről, amely meglehetősen funkciótlannak hat a mű dramaturgiájában – hacsak nem az a szerepe, hogy kíváncsivá tegye az olvasót arra, milyen volna, ha a szerző az ’56-tól a rendszerváltásig terjedő időszak Magyarországát is megírná egy regényben. Mindemellett talán még arra volt alkalmas ez a fejezet, hogy – akár az eufórikus crescendót felvezető, andalítóbb szakasz egy nagyzenekari műben – „elaltassa” az olvasót a Nagy Finálé előtt, amelyben a bűntudattól szenvedő Spielmann Ernő a világ elé tárja az Auschwitzban és közvetlenül utána történteket, Mengele próbapere során – amelyen azonban részt vesznek a főszereplő által megmenekített ikrek is, akiknek köszönhetően Spielmann Ernő feloldozza önmagát az évtizedek óta hordozott bűntudat alól, a világ tudomást szerez a Mengele által véghezvitt szörnyűségekről, és a történet az izraeli közvéleményt is elbizonytalanítja abban a hozzáállásban, amely a holokauszttúlélők esetében az ártatlanság helyett inkább a bűnösséget volt hajlamos vélelmezni.

A regényzárlat ismét újabb ok Gyurkovics regényírói kvalitásainak dicséretére: a szerző ugyanis visszafogott eleganciával kerüli el a hollywoodias befejezés csábítását abban a jelenetben, amelyben egy amerikai történész felkínálja a lehetőséget Spielmannak arra, hogy ikonikus hőst – afféle holokauszt-celebet – faragjon belőle. Ennek kapcsán ide kívánkozik egy másik passzus is Kertész már idézett esszéjéből: “Spielberg fekete-fehér filmje legfontosabb üzenetének a film végén színesben megjelenő, győzelmes embertömeget tartom; márpedig én giccsnek tekintek minden olyan ábrázolást, amely implicite nem rejti magában Auschwitz messze ható etikai következményeit, amely szerint tehát a nagy betűvel írt Ember – és vele a humánum eszménye – épen és sértetlenül kerülhetett volna ki Auschwitzból. Ha így lenne, ma már nem beszélnénk többet a Holocaustról, legföljebb mint távoli, történelmi emlékről, mint, mondjuk, az el-alameini csatáról.” Gyurkovics Tamás tudja, hogy amikor a holokausztról ír, mivel van dolga – a Migrén a bizonyítéka annak, hogy rá is igaz az a mondat, amellyel Nobel-díjasunk Az élet szép rendezőjét méltatta: “Egy új generáció képviselője, aki Auschwitz kísértetével birkózik, s akinek megvan a bátorsága s az ereje is hozzá, hogy bejelentse igényét e gyászos örökségre.”

(Gyurkovics Tamás: Migrén – Egy bűntudat története. Kalligram, 2019.)