Miközben ezt a posztot írom, negyedóránként nyitogatom az izraeli lapok linkjeit, hogy kövessem a szavazatszámlálások eredményét. Amelyek már nem sokat árnyalnak az eredményen, amellyel már az urnazárást követő percekben szembesítettek az exitpollok. Éjszaka – hajnal 3-kor kezdődött – megvártam Nethanyahu győzelmi beszédét, mert számomra, irodalmár számára, a beszédek (szövegek) minőségei informatívabbak, mint a szavazatok százalékaránya. (Az Arutz 12 TV csatornán.)

Az csak természetes, hogy egy zsidó folyóiratnak, vagy közelebbről: diaszpóra zsidónak – ha kulturális fórum is – nem közömbösek az izraeli választások – azaz, mindaz, ami volt/van/lesz Izraelben. Azonban, a Diaszpórában, honnan is vennénk a bátorságot, hogy akár so called „véleménnyel” megítéljük a politikai változásokat, amelyeket azok szavaztak meg, akik a Szentföldön élnek, keresik a kenyerüket, s vérüket védik az országot, s csontjaikkal ennek a földnek a humuszát alkotják, hogy itt a közelben várják a Messiás eljövetelét, s vele a feltámadás homályos ígéretét. Azonban a választások – s nemkülönben, azok gyakorisága – általánosabb, és egyúttal mélyebb üzenetet-figylmeztetést jelentenek számunkra, mert a társadalmi-kulturális trendekre világítnak rá. A tendenciákat minek is minősíteném? Azok, alakították ki, akiket napi rendszerességgel lődöznek, késelnek, rakétáznak – akik a ténnyel, hogy Izraelben születtek, s itt képzelik el az életüket sokféle célkereszt keresőjébe kerülnek, amelyeknek nemritkán áldozatul is esnek.

Jobboldali fordulatról nem beszélhetünk, hiszen a most megbukott koalició jó részét is jobboldal alkolta. A változás csupán az a vígasztalan tanulság, hogy törzsek, politikai oldalak nem tudnak egymással beszélni-kormányozni. (Vajon Netanyahu mégis összekovácsol ebből valami stabil és előremutató „kiegyezést”? Méltó lezárása lenne történelmi pályájának.)

A hanyatló kulturális trendeknek és nyomán a párbeszédképtelenségnek esett áldozatul a a vallásos jobboldal tehetséges, és haladásra kész szegmense. (Naftali Benet, és Ajelet Saked) Ami a helyükre lépett: az már kulturális kérdés-probléma. A médium-hecc lovag Ben Gvir (az izraeli Jakab Péter) kiugró sikere. Ez a változás már a Diaszpóra ügye, félelme – és ha jól működnének a kulturális csatornák: akár a felelőssége is. Azért volt egy felemelő része a minapi szembesítő hosszú estének. Az Erec Nehederet szatirikus műsor. Amelyet szintén irodalmárként, mindig magyarnak azonosítok. (Ágai Adolf – Nagy Endre – Karinthy Frigyes – Avigdor Hameiri – Efraim Kishont leágazáson.)

Az exitpoll bemutatásáig adtak egy órás műsort, ahol szokásosan kifiguráztak minden, a választásokban résztvevő jelentősebb szereplőt. (Nemcsak politikusokat, de véleményvezér-újságírókat is.) S bemutatnak egy klippet az összes szereplővel – ami már több volt, mint humoros gegg. A politikai paletta résztvevőit adtak elő egy rapp nótát a sivatagban – autentikus helyszín után nem igen kellett kutatni – amint lerongyolódva vonszolják magukat, ama 40 éves sivatagi vándorlás 21. századi viziójában. Itt már görcsbe rándul a röhögés. Mert a bibliai történet – a felülmúlhatatlan epika – lehet, öntudatlan, rámutatott a „megoldásra”: új, megtisztult erők, nemzedékek oldhatják fel az alapítók ellentéteteit. S ahol a kultúrának ilyen egyszerre bölcs és populáris eszközei vannak, ott bujkálhat a remény is.

Az exitpoll ismertetése, és megvitatása utáni órában az Erec Nehederet csapata adott még egy ráadást. S még fergetegesebb aktuaitátással vonultatták fel ugyanezeket a szereplőket – a friss eredmények, azaz a jövő ismeretében mozgatva, beszéltetve őket. A poénoktól függetlenül, a legnagyobb rejtély – hogyan készülhetett el ez a műsor egy szűk óra alatt? Diszlet, jelmez, szöveg, s valami próba? Ez a csoda, még itt a csodák földjén is lehetetlen.

Két választ látok. 1. Felvették – megírták, próbálták, előadták – mind a két eredmény prognosztizálásában az eltérő műsorokat, s a megfelelőt adták le a „bejött” ismeretében. Vagy. (Szerintem ez lehetett a valóságos történet.) 2. Ők, a szkeccsek szövegírói, a színészek, s a zseniális műsor vezető Ejal Kitzis – senki más – tudták, hogy mivel készüljenek.

S ha ez valószínűsíthető, akkor a kultúra, a művészet nemcsak a helyén van, de még mindig ellenőrzése alatt tarthatja a társadalmi folyamatokat. Akár: minden renben van. Ezt éreztem – majdnem, hogy könnyek szöktek a szemembe – amikor, mielőtt Kitzis visszaadta volna a végnélküli „szakértői” latolgatásnak-szószécséplésnek, hangos vitatkozásnak a szót, a műsor ikonikus mondatát ajánlotta, mind az erdeménynek örvendezők, s mind attól kétségbeseők figyelmébe, nevezetesen, hogy mindentől független – és ezt soha ne felejtsük el! – jes lanu erec nehederet, azaz: van nekünk egy csodálatos hazánk.