Az idei Jom hasoá gyászünnep különös körülmények között zajlott le Jeruzsálemben a szokott helyén a Jad vasem hegyén. Tavaly a koronavírus járvány miatt nem tartották meg „élőben”, most zsúfolásig megtelt közönség előtt – maszkok nélkül került megrendezésre. Új elnök, s új miniszterelnök tartották a beszédeket. S mindeközben az ukrajnai háború egyre jobban kiszélesedik, s egyre fenyegetőbbé válik Európára, a világra – arról a földről szétlávázón, ahol mind a soá, mind az annak megágyazó pogromok révén a legtöbb zsidót pusztítottak el a történelem során.  
Mindez ugyan nem fogalmazódott meg konkrétan az emlékünnep megragadható programjában, azonban a jelen atmoszférája nem távolítható el a folyamatból – amikor az emlékezetből „kollektív emlékezet” és vele kollektív elbeszélés formálódik.
Felemelő érzés volt látni, hallgatni az emlékezés fáklyáit meggyújtó még élő túlélőket. (Az egyik kiválasztott tanú, a filmszalagra rögzített tanúsága után, a rendezvény előtt két héttel meghalt, s ezért helyette a fia gyújtotta meg az emlékezés lángját.) S a nagy számbavétel során, mi magyarok is hangsúlyosan szerepeltünk – a pusztítás nagysága sorrendjében – a lengyel zsidóság után – az „előkelő” második helyen.
A holokauszt feletti győzelemnek egy tanulsága van a nemzet tudatába vésődő-sulykolódó narratívában, amit Izrael vezetői most is kihangsúlyoztak: csak magunkra számíthatunk. Az egyedüli televényen – ahogy Naftali Bennet beszédében kiemelte – ahol a zsidó nép fája újra meggyökeresedhet. S egy igen ritka, érthetően nem sokszor kiemelt történelmi részletet emelt ki az Izraelt megalapozó históriából: a varsói gettó lázadás idején, a nácik elleni heroikus küzdelemben sem harcolt együtt a cionista mozgalom bal- és jobboldali ága. S e megosztottságon túllépni a legnagyobb tanulság, s a mai Izrael (Magyarország?) legnagyobb próbatétele ma is a katasztrófák árnyékában.
Miközben az egész este – egész a holnapi napnyugtáig –  a holokauszttal foglalkozó dokumentumfilmeket nézem – ide kopírozom, a sokunk által ismert képeket, amelyeket a magyar túlélő tanúsága és fáklya gyújtása alatt játszottak be – a mai, oly sok ágból újraegyesülő Izrael népe emlékezetébe beépítendő.