Kőbányai János: Jom kippur előtt a cselédlépcsőn
A reptérről írom a sorokat,- a Szentföld felé tartva, hogy koplalás közben ott gondoljam át a magunk mögött hagyott évet.
A laptopot még egyszer előveszem a hátizsákból, hogy még itt szabaduljak meg a dühtől és csalódottságtól, ne vigyem magammal a komolyabb szellemi kihívásokra való régi-új hazába.
Tegnap még a Millenárison próbáltam volna olvasóinkkal, táborunkkal találkozni – ha az MKKE urai által (három évtizede vagyunk pontos befizető tagjai – ) nem lettünk volna egy – földrajzilag és fizikailag – megközelíthetetlen ficakba elrejtve.
Így nem tudom megítélni, hogy az előrelátott-szorongott világhelyzet, avagy az emberi nemtörődés (eufemizmus) okozta e a soha nem tapasztalt találkozás hiányt? (Az előbbit elfogadtam volna.) Pedig Kossuth (és Széchenyi) díjas szereplők felvonultatásában vertük a mezőnyt, szerencsésebb(en lobbizó) kollégáinkkal szemben, akik a könyvéhes közönség hömpölygő érdeklődése sodrában kínálhatták magukat. De Gergely Ágnes nem jutott fel olvasóihoz dedikálni, s más szereplők le- és fel juttatása a keskeny – de jól rejtett – cselédlépcsőn roppant szervezést igényelt. A folyóirat szerzői is – rendszerint a könyves rendezvényre jelenünk meg, hogy szerzőinket erre az alkalomra is mozgósítsuk – többszöri telefonálással találtak ránk.
Nem elég a sok szerencsétlenség, ami felett nincs emberi kontroll (természet, diktátor), de ami közösségi megértést, figyelmet igényelne, az sem működik e rossz időkben.
No comment.
Keressük az alkalmat – ti keressetek bennünket – hogy munkánk, azaz a könyveink eljussanak hozzátok. Lehet a testhővel bemelegített dunyhák alá, vagy gyertyák lobogása mellé ez lesz az átsegítő táplálék, vigasz.
A jom kippuri böjt megtisztító óráiban ezeken az új csatornákon, kézfogás esélyeken is töpreng
a Múlt és Jövő közössége
